Hajdú-Bihari Napló, 1975. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

­---------------------------------------------------------------------------------------------------------­ ILLYÉS GYULA: AMIKOR A SZABADSÁG-HÍDRA A KÖZÉPSŐ RÉSZT FÖLSZERELTÉK Bizony elnéztem, ahogyan a pontonon haladtam, jobbkézt a Szabadság-hidat már teljes egy darabban. Jó volt bizony a szemnek is, nemcsak az érdek­észnek: valami újra összeállt és győztesen egész lett: megint miénk lett, biztosan, mint anyáé a gyermek, mint orvosé a nagy beteg, kit létre visszamentett. Piroslott még a minium, mint kötés, melyből vér csöpög, de állt mankó közt is a tenger roncsalék fölött. Fájt az a nemrég csonka tag, amely lám összeforrt megint, s fájt arrébb fönt a hulla Vár s lent szörnyűségeink vak tanúi, a házsorok, kifolyt, kormos szemükkel, és fájt megint csak az, ami az ember és az ember, nép és nép, haza és haza közt robbant és esett szét és nem forr össze s áll külön romjával, győzedelmek oszlopainál magasabb és hivalkodóbb emlékműve gyanánt a bűnnek! Széttépve élek magam is. Mennyi van, mit sirassak! És mennyi mégis, aminek — hogy elmúlt már vigadjak! Mikor lesz hidunk effelé? Mikor lesz egész újra, mi lelkünk városában is ledöntve, összedúlva hullákkal kövei alatt? — gondoltam, ahogy mentem meg­ és meglökve szüntelen az áradó tömegben, mert szüntelen az új hídon járt két szemem és boldog voltam, hogy lábbadozva is mily példásan feszült ott! V.-----------------------------------------------------------------------------­ Rézsit elsistatom! Rózsival való ismeretségem a következő­leg zajlott le. Téli hajnalon vizet hozok a Délivasút rommá lőtt teherpályaudvarán át. Két nagy vödör húzza alá karomat. A jobb karom már béna ettől a nap nap melletti vízhordástól. Inrándulás, tetejébe még meg is csípte a fagy a jobb kezemet. De drága kincs ez a két vödör víz. Inni kell és főzni kell. Sőt mosdani és mos­ni is esetleg. Vízvezeték pedig rég nem szu­perál ezen a környéken. Villany? Gáz? El is feledtük, hogy volt. Buda ostroma folyik. A végső szakasznál tart. Csak ezt mi, a benne vergődők nem tudjuk. Legföljebb szá­­mítgatjuk. Az oroszok már a Sashegy alatt vannak, három utcával odébb. A repülőgépeik úgy jelennek meg naponta, akár gyakorlótér fö­lött berregnének és süvöltöznének veszélyte­len. Német vagy magyar elhárítás rég nincs. A Naphegy romhalmaz. A pályaudvar rom­halmaz. Most is ropogva ég egyik raktár a túlsó végében. Sínek között csetlek-botlok tova a piszkos, korom lepte, lövedék túrta hóban. Ekkor jön velem szemben Bakó Pál szeke­résztizedes. Bakó hatodmagával a mi bérházunkban szállásolódott el. Hatvan lovuk sínylődik a pályaudvaron. A raktárakba zárták ezeket a szerencsétlen állatokat. Minő sorsra? Még a legizgalmasabb e boldogtalan lovak­hoz a bomba. Azután pedig a szúrókés és re­volvergolyó volna. Mert az legalább gyors halál. Másként a gyötrelmek gyötrelme kör­nyékezi meg őket. Éhen-szomjan pusztulnak, vagy benne égnek elevenen egy raktárzug­ban. Már hetek óta szűkölködnek ezek a szegény párák. Most már napok óta sem egy szem takarmányt, sem vizet nem kaptak, így találkozom Bakóval a sínek között. Bakó földim. Odahaza hentes. Tudom, azért jött le a pályaudvarra, hogy egy lónak meg­adja a kegyelemdöfést. Aztán húsa javát, máját fölszállítsa az óvóhelynek. Megbecsülhetetlen ember most ez a Bakó Pál. Egy falat hús az életet jelenti itt most akárkinek. Akik legjobban finnyáskodtak előbb, hogy lóhúst nem ízlelnek meg, inkább éhen halnak, most már kidülledő szemmel falják. — Hahó, Pali! Jó reggelt! — Jó reggelt, hadnagy úr! Meg akar embereim ezzel a titulussal a földim. Hallotta, hogy tartalékos tiszti ran­gom van. Mindig dühbe gurít ezzel, örülök, hogy elszabotáltam a behívásomat. Nemhogy most itt, ahol a nyilas testvérek házról ház­ra járnak gyilkolni, fosztogatni, igazoltatni, katonaszökevényt vadászni, nagyon dobra vertem katonai rangomat. Éppen mérgesen fogalmazom magamban, hogyan reccsintek rá földimre: — Ne had­­nagyurazzon! — de elállítja szavam valami. A reggeli párában néhány lépésre Bakó háta mögött egy lónak körvonalai bukkan­nak ki a vasúti kocsisor mögül. Jó alakú vas­deres, hóka is, karmantyúja is van. Azaz fe­hér csillag fénylik a homloka közepén, és a két mellső lába csülke szintén fehér. Csinos jószág. Alig támolyog a kimerültségtől. Fé­lő, hogy a sínek közt elvágódik az árva, hogy az isteni sok szép halálnem közül a fagy végezzen vele. — Ahol ni, Pali! Itt a vágóbarom a kése után szalad. Tudja szegény, hogy még a leg­jobb, ha megöli őt. — Ahá! — fordul vissza Bakó. Ez Rózsi. Hová tartasz, te szamár? Itt is csak azt ka­pod, amit a raktárban. Ott áll Rózsi, a csinos lemenyecske, előt­tünk. Rövideket horkantgat, szagolgat fe­lénk, halvány sugarakban fújja a téli párába gyöngülő lélegzetét. És bízóan, könyörgően veti ránk két barna szemét: segítsünk rajta! Bakó, a hentes, borongóan, komoran vonja össze szemöldökét rám. — Hát már ezért is külön istenverése kell érte a mi gazember hadvezetésünket, mi tör­ténik ezekkel az állatokkal. Rózsi, a vasderes, a gebévé aszott fiatal kanca, közben lesunyta nyakát, és nyújtogat­ja a földnek felém. Persze, kétoldalt ott áll a havon mellettem a két vödör víz. Bennem valóságos vad viaskodás folyik: feláldoz­zam-e az egyik vödör vizet a szenvedő állat utolsó gyötrelmes óráinak enyhítésére, és fosszam meg feleségemet és magamat a drá­ga víztől. — Odaadom neki az egyik vödröt! — dön­tök. De Bakó tiltóan tartja mellemnek tenye­rét. — Hát hogy tetszik gondolni? Főzni kell otthon ebből máma. És nem biztos, holnap ki lehet-e mozdulni vízért. A kút is elapad­hat. — De nem bírom nézni, hogyan rimánko­­dik, figyelje csak! — utalok Rózsira, aki majdnem feldől, ahogy nyakát nyújtogatja a sóvárgott folyadék felé. — Na, várjon — szól erre Bakó. — Majd tartom a tenyerem. Löttyintsen bele a vödör­ből. Azzal megitatjuk Rózsit, amit így is ki­­lötyögtetne a vödörből hazáig. Megitattuk Rózsit a víz kevés fölöslegéből. És aztán úgy könyvelem el magamban sze­gényt, mint aki odaveszett sok más társával együtt a pályaudvar gyehennájában. Nem kérdeztem meg Bakót sem később felőle, hogy talán leszúrta-e, és mi is lakmá­­roztunk a Rózsi húsából pörköltet? Lovaik pusztulása után Bakóék parancsot kaptak a távozásra. Bevetették őket a tűz­­vonalba. Az orosz felszabadítókat megelőző napon egy csöndesebb félórát arra használok, hogy levegőzzem, körülnézzek a ház közvetlen környékén. Vannak afféle felejthetetlen, filmszerűleg részletesen visszapergethető emlékképeink. Ilyen ez. Amint az alkonyatban egy falrésből má­szom elő, hogy körülnézzek, a levegő a su­gártöréstől valahogy giccsesen rémes. Lángol és lobog a piszkos hó, a bombalyukakkal tele fa, a szürke, téli ég, a házromok... Gyönyörű ez, és közönséges is. Borzalmas délután befejezése ez a giccse­sen gyönyörű alkony. Egyszerre csak az udvar végében Rózsit, a vasderes, hóka, fiatal kancát veszem észre. Valami szalmaköteget szimatol a havon, és a kiöntött krumplihéjat szemerkéli. Lám, élelmesen ide furakodott a bérház oltalmába, nyomorultul elpusztult társai közül. Az ám, de hát most látom, hogy a nyaká­ból vastag sugárban ömlik a vér a hóra. Ugyancsak a farának egyik részén lyuk tá­tong. Aludt vér szárad benne. Így áll ott és eszi a krumplihéjat a téli, csípősödő fagyban. Mégiscsak elérte a végzete szegényt! Elvér­zik itt. Nem tudom, vajon ez érzékenyít-e el? Vagy már az általános, elbírhatatlan lelki vigasztalanság, keserűség, testi-lelki lerom­lottság, életutálat késztet rá, hogy sírás fog­jon el, sokat próbált kemény­ legény létem­re? Ott állok és sírok. Agyamban pedig ez is­métlődik: — Ó, de kegyetlen, nyomorult, át­kozott az élet, és benne az ember! Nyáron, a kánikulában, verejtékezve ku­tyagolok át a Szabadság-hídon. A púpjánál elakad előttem egy kocsi. Többen, jóakaratú emberek, nekivetemed­tünk hátulról, és toljuk a kocsit. Amint már ott tart, hogy a bakon a kocsis a szekér fék­jét kallantyúzza, le ne rontson a híd púpjá­nak túlsó felén a szekere, mert már felérkez­tünk, és közben hálálkodik nekünk a segít­ségünkért, én rápillantok a lovára. Semmi kétség! A ló az én Rezsim! Ott van a sérülés nyoma a nyakán, ott van a farán is. Nem lehet még egy vasderes, hóka, karman­­tyús kanca két ilyen ismertető sebhellyel más. Ejnye az irgalmát! Rózsi te, hát átvészel­ted, átvészeltük mégis a sok borzalmat. Mégiscsak szép az Élet! Hagyjuk a csügge­­dést, az átkot! Tersánszky J. Jenő BALÁZS BÉLA: Honfoglalás No, te vándor bujdosó te, Látod-e már utad végét? Otthonodat, pihenődet Hajszolt szíved békességét? Bujdosásom végét látom. Rérem, célhoz érkezésem. De nem látok békességet. Otthont igen. Pihenést nem. Mert aki jár messze földön, Annak szive álmot terem. Messze néző, hazafájó Képzeletek jöttek velem. Emberölő emberöltő Növesztette roppant haddá. S most a honi valóságra Vándorálmok zaja csap rá. Nem pihenő békesség ez. Honfoglaló gyilkos harc áll. Légy erősebb göröngyös föld Tarka álomtáboromnál. Csak ha szép hadam szétverted, S szép vágyam is meg fog halni, Akkor fogok végre, végre Végre otthon hont foglalni. Legyen rideg, puszta föld bár Csak ne legyen hímzett távlat. Ott ahol a legkeményebb, Ott keresem meg hazámat. S mélyen bűnünk, a gonoszságunk Annyi véres sebet vágott Megcsókolom a keserű Árva, magyar valóságot. Akkor egyéb nem is kell már: Jelentkezni. Megjöttem hát. Csendes szóval beköszönni , megfogni az eke szarvát 1945 DARVAS JÓZSEF: Város az ingoványon (RÉSZLET) Nidosi testvér rendelete szerint a halottat, akit az utcán lőnek agyon, annak a háznak kell eltemetni, amely előtt fekszik. A mi házunk előtt lelőtt fiatalember úgy dőlt el, hogy félig a szomszéd ház, félig a mi épületünk előtt fekszik. A két ház parancsnoka nem tudja eldön­teni, hogy melyik ház lakói kötele­sek eltemetni a halottat. Három na­pon át perlekednek, mire — korsze­rű bölcsességgel — méterrúddal megállapítják, hogy a halott na­gyobbik fele a mi házunk előtt van, tehát mi temetjük el. Temetjük? Dehogy, csak elássuk, mint máskor az elhullott baromfit szoktuk. Még ez sem megy simán, átkozódnak, civakodnak a lakók, hogy „ennek is pont itt kellett meghalnia”, míg nagynehezen elkaparják a vérbefa­gyott áldozatot. Fásult, szenvtelen arcok vetnek búcsúpillantást a ha­lottra, félóra múlva talán vissza sem emlékeznek a temetésre. A nyilasok gyakran lejárnak raz­­ziázni a pincékbe. Gyűlölet-e, vagy rettegés kifejezése ül ilyenkor az arcokra, nem tudni, mert az embe­rek egymástól való félelmükben nemigen mernek beszélni és senki sem tudja biztosan, hogy melyik ol­dalhoz tartozik a másik. A szom­szédból átjön valaki és elmondja, hogy egy 15 éves kisfiút is kihajtot­tak a nyilasok a frontra, puskát ad­tak a kezébe és magára hagyták az uccasarkon. A gyerek véletlenül el­sütötte a puskát, de az alaposan „megrúgta” a kis újoncot. A fiúcska rettenetesen megijedt, sírva fakadt és hazarohant az édesanyjához, hogy ő nem bánja, de többet nem megy a frontra harcolni! Így védelmezték a nyilasok Bu­dapestet. Új hírek szállingóztak a pincébe. A nyomor minden piszkában-bűzé­­ben fetrengő emberek végképp megelégelik már a halálfélelmet, az örökös perpatvart, gyerekzsi­­vályt, gránátrobbanást. Az ostrom utolsó napjaiban percenként csapó­dik be az akna, vagy a házba, vagy a közvetlen környékére. Ha valaki felmerészkedik az udvarra, sokszor a légnyomás hozza le újra. Halott Volt még bőven, de temetésre­ már senki sem vállalkozott. Nidosi test­vér­hős zöldingesei is hátravonul­nak, biztosabb berkekbe, mert az oroszok harci zaja éjszakánként jól behallatszik. A közelgő szabadság első hangját, az esténként megszólaló orosz kato­narádió híreit és muzsikáját az éj­szakai szél sodorja felém. Majdnem tisztán ki lehet venni az egyes sza­vakat, amint a megafon szerteböm­böli. Most érzem először igazán, hogy a szenvedések szűnni nem akaró sorozata nemsokára mégis­csak véget ér. Ujjongó lélekkel hallgatom a távoli hangokat és szá­molom a hátralevő órákat, amint üldögélek a sötét éjszakában. Egyszer azt veszem észre, hogy már nem lövik a házunkat, sem a környékét, nem kattognak a ráták fedélzeti fegyverei, csak jóval a há­tunk mögül, vagy tíz utcával túlnan dübörög még az aknák robbanásá­nak jól ismert hangja. Tudom, hogy órák múlva már szabadok leszünk. Tudom, hogy ez már biztos jel. És egyszer csak megjött a fel­mentő sereg. Akiket oly nagyon régen vártunk. Talán tíz esztendő, talán száz telt el azóta, hogy ide leköltöztünk. S talán ezer, mióta erre a pillanatra várunk. Könnyes meghatottsággal, túl­áradó örömmel ölelem magamhoz az első katonát. A felszabadító Vö­rös Hadsereg harcosát, aki sok ezer kilométer távolságon verekedte át magát, hogy a szabadság és béke olajágát elhozza a magyar népnek. A keblekből feltörő sóhaj: a sza­badság első sóhaja. A szemekben csillogó könny: a szabadság első könnycseppje. Nem is tudom éjszaka van-e, vagy nappal, mert a felszabadulás mámorító percei valami fenséges magasságba emelnek s csak köny­­nyes szemű feleségemet és a mit­­sem sejtő, tétován mosolygó kicsi­nyeimet látom. Hároméves kisfiam megkérdezi, hogy „ez milyen katonabácsi?” Én megmondom neki, hogy „orosz ka­tonabácsi.” — Orosz katonabácsi... — ismé­telgeti a gyermek. S ha nem is tudja, de érzi, bizto­san érzi, hogy nagy órának vagyunk tanúi, s velünk örül, a felnőttekkel. Felszabadultunk... HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1975. ÁPRILIS 4.)

Next