Hajdú-Bihari Napló, 1975. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-04 / 79. szám
--------------------------------------------------------------------------------------------------------- ILLYÉS GYULA: AMIKOR A SZABADSÁG-HÍDRA A KÖZÉPSŐ RÉSZT FÖLSZERELTÉK Bizony elnéztem, ahogyan a pontonon haladtam, jobbkézt a Szabadság-hidat már teljes egy darabban. Jó volt bizony a szemnek is, nemcsak az érdekésznek: valami újra összeállt és győztesen egész lett: megint miénk lett, biztosan, mint anyáé a gyermek, mint orvosé a nagy beteg, kit létre visszamentett. Piroslott még a minium, mint kötés, melyből vér csöpög, de állt mankó közt is a tenger roncsalék fölött. Fájt az a nemrég csonka tag, amely lám összeforrt megint, s fájt arrébb fönt a hulla Vár s lent szörnyűségeink vak tanúi, a házsorok, kifolyt, kormos szemükkel, és fájt megint csak az, ami az ember és az ember, nép és nép, haza és haza közt robbant és esett szét és nem forr össze s áll külön romjával, győzedelmek oszlopainál magasabb és hivalkodóbb emlékműve gyanánt a bűnnek! Széttépve élek magam is. Mennyi van, mit sirassak! És mennyi mégis, aminek — hogy elmúlt már vigadjak! Mikor lesz hidunk effelé? Mikor lesz egész újra, mi lelkünk városában is ledöntve, összedúlva hullákkal kövei alatt? — gondoltam, ahogy mentem meg és meglökve szüntelen az áradó tömegben, mert szüntelen az új hídon járt két szemem és boldog voltam, hogy lábbadozva is mily példásan feszült ott! V.----------------------------------------------------------------------------- Rézsit elsistatom! Rózsival való ismeretségem a következőleg zajlott le. Téli hajnalon vizet hozok a Délivasút rommá lőtt teherpályaudvarán át. Két nagy vödör húzza alá karomat. A jobb karom már béna ettől a nap nap melletti vízhordástól. Inrándulás, tetejébe még meg is csípte a fagy a jobb kezemet. De drága kincs ez a két vödör víz. Inni kell és főzni kell. Sőt mosdani és mosni is esetleg. Vízvezeték pedig rég nem szuperál ezen a környéken. Villany? Gáz? El is feledtük, hogy volt. Buda ostroma folyik. A végső szakasznál tart. Csak ezt mi, a benne vergődők nem tudjuk. Legföljebb számítgatjuk. Az oroszok már a Sashegy alatt vannak, három utcával odébb. A repülőgépeik úgy jelennek meg naponta, akár gyakorlótér fölött berregnének és süvöltöznének veszélytelen. Német vagy magyar elhárítás rég nincs. A Naphegy romhalmaz. A pályaudvar romhalmaz. Most is ropogva ég egyik raktár a túlsó végében. Sínek között csetlek-botlok tova a piszkos, korom lepte, lövedék túrta hóban. Ekkor jön velem szemben Bakó Pál szekerésztizedes. Bakó hatodmagával a mi bérházunkban szállásolódott el. Hatvan lovuk sínylődik a pályaudvaron. A raktárakba zárták ezeket a szerencsétlen állatokat. Minő sorsra? Még a legizgalmasabb e boldogtalan lovakhoz a bomba. Azután pedig a szúrókés és revolvergolyó volna. Mert az legalább gyors halál. Másként a gyötrelmek gyötrelme környékezi meg őket. Éhen-szomjan pusztulnak, vagy benne égnek elevenen egy raktárzugban. Már hetek óta szűkölködnek ezek a szegény párák. Most már napok óta sem egy szem takarmányt, sem vizet nem kaptak, így találkozom Bakóval a sínek között. Bakó földim. Odahaza hentes. Tudom, azért jött le a pályaudvarra, hogy egy lónak megadja a kegyelemdöfést. Aztán húsa javát, máját fölszállítsa az óvóhelynek. Megbecsülhetetlen ember most ez a Bakó Pál. Egy falat hús az életet jelenti itt most akárkinek. Akik legjobban finnyáskodtak előbb, hogy lóhúst nem ízlelnek meg, inkább éhen halnak, most már kidülledő szemmel falják. — Hahó, Pali! Jó reggelt! — Jó reggelt, hadnagy úr! Meg akar embereim ezzel a titulussal a földim. Hallotta, hogy tartalékos tiszti rangom van. Mindig dühbe gurít ezzel, örülök, hogy elszabotáltam a behívásomat. Nemhogy most itt, ahol a nyilas testvérek házról házra járnak gyilkolni, fosztogatni, igazoltatni, katonaszökevényt vadászni, nagyon dobra vertem katonai rangomat. Éppen mérgesen fogalmazom magamban, hogyan reccsintek rá földimre: — Ne hadnagyurazzon! — de elállítja szavam valami. A reggeli párában néhány lépésre Bakó háta mögött egy lónak körvonalai bukkannak ki a vasúti kocsisor mögül. Jó alakú vasderes, hóka is, karmantyúja is van. Azaz fehér csillag fénylik a homloka közepén, és a két mellső lába csülke szintén fehér. Csinos jószág. Alig támolyog a kimerültségtől. Félő, hogy a sínek közt elvágódik az árva, hogy az isteni sok szép halálnem közül a fagy végezzen vele. — Ahol ni, Pali! Itt a vágóbarom a kése után szalad. Tudja szegény, hogy még a legjobb, ha megöli őt. — Ahá! — fordul vissza Bakó. Ez Rózsi. Hová tartasz, te szamár? Itt is csak azt kapod, amit a raktárban. Ott áll Rózsi, a csinos lemenyecske, előttünk. Rövideket horkantgat, szagolgat felénk, halvány sugarakban fújja a téli párába gyöngülő lélegzetét. És bízóan, könyörgően veti ránk két barna szemét: segítsünk rajta! Bakó, a hentes, borongóan, komoran vonja össze szemöldökét rám. — Hát már ezért is külön istenverése kell érte a mi gazember hadvezetésünket, mi történik ezekkel az állatokkal. Rózsi, a vasderes, a gebévé aszott fiatal kanca, közben lesunyta nyakát, és nyújtogatja a földnek felém. Persze, kétoldalt ott áll a havon mellettem a két vödör víz. Bennem valóságos vad viaskodás folyik: feláldozzam-e az egyik vödör vizet a szenvedő állat utolsó gyötrelmes óráinak enyhítésére, és fosszam meg feleségemet és magamat a drága víztől. — Odaadom neki az egyik vödröt! — döntök. De Bakó tiltóan tartja mellemnek tenyerét. — Hát hogy tetszik gondolni? Főzni kell otthon ebből máma. És nem biztos, holnap ki lehet-e mozdulni vízért. A kút is elapadhat. — De nem bírom nézni, hogyan rimánkodik, figyelje csak! — utalok Rózsira, aki majdnem feldől, ahogy nyakát nyújtogatja a sóvárgott folyadék felé. — Na, várjon — szól erre Bakó. — Majd tartom a tenyerem. Löttyintsen bele a vödörből. Azzal megitatjuk Rózsit, amit így is kilötyögtetne a vödörből hazáig. Megitattuk Rózsit a víz kevés fölöslegéből. És aztán úgy könyvelem el magamban szegényt, mint aki odaveszett sok más társával együtt a pályaudvar gyehennájában. Nem kérdeztem meg Bakót sem később felőle, hogy talán leszúrta-e, és mi is lakmároztunk a Rózsi húsából pörköltet? Lovaik pusztulása után Bakóék parancsot kaptak a távozásra. Bevetették őket a tűzvonalba. Az orosz felszabadítókat megelőző napon egy csöndesebb félórát arra használok, hogy levegőzzem, körülnézzek a ház közvetlen környékén. Vannak afféle felejthetetlen, filmszerűleg részletesen visszapergethető emlékképeink. Ilyen ez. Amint az alkonyatban egy falrésből mászom elő, hogy körülnézzek, a levegő a sugártöréstől valahogy giccsesen rémes. Lángol és lobog a piszkos hó, a bombalyukakkal tele fa, a szürke, téli ég, a házromok... Gyönyörű ez, és közönséges is. Borzalmas délután befejezése ez a giccsesen gyönyörű alkony. Egyszerre csak az udvar végében Rózsit, a vasderes, hóka, fiatal kancát veszem észre. Valami szalmaköteget szimatol a havon, és a kiöntött krumplihéjat szemerkéli. Lám, élelmesen ide furakodott a bérház oltalmába, nyomorultul elpusztult társai közül. Az ám, de hát most látom, hogy a nyakából vastag sugárban ömlik a vér a hóra. Ugyancsak a farának egyik részén lyuk tátong. Aludt vér szárad benne. Így áll ott és eszi a krumplihéjat a téli, csípősödő fagyban. Mégiscsak elérte a végzete szegényt! Elvérzik itt. Nem tudom, vajon ez érzékenyít-e el? Vagy már az általános, elbírhatatlan lelki vigasztalanság, keserűség, testi-lelki leromlottság, életutálat késztet rá, hogy sírás fogjon el, sokat próbált kemény legény létemre? Ott állok és sírok. Agyamban pedig ez ismétlődik: — Ó, de kegyetlen, nyomorult, átkozott az élet, és benne az ember! Nyáron, a kánikulában, verejtékezve kutyagolok át a Szabadság-hídon. A púpjánál elakad előttem egy kocsi. Többen, jóakaratú emberek, nekivetemedtünk hátulról, és toljuk a kocsit. Amint már ott tart, hogy a bakon a kocsis a szekér fékjét kallantyúzza, le ne rontson a híd púpjának túlsó felén a szekere, mert már felérkeztünk, és közben hálálkodik nekünk a segítségünkért, én rápillantok a lovára. Semmi kétség! A ló az én Rezsim! Ott van a sérülés nyoma a nyakán, ott van a farán is. Nem lehet még egy vasderes, hóka, karmantyús kanca két ilyen ismertető sebhellyel más. Ejnye az irgalmát! Rózsi te, hát átvészelted, átvészeltük mégis a sok borzalmat. Mégiscsak szép az Élet! Hagyjuk a csüggedést, az átkot! Tersánszky J. Jenő BALÁZS BÉLA: Honfoglalás No, te vándor bujdosó te, Látod-e már utad végét? Otthonodat, pihenődet Hajszolt szíved békességét? Bujdosásom végét látom. Rérem, célhoz érkezésem. De nem látok békességet. Otthont igen. Pihenést nem. Mert aki jár messze földön, Annak szive álmot terem. Messze néző, hazafájó Képzeletek jöttek velem. Emberölő emberöltő Növesztette roppant haddá. S most a honi valóságra Vándorálmok zaja csap rá. Nem pihenő békesség ez. Honfoglaló gyilkos harc áll. Légy erősebb göröngyös föld Tarka álomtáboromnál. Csak ha szép hadam szétverted, S szép vágyam is meg fog halni, Akkor fogok végre, végre Végre otthon hont foglalni. Legyen rideg, puszta föld bár Csak ne legyen hímzett távlat. Ott ahol a legkeményebb, Ott keresem meg hazámat. S mélyen bűnünk, a gonoszságunk Annyi véres sebet vágott Megcsókolom a keserű Árva, magyar valóságot. Akkor egyéb nem is kell már: Jelentkezni. Megjöttem hát. Csendes szóval beköszönni , megfogni az eke szarvát 1945 DARVAS JÓZSEF: Város az ingoványon (RÉSZLET) Nidosi testvér rendelete szerint a halottat, akit az utcán lőnek agyon, annak a háznak kell eltemetni, amely előtt fekszik. A mi házunk előtt lelőtt fiatalember úgy dőlt el, hogy félig a szomszéd ház, félig a mi épületünk előtt fekszik. A két ház parancsnoka nem tudja eldönteni, hogy melyik ház lakói kötelesek eltemetni a halottat. Három napon át perlekednek, mire — korszerű bölcsességgel — méterrúddal megállapítják, hogy a halott nagyobbik fele a mi házunk előtt van, tehát mi temetjük el. Temetjük? Dehogy, csak elássuk, mint máskor az elhullott baromfit szoktuk. Még ez sem megy simán, átkozódnak, civakodnak a lakók, hogy „ennek is pont itt kellett meghalnia”, míg nagynehezen elkaparják a vérbefagyott áldozatot. Fásult, szenvtelen arcok vetnek búcsúpillantást a halottra, félóra múlva talán vissza sem emlékeznek a temetésre. A nyilasok gyakran lejárnak razziázni a pincékbe. Gyűlölet-e, vagy rettegés kifejezése ül ilyenkor az arcokra, nem tudni, mert az emberek egymástól való félelmükben nemigen mernek beszélni és senki sem tudja biztosan, hogy melyik oldalhoz tartozik a másik. A szomszédból átjön valaki és elmondja, hogy egy 15 éves kisfiút is kihajtottak a nyilasok a frontra, puskát adtak a kezébe és magára hagyták az uccasarkon. A gyerek véletlenül elsütötte a puskát, de az alaposan „megrúgta” a kis újoncot. A fiúcska rettenetesen megijedt, sírva fakadt és hazarohant az édesanyjához, hogy ő nem bánja, de többet nem megy a frontra harcolni! Így védelmezték a nyilasok Budapestet. Új hírek szállingóztak a pincébe. A nyomor minden piszkában-bűzében fetrengő emberek végképp megelégelik már a halálfélelmet, az örökös perpatvart, gyerekzsivályt, gránátrobbanást. Az ostrom utolsó napjaiban percenként csapódik be az akna, vagy a házba, vagy a közvetlen környékére. Ha valaki felmerészkedik az udvarra, sokszor a légnyomás hozza le újra. Halott Volt még bőven, de temetésre már senki sem vállalkozott. Nidosi testvérhős zöldingesei is hátravonulnak, biztosabb berkekbe, mert az oroszok harci zaja éjszakánként jól behallatszik. A közelgő szabadság első hangját, az esténként megszólaló orosz katonarádió híreit és muzsikáját az éjszakai szél sodorja felém. Majdnem tisztán ki lehet venni az egyes szavakat, amint a megafon szertebömböli. Most érzem először igazán, hogy a szenvedések szűnni nem akaró sorozata nemsokára mégiscsak véget ér. Ujjongó lélekkel hallgatom a távoli hangokat és számolom a hátralevő órákat, amint üldögélek a sötét éjszakában. Egyszer azt veszem észre, hogy már nem lövik a házunkat, sem a környékét, nem kattognak a ráták fedélzeti fegyverei, csak jóval a hátunk mögül, vagy tíz utcával túlnan dübörög még az aknák robbanásának jól ismert hangja. Tudom, hogy órák múlva már szabadok leszünk. Tudom, hogy ez már biztos jel. És egyszer csak megjött a felmentő sereg. Akiket oly nagyon régen vártunk. Talán tíz esztendő, talán száz telt el azóta, hogy ide leköltöztünk. S talán ezer, mióta erre a pillanatra várunk. Könnyes meghatottsággal, túláradó örömmel ölelem magamhoz az első katonát. A felszabadító Vörös Hadsereg harcosát, aki sok ezer kilométer távolságon verekedte át magát, hogy a szabadság és béke olajágát elhozza a magyar népnek. A keblekből feltörő sóhaj: a szabadság első sóhaja. A szemekben csillogó könny: a szabadság első könnycseppje. Nem is tudom éjszaka van-e, vagy nappal, mert a felszabadulás mámorító percei valami fenséges magasságba emelnek s csak könynyes szemű feleségemet és a mitsem sejtő, tétován mosolygó kicsinyeimet látom. Hároméves kisfiam megkérdezi, hogy „ez milyen katonabácsi?” Én megmondom neki, hogy „orosz katonabácsi.” — Orosz katonabácsi... — ismételgeti a gyermek. S ha nem is tudja, de érzi, biztosan érzi, hogy nagy órának vagyunk tanúi, s velünk örül, a felnőttekkel. Felszabadultunk... HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1975. ÁPRILIS 4.)