Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-01-05 / 1. szám
Az egyház papjai nem voltak elég bátrak és visszarettentek a vértanuságtól *— mondja Ordass Lajos evangélikus püspök Az, új evangélikus püspök nyilatktratát kiffönös érdeklődéssel véltek, egyrészt az evangélikus egyház kölniért német kapcsolataira való tekintettel, másrészt pedig azért, mert a volt püspök, dr. Kaffay Sándor egyike volt azoknak, akik még idejében felocsúdtak abból a kábulatból, amelybe a nemzeti szocializmus kezdeti megnyilatkozásai ringatták. Mindenekelőtt megállapítja, hogy az egyház az emberiség jól felfogott érdekeit szolgáló munkájában erkölcsi korlátozásokat szenvedett és szenved még ma is. Gátolták szólásszabadságában és tanító munkásságában és tagjait, állami és társadalmi úton, szinte tervszerűen vonták ki befolyása alól. Szerinte „nem szabad az egyházat felelőssé tenni azoknak a magatartásáért, akik tudatosan szakították ki magukat egyház köztességéből, vagy akiket éppen az egyház szolgálatát gátló kisfelfogás vont el az egyházi munka hatásköréből." A nyilatkozat további részében foglalkozik azzal a váddal, hogy az egyház igehirdetői az emberi szabadságjogokon tipró, diktatórikus törekvésekkel szemben nem voltak elég óvatosak, nem helyezkedtek azokkal szembe és a lelkekre gyakorolt befolyásukat nem érvényesítették kellően. Mindennek eredendő okát a két világháborúban látja és fontosabbnak tartja annak a kérdésnek a fölvetését, hogy miért hallgatott az egyház, amikor önző érdekek készek voltak a világot háborúba vinni? E tekintetben beismeri, hogy az egyház munkásainak bűnét nem menti az a kifogás, hogy a háború váratlanul szakadt a világra, mert sokan közülük, különösen az első világháborúban, kezdettől fogva magasztalták a háborút és támogatták azt keresztényellenes célkitűzéseiben. — Az Igehirdetésből és a teológiai Irodalomból — ígymond — egyaránt hiányzott a háborúval nyáran szembeszálló határozott egyházi hant, s az Ostyház papjai — tisztelet a kivételnek — nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy félreérthetetlenül prédikálják Isten ítéletét, megelégedtek a passzív magatartással, óvószót hallattak ugyan néha, de, ami hathatósabb lett volna, a vértanuságtól visszarettentek. Az egyház munkásai ezt — úgymond — bűnbánóan el is ismerik, de vallomásukat, érthető okokból, inkább az egyház lírának mondják el, mint az embereknek. Mindamellett Ordait püspök helyesli a kérdés fölvetését és kívánatosnak tartja, hogy a magyar keresztény társadalom eltévelyedésének okait tárgyilagosan megvizsgáljuk és a vizsgálat eredményét a jobb jövő érdekében hasznosítsuk. Kondor László a HALADÁS. A .,HALADÁS" VITÁJA A ZSIDÓKÉRDÉSRŐL LEVÉL RAVASZ LÁSZLÓ PÜSPÖK VÉDŐBESZÉDÉRŐL ÍRTA: FENYŐ MIKSA Engedje meg, kedves szerkesztő uram, hogy lapjának érdekes Ravasz-intervjuja alkalmából én is néhány kérdést intézzek önmagamhoz s olyan dokumentumokat szolgáltassak, melyeknek kompetenciájához — mint a Haladás munkatársa kifejezi magát — nem fér kétség. Mielőtt fölteszem a kérdéseket, harl vallom be, hogy abban a szörnyű zűrzavarban, melyet nálunk — de talán mindenütt Európában — a múltakért való felelősség megállapításának dolgában tapasztalunk, — ahogy dinamikus történelmi szemlélettel többnyire aszerint, hogy milyen politikai cél lebeg előttünk, visszamegyünk Bethlenig, vagy Bethlenen túl a két Tiszáig, a szabadelvű párt uralmáig, Deák Ferenc művéig (Deák Ferencnek mostanában igen rossz sajtója van), vagy még átfogóbb szemlélettel Werbőczy Istvánig. — mondom ebben a zűrzavarban én is meglehetősen elvesztettem tájékozódási képességemet s honfitársaim dolgairól — persze csak úgy magamban — a legparadoxabb ítéleteket hozom. Nagy általánosságban Szerkesztő uram, a megbocsátás, vaggy helyesebben a feledés politikáját hirdetem és — hadd használom fel ez alkalmat ennek meghirdetésére! — milyen felháborít a magyarországi svábok kitelepítse dalgiban hozott törvényes s minden emberi törvényt megcsúfoló intézkedés. Így érzek, szerkesztő uram s mégis gyakran kapom magamat rajta, hogy egyes esetekben nyoma ishtes "meg lesz.ne.ii a nagystílra"égnek s ingerülten vetem föl a kérdést: h.".t ez is lehetséges? Például, lehetséges az, hogy a szellem embereinek, íróknak papoknak, tudósoknak viselt dolgait enyhébben bíráljuk el, csak azért, mert foglalkozásuk presztízse, tehetségük vagy féltehetségük varázsa a bíróban respektust kelt, vagy — s ez a gyakoribb eset — a pártemberben fölébreszti a spekulációt, hogy az ilymódon megvásárolt szellem-embert a maga politikai törekvéseinek szolgálatába állítsa? Nem mintha én büntetni akarnám a szellem embereit, hiszen elég büntetés számukra, legalábbis az én szememben, hogy ők, akik oly meggyőződéssel s írói tehetségüket messze fölülmúló tehetséggel szolgálták Gömböst, Imrédyt, a fasizmust, most kénytelenek ugyanolyan lelkesedéssel kiszolgálni a demokráciát, vagy ha nem is éppen a demokráciát, hát azokat, kiket a radikális politikai változás hatalomra segített. Persze, ha azt olvasom, hogy ezek az urak nemcsak általánosanbocsánatban részesülnek, hanem speciális földjutalomban is, vagy azt hallom, hogy valamifajta közoktatásügyi tanácsban ők fogják a magyar kultúra kapujára kiszögezni azokat a hittételeket, melyek a jövőben a magyar ifjúságot megóvják a náci ideológia injekciójától, akkor némi türelmetlenség vesz rajtam erőt s fölvetem a kérdést, hogy vájjon ez nem lépi-e túl az illendőség határait"? Néha persze eltűnődöm azon, szerkesztő uram, hogy ez magamban dohogós, ez a fölényeskedő belenyugvás — mely mögött úgy lehet, ott rejtőzik az a gonosz gondolat is, hogy majd csak akad valaki, aki ellátja a bajuket —, ez a kényelmes ásítás ilyen lényegükben jelentékeny dolgok fölött, nem boszszulja-e meg magát? Nem ad-e hatalmat olyan emberek kezébe, akiknek szellemi uralma — még ha talán nem is akarják — szükségszerűen viszi a nemzetet a gázkamrák országútjára? Ez a kételkedés a magam attitűdejének helyességében, kényszeríteniem arra, hogy Kavasz László püspök úr esetéhez hozzászóljak. Annál is inkább, mert vele személyes ügyem is van: az ember elnézi polgártársának a kisebb hazaárulást, de azt, hogy az ő révén magában valami defektusnak jutott nyomára, azt nehezen tudja megbocsátani. Az én esetem a püspök úrral a következő: amikor Imrédy Béla kormánya az első zsidótörvényt a parlament elé terjesztette — «a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának biztosításáról a csábító címet írták föléje, ahelyett, hogy becsületesen a magyar Gleichschauldles törvényének nevezték volna — elhitettem magammal, hogy a felsőházban, a főurak, f */wrppA főtudósok díszes gyülekezetében ennek a törvényjavaslatnak kemény ellenzéke lesz. Sorra szedtem azokat, akiktől kemény ellenzéki kiállást vártam s magam megnyugtatón állapítottam meg: Ravisz László püspök hitének, tudásának, szónoki képességének ratyogó vértedében kiáll a javaslat ellen s finom pintéjének rámásol alatt a porba dől ez a hitvány alkotmány. Ma persze, meg sem tudom érteni, hogy micsoda babonára építettem föl ezt a hitemet — talán Dalthazár Dezsői vagy Giesstuein Sándor alakja rémlett fel megtévesztőn előttem — tény az, hogy Ravasz László kiállásától csodákat vártam, amiből persze legfeljebb ellenem lehet vádat kovácsolni — az emberismeret hiányának vádját — de semmiesetre Rávasz László ellen. Mert Ravasz László püspök úr abban a beszédben, mellyel 1938 májusában az aljas jogfosztó törvényt elfogadta — mint azóta meggyőződtem és ezt mentségére mondom: híven önmagához — nemcsak egész mellel állt ki a javaslat mellett, hanem oly dús hangszerelésű beszédben támasztotta alá célkitűzéseit, olyan ragyogó metaforákba öltöztette megvetését a zsidóság iránt, olyan inkvizitori gőggel szolgáltatta ki őket további jogfosztásoknak — (amikből csakhamar életek foszlása lett), hogy a kételkedőknek a gerince megkeményedett s a kormány joggal érezhette — főpapi giró figyelmeztette rá, hogy elgondolásában túl méltányos volt , a tiprás útján tovább kell haladnia. Aminthogy nemsokára haladt is. Ide kellene írnom, szerkesztő uram, az egész beszédet, nemcsak azért, mert mint Hassgcsang joggal a klasszikus jelzőt érdemli meg, hanem azért is mert a püspök úr nyilatkozatából látom, már ő maga sem emlékszik erre, sőt ő úgy emlékszik, hogy «minden emberi intézmény között egyesegyedül az egyház volt az, amely szavát felemelte és a gonoszságok ellen tiltakozott ». Nos, fajta püspök úr emlékszik erre, legalább is, amit fdemeljét WelL Mert voltak az egyháznak kitűnő fiai, kiknek minden mozdulata tiltakozás volt a náciszellemű emberüldözés ellen — csak a pápa példáját idézem és Faulhaber érsekét és Siemller püspökét, flarth Károlyét és a touloni püspökét, ki azt mondotta, hogy sajnálja, hogy az asylum jogát elvették a katolikus egyháztól, mert ha ma is megvolna ez a joga, temploma kapuit kitárná az üldözött zsidók előtt, — de voltak nem kis számban, kik könnyű szívvel hidalták át a szakadékot, mely az evangéliumot Julius Streichertől elválasztotta. A püspök úr azzal próbálja magyarázni viselkedését — s Ii«"T Isten, hogy magyarázni próbálja! —, hogy ez a jogfosztó, a nácizmus ideológiájából eredt és ennek gyilkos gyakorlatába beillő törvény elfogadása „az ország békéjét, nyugalmát és biztonságát" szolgálta s jaj az országnak, — mondotta beszédében — ha elnyomni készül az antiszemitizmus problémáját. Hát a püspök úrnak nem is kellett valami nagyon fenyegetőznie és nem kellett magát a javaslat mellett való kapacitálásban megerőltetnie: az a társaság, mely ezt a törvényt benyújtotta s az a társaság, mely ennek elbírálására volt hivatva, egyáltalán nem törekedett az antiszemitizmus elnyomására. De a püspök úr ennek dacára megerőltette magát, mert állandó rettegésben élt, hogy esetlega rosszul értelmezett udvariasság visszatartja ,az embereket attól, hogy kényes kérdésekről beszéljenek, tehát neki meg kellett mondani... mit kellett a püspök úrnak megmondani? Meg kellett mondania a indokról, hogy tépen azért, mert ember, keltett, hogy bizonyos habitus, bizonyos népi karakter kialakuljon a zsidóságban a történelmi adotságok mellett. Természetes dolog, hogy aki ilyen életformák között él, az nem lehet vitézlő rendenciv nemzet, nem lehet földbirtokos, annak szükségképen kereskedőnek kell lennie. A diaszpóra és a világkereskedelem egymást feltételezi és nem tudjuk, hogy melyik az előbbi és ivelyik az utóbbi. A diaszpóra sokszor olyannak látszott, mintha egyetlen óriási üzlet, cég volna, amelyben az egyes helyi csoportosulások csak a mindenkori fiókok egymással kapcsolatban állók. Csoda-e, hogy egy ilyen az egész nemzetközi társadalmon keresztül húzódó szövedék a kereskedelem fő árucikkéül, legfőbb tárgyául a pénzt találta, ezt a legkisebb helyen legtöbb energiát, legtöbb munkát, legtöbb erőt hordozó cseretárgyat és ezáltal a nemzetközi tőkeképződésnek is hitelnek lesz ura és gazdáját Csoda-e, hogy ilyen népközösséggel szemben idegenkedő és elzárkózó befogadó nép művelődése szükségképen olyan felfokozott, erőteljes iparkodást hoz létre bennük, amilyent csak a fúrókagylókban lehet látni, amelyek akkor élnek, ha a tengeralati cölöpöket keresztülfúrja ki A csiga, amely csendesen mászik, nem fúrja keresztül a falevelet sem, de a fúró-kagyló átfúrja a cölöpöt, mert mindegyiknek mást ír elő az önfenntartása. Természetes dolog, hogy ez a diaszpóra-szövedék a fennálló társadalmi rend részeit, nyiláért kereste, mint az ampelopsis, mint a repkény, mint minden kúszó növény, hogy gyökeret verjen benne, hog a viharban, részben megálljon. Ezért szoktak az ellenkező véleményen tevők csodálkozni azon, hogy mennyire destruáló törekvése van ennek a fajtánál. Ez nem dUlkiimolar, ttkogában sincs a destruíció, mint program. Ez adottságból folyik, mert élni akar s ha azt akarjuk, hogy ez az élet ne legyen destruáló élet, akkor arra kell törekednünk, hogy más viszonyba hozzuk a kettőt, a zsidóságot és a befogadó népet egymással. S így a püspök úr, ki sokkal ékesebben mondotta el ugyanazt, amit kevéssel előtte Ley dr, a német munkásfront vezetője így fejezett ki: „A zsidók paraziták, mint a tuberkulózis csirái, mint a bacillusok; a zsidók élettani tünemények. Lehetetlen részvétet érezni irántuk. Azok, kik tuberkulózisban szenvednek, nem sajnálják a betegségüket okozó csirákat . Ravasz László szebben mondta s ha csillogó metaforáit lyukas mogyoró-tételekre építette is fel, célját elérte: a kormány gondoskodott arról, hogy a fúrókagyló-, az amepdlepsis-zsidóságot radikálisan lefejtse a befogadó népről. Igaz, beszéde során a püspök úr megfeledkezik arról a megállapításáról, hogy a zsidónál a destruálás nem kitűzött cél, nem program, hanem a lényege, mert ugyanakkor kemény szentenciát mond arról, hogy milyen kevés bűnbánatot és önismeretet tanúsít ebben a kérdésben a zsidóság, így gondolja, hogy ez egy nagy per, melyet egy ragyogó ügyvédi replikával meg lehet oldani, formális igazságot keres benne, beleevődött lelkébe és vérsejtjeibe, hogy ő ártatlanul szennved. Az emberek butasága, irigysége és gonoszsága az, ami miatt szenved ő az ártatlan, a tiszta, a bűntelen.* Mi mindennek kellett történnie, égszakadásnak, földindulásnak, hogy a püspök úr ezektől a vitriollal festett, megcáfolhatatlan igazságoktól eljutott a Haladdr-be a nyilatkozatig, melyben «gonosz eszmeáramlatok »-ról beszél, «détrsoni gonoszság »-ról, «mely eleinte mélyen el volt rejtve tetszetős gondolatok mögé», végrekiáltó tényekéről s az olvasónak konstatálni kell, hogy hat esztendő után végre a püspök úr ugyanarra az álláspontra jutott el, mint amit ő 1938-ban a zsidóságnál még oly maró gúnnyal ostorozott, hogy ti. az akciót, melyet is akkor oly pazar elokvenciával védelmezett, valójában a butaság, irigység és gonoszság hármas násza hozta. Azt mondja a püspök úr: «Az egyház látta is a nemzeti szocializmus tanításainak démoni elemeit, de a baj éppen az volt, hogy megelégedett elméleti cáfolással és nem ismerte fel a benne jelentkező gyakorlat veszedelmét.* Az egyház nyilván látta, kellett látnia, hiszen a *Mit brennender Sorgen-enciklika, mely a náci világnézetet pőrére vetkőzteti, már 1937-ben megjelent. Németországban javában folyt a keresztény egyházak üldözése, de ha Ravasz püspök úr is látta, akkor azt kell mondanunk, hogy a látottakat sokáig és sikerrel titkolta el. Mert abban a prédikációban, amit 1939 január 1-én a Cspntéri templomban a zsidókérdésről tartott, egy érva szót sem mondott a veszedelemről, amit a tetszetős gondolatok mögé rejtett «román gonoszság« felidézhet, ellenben megmagyarázza nagyon szépen a zsidó származású reformátusoknak, hogyaki a Krisztus egri házában is kereszthordásra vállalkozott s hogy a szenvedéseken, melyeket most kélnek, az első keresztények is keresztülmentek: a meddig és mert, nem kérdés most, tény az, hogy most rájok került a sor.» De nincs szó a démoni gonoszság veszedelmének felismeréséről abban a beszédben sem, amit a püspök úr a második zsidótörvény tárgyalásakor a felsőházban elmondott. Tökéletes szónoki mű volt, szerkesztő uram s mégis, dacára a metafórák gazdag ornamensének, szegény be v.nadi 30SFN0GRFE&, EKRIPR, STIHGl, stb. 7Brf«ra szölesétírai I fctttt* Ut 18. 0*IM)« tétok.) T. 2%4g 3. hétre prolongálva DRÓDY SÁNDOR remekműve filmen. Rendezte: KELETI MÁRTON Főszereplők: Szörényi Éva, Jávor: Berky Lili, Rózsahegyi,•ózon, bodnár, lcnes, flajcev Zene: TOLGÁR TIBOR • Díszlet: PAN JÓZSEF Zsoldos Andor produkció : A szabad magyar filmgyártás első alkotása Ill Ajvía • con univascala