Haladás, 1946 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1946-08-22 / 32. szám
11. ÉVFOLYAM ÁRA: 2 FORINT 33. SZÁM i. Illyés Gyula, szakítva hallgatagságával, alantas hangon támadja a Haladás „Kultúrbotrány" című cikkének íróját, aki kétségtelenül jóhiszeműen és főként tisztességes hangon bírálta a Népi Művelődési Intézetet, amelynek Illyés a elnöke. Arról, hogy a cikkíró igazat írt-e vagy sem, ítélni fog a bíróság, amelynek Antal Gábor kollégám nyilatkozata szerint rendelkezésére áll. Arról, hogy a Haladás e az a rossz sajtó, amely — Illyés szerint — a legjobb lelkeket is megrontja, ítéljen a magyar közvélemény, amely gyakran szenvedélyes, de minden irányban mindig igazságosságra törekvő lapunkban eddig egyetlen olyan boulevardszagtól bűzlő mocskolódást nem olvashatott, amilyenre a ma élő író- és költő-nemzedék állítólagos vezére vetemedett. Én mindig szívesen olvasom Illyés Gyula verseit és szépírásait, amelyekben gyakran érzem a nagy mesterek nevelő hatását. De annak az Illyés Gyu-I15 cikk, j '*. i úrbűTBös iVy ma és Imrédy Béla kultúrcsatlósa volt, még akkor sincs erkölcsi joga a „Szabad Szó"-ban közzétett válasza felháborodásához, ha valódi perfidiával kerül szembe s nem esetleges tévedéseiben is jószádékú és feltétlenül demokratikus célú kritikával. Annak az Illyés Gyulának, aki erkölcsi és anyagi haszonélvezője volt nem is a „kultúrcsibészség", hanem a kultúraellenes banditizmus tízéves rendszerének, még akkor sem lenne joga ezzel a furorral tiltakoznia, ha ezúttal történetesen igaza lenne, mert elmulasztott tiltakozni országrontó és tömegmészárló hazugságok ellen. Remélem, hogy a vádjaimért most már Illyés Gyula engem állít a bíróság elé. Mindenképpen szívesen találkoznék vele abban a törvényszéki teremben, amelyben 1932-ben Sallai és Fürst mártírhalála ellen való közös tiltakozásunkért még együtt ültünk a vádlottak padján, hogy alig két év múlva a szabadságért meggyilkolt mártírok szellemét Illyés Gyula Gömbös Gyula asztalánál elárulja. II. Ugyanakkor, amikor Párizsban a csehszlovák demofasizmus töröltetni akarja a demokratikus garanciáik sorából a nemzeti kisebbségek védelmét, a magyarországi cionista zsidók memorandumban kérik a kormánytól, hogy minősítsék a magyar zsidóságot nemzeti kisebbséggé. A politikai érzéknek — a taktikai érzéknek is — fantasztikus hiányára vall, hogy pontosan akkor fordulnak ezzel a kéréssel a magyar kormányhoz, amikor soha közelebbről, szemléltetőbben és oktatóbban nem derült ki, hogy nemzeti kisebbségnek lenni nemcsak hogy nem jelent fokozottabb biztonságot, de hovatovább kényelmesebben és egyszerűbben kezelhető céltáblát a többség számára. S ugyanakkor kiderült az is, hogy a világ úgynevezett lelkiismerete, ha semmitmondó fenntartásokkal és hipokrata tiltakozásokkal is, végeredményben könnyebben bele tud törődni, hogy a többség olyan kisebbségi csoportokat is törvényen kívül helyezzen, amelyeknek zöme — nem úgy, mint a zsidóság most átminősülni akaró egy részéé — nyelvileg és kulturálisan valóban évszázadok óta"összetartozik és ugyanazon az összefüggő területen él. Nem a mi feladatunk, hogy a magyarországi zsidóság testületeinek és különböző árnyalatú szervezeteinek tanácsokat adjunk. De álszenteskedés lenne, ha érdektelenséget színlelve elsiklanánk a memorandum felett s nem beszélnénk róla. Az a körülmény, hogy e sorok írója zsidó eredetű s hogy lapunk, bár sohasem akart és nem is hajlandó partikuláris zsidó célokat használni, a zsidó értelmiség tevhtélyterrész.ére is tagadhatatlan hatással van, magától érthetővé teszi, hogy ebben a kérdésben állást foglalunk. Mindenekelőtt is vitába kell szállnunk azokkal a zsidókkal, akik a nemzetté alakulástól és az államépítéstől várják a szenvedések végét, s akiket Kunmadaras és Miskolc is megerősít abban a hitükben, hogy a zsidóság mindaddig állandó veszélyben él, amíg meg nem szerzi az önálló és megszervezett államélettel együttjáró hatalmi eszközöket. Ezúttal is elmondjuk, amit már annyi sokszor elmondtunk: nincs veszélyesebb képzelgés, mint amely a nacionalizmustól agyonmítizált nemzet ábrándjától s a nemzeti otthonnak nevezett haza realitásától minden probléma megoldásának és minden diszharmónia megszűnésének csodáját várja. A nemzet eredetileg csak a születési kiváltságosokat jelentette, akik e történelmi jogon maguknak foglaltak le minden hatalmi és gazdasági előnyt s azokra hárítottak minden terhet és áldozatot, akiknek azon a földön, amelyen a kiváltságosok korlátlanul uralkodtak, verejtékesen dolgozniuk kellett s ezt a földet szükség esetén — elsősorban elnyomóik veszélyeztetett kiváltságai érdekében — meg kellett védeniük. S hogy dolgozzanak és különösebb ellenkezés nélkül meghaljanak, azért kellett mitizálni a ntviii.'.rí tuss'aiiiia u, istenséggé avatni a hazát. Ám szerintünk a nemzet — ha még egyáltalában használjuk ezt a legutolsó évtizedekben diszkreditált kifejezést — reálisan és demokratikusan nem jelenthet mást, mint az egy nyelven beszélők és ugyanabban a kultúrkörben élők gyűjtőfogalmát. S a haza az a föld, amelyben mindenki — a más nyelven beszélők is — ha benne élnek és benne akarnak élni, magától értetődő jogként megkapják nem a kisebbségi, hanem a többségével egyenrangú életfeltételeket s cserében megtartják azokat a törvényeket s vállalják azokat az észszerű kötelezettségeket, amelyeknek egyensúlyán a szabad, megszervezett és civilizált emberi együttélés nyugszik. Szerintem csak ez lehet a nemzet és a haza demokratikus megfogalmazása. S aki többet akar tőlük, kifelé és befelé még ma is mások rovására akarja s aki többet vár tőlük — mint például a cionisták, végzetes ábrándok kergetője. Mert ha igaz lenne, hogy a nemzeti otthon a szenvedések utolsó állomása, akkor néhány nomád törzsön kívül nem lenne boldogtalan nép a világon — hiszen az emberiség túlnyomó része évszázadok óta saját hazák határai között él! S ha az egy nyelven beszélők nemzetté alakulása az összetartozó emberi csoportok zavartalan életét biztosítaná, már például Spanyolország lenne a legharmonikusabb nemzet a világon, mert hiszen zsidóit már négyszáz éve kiűzte, vallásilag homogén s népét főkép csak dialektusbeli különbségek választják el egymástól. S mégis, a spanyol nép átlag tíz-húsz évenkint egymásnak esett — az első pronunciamentóra ádáz spanyolok mészárolták az ádáz spanyolokat olyan kegyetlenséggel, amilyennel valóban csak egy nemzethez, tartozók tudják egymást irtani. Amikor a fiatal Clemanceau Gallifet társaságában a Montmartreról elszörnyedve figyelte a Pérelachaise-i csatát, Gaillifet ezt mondta neki: polgárháború a legirgalmatlanabb háború, mert az emberek tudják, hogy miért harcolnak." Nem feltétlen életbiztonság és vagyonbiztonság tehát az egynyelvűek többségéhez tartozni sem és nem feltétlen védelem az a törvény és jogrend sem, amelyet a nyelvi vagy faji többség látszólag saját maga védelmére alkot. A magyar zsidók például 1936-ig formailag többségi állampolgárok voltak,de törvény előtti egyenlőségük a magyar fasizmust nem akadályozta meg abban, hogy máról holnapra hatalmi eszközökkel törvényen kívül helyezze őket. A lengyelországi zsidók ezzel szemben nemzeti kisebbségként éltek, nemzetközi biztosítékokkal — s mégis, amikor ki akartákőket irtani, ezek a nemzetközi biztosítékok éppúgy nem akadályozták meg majdnem száz százalékos extirpálásukat, ahogyan a magyar, a francia, a belga és a holland zsidókat nem tudta megmenteni az elgázosítástól, hogy hazájukban hosszú évtizedekig a többségi jogok részesei voltak. Éppen a zsidóknak kell legjobban tudniuk, hogy a jogi és erkölcsi garanciák csak addig tartanak, amíg maga a civilizált jog és erkölcs — s ha évezredek tanulságai el is mosódtak, az utolsó évek elég világosan megérthették a túlélőkkel, hogy, egy maroknyi bandita felfegyverzett puccsa egyetlen éjszaka meg tudja dönteni a jog és erkölcs évszázados uralmát., E förtelmes évek után még nagyon hosszú időnek kell eltelnie, amíg az emberiség ismét fel tud kapaszkodni erkölcsi fejlettségének ama magaslatára, amelyen a kicsit nem is azért nem bántották, mert törvények védték, hanem mert az erősebbnek visszaélni erejével diszkvalifikáló embertelenség volt, ahol a gyengét leghatásosabban éppen gyengesége védte s ahol így hangzott a cinikus közmondás. A púpos megütéséhez kell a legnagyobb bátorság. Még hosszú ideig a lovagiasság szabályaitól és a genfi konvenciótól szörnyűségesen elszokott erőé és erőszaké lesz a döntés — naiv, ábrándozó tehát, aki a fegyver* valóságos ércével a törvénytábla szimbolikus ércét akarja szembe* szegezni. A zsidónak tehát, mégha e zsidóság sorsát elkülönítetten szemléli, egyetlen érdeke van: az erővel vagy erőszakkal bárme" lyik pillanatban hatálytalanít" ható kisebbségvédelmi törvények helyett olyan demokratikus garanciákért harcolni, amelyek nem egy csoportnak, hanemm minden embernek biztosítják a auulaxiális védelmet Abbang írta: ZSOLT BÉLA FŐSZERKESZTŐ ZSOLT BÉLA .. . -1 É ... ! Szabadsághidat, a demokrácia első és legszebb k munkateljesítményét augusztus 20-án, Szent István-napain avatta fel a nemzet. Az első magyar király történelmi emlékezésekkel teljes hetében a megújhodó, demokratikus Magyarország megmutatta a múltnak, mit akar, merre halad. Szent István hete: a múltra való emlékezés, csupa bánat, csupa nosztalgia, fájdalmas líra, melyet még merengőbbé tesz a kemény békefeltételekről közöttünk szállongó sok híradás, m oly hírek ezek, melyet okkal-oktalanul az első magyar király kemény, erős és szent alakjához fűzött aztán a későbbi történelmi romantika, históriai toldozás. A Szabadság híd viszont a bátor és biztos jelen. Nem, ez a híd többé nem Ferenc József-híd s a köztudat is lassan elfelejti a kort, mely ezt a nevet adta neki, lojalitásból, egy 1849-re végig boldog elégtétellel emlékező uralkodó iránti álcázott szenvelgésből és hamis hódolatból. Hogy Szabadsághídnak nevezik az új alkotást, nem véletlen és nem oktalan dolog. Az új híd a szabadság első teljesítménye és a reménytelenségből kiemelkedő Magyarország akaratának szimbóluma. A győztes demokrácia megmutatta igazi természetét és Szent István-napjának históriai lírájába beleszövődik egy új Magyarország férfias pátosza: a demokrácia munkával győzött a romboláson. Nemcsak a szétszaggatott Budapest két partját köti ikssze az újjáépült híd gyönyörű íve, de diadalmasan szárnyal az acéltest lendülete a pusztulás mélységei fölött. A hidak fájdalmas elpusztítása is szimbólum: a karcsú, acélos vonalak most egy más jövő felé ívelnek és az újjáépítés nemes munkája hamar elfeledteti a rombolás sötét géniuszait. Egy ideig még fáj a sok szenvedés, de hamar új távlatok tárulnak elénk. Ez a híd elvezet a jövendő felé. A Duna habjaiban a híd íveivel visszatükröződik egy magához tért nemzet újjauiakiuo társudalmának uuuuen lenuuieie. A hidat rendkívül nevez és kuzuemes viszonyok közt ivettük újjá. Az infláció benézségei, a pusztításon még mindig viharzó csülekei, a sok nyomorúság és szenyetés az emberek között, — ez mind beleépült a híd acéltestébe, íveibe, szegecseibe. Mindenki dolgozott a hídon, miuikások, mérnökök, rohammunkát vállaló állami és magánhivatalnokok, egy egész társadalom megfesztett akarata öltött testett az acélos testben. Aggódó szeretettel figyelte mindenki a munkát, mely közös ügyünk volt: a híd ivei büszkén lendülnek a pártviszályok és ellentétek zavaros habjai fölé. Mindenki érezte önmagunknak dolgozunk: többé nem idegen nekünk az államhatalom, többé nem idegen a munkáltató, önmagunknak építünk valami szépet, jót, nemeset. A hídépítés kötelessége így lépett túl a szakmai kereteken nemzeti és emberi üggyé, mi több: erkölcsi problémává. Az újjáépítés nem exkluzív ügy és nem kényszer eredménye: ez a demokrácia egyesítő ereje. A munka és a teljesítmény mindenkié. Szabadság híd: merész út a pusztulás mélységei fölött, köszöntünk! Ívelj egy új magyar sors reményei felé, bátran a rombolás zuhatagja fölött! Híd, jövendő hídja győzd le biztonságoddal és bátorságoddal a pusztulás és gyilkolás sötét ösztöneit, egyesítsd emberségeddel, a beléd fojtott emberi munka szépségeivel mindnyájunk szívét! 4Tfi elyénvalónak és időszerűnek tartsdtjuk Gerő Ernő miniszter beszédét, amit a Körös-híd avatásán mondott. Akármint is végződik a magyarság számára a párizsi békekonferencia — úgymond — nem szabad kétségbeesésnek bekövetkeznie Bármekkorát legyenek is a nehézségek, le fogjuk győzni azokat. Hatalmas életerő lakik a bilincseitől megszabadult magyar népben. Valóban jól esik hallanunk a defetista hangulat napjaiban ezt a biztató optimista hangot. Érthető, ha a magyar közvéleményben csüggedtség és ijedelem honol a békekonferencián felszínre került követelések hallatára a kifosztott Magyarország ellen, de csüggedés és ijedelem még soha nem segített semmin. Franciaország 1870-ben ugyancsak siralmas állapotban volt a vereség után és az ötmilliárdos hadisarc, amit a németeknek fizetnie kellett és ugyanakkor Ezász-Lotharingia elvesztése, a belső zavarokkal súlyosbítva, nem volt kevésbé nyomasztó követelés. De a francia nemzet kibírta és túlélte és utána a virágzás kora következett be. A weimari Németország is elviselte volna a vereség következményeit, ha nyugodt boldogulását a hitleri agitáció már a húszas évek elején fel nem borítja. Minden csapással szemben is áll egy dolog: élni kell és élni csak bátran, kitartóan és optimista világnézettel lehet. Akiben ez hiányzik, annak számára csak egy út áll nyitva: az öngyilkosság — és öngyilkosok lenni nem akarunk. Egyszerű szavakkal egyszerű hirdetés: a penicillin minden gyógyszertárban kapható. Esemény ez és egyben cselekedet. Esemény, mert a világ legújabb és legjelentősebb gyógyszerének elérhető voltát jelenti! Cselekedet pedig azért, mert a magyar tehetség, magyar rátermettség, magyar vállalkozás és magyar munka nagyszerű eredménye. Nem kell többé összeköttetéseket megmozgatni, nem kell félve, aggódva, feketén megvásárolni a penicilint és reszketni attól, hogy rosszul rejtegette a hozzánem értés és a drága gyógyszer elvesztette hatóerejét. Hogy a magyar egészségügy fejlesztése terén mekkora haladást jelent ez a tény, nem is kell, e pillanatban nem is lehet eléggé méltatni. A Szabadság-híd a magyar munkás nagyszerű újjáépítő energiáját dicséri, a lapok peniculm-hirdetései a magyar tudósok zsenialitásának bizonyítványai.