Harcos nő, 1946 (17-25. szám)
1946-03-01 / 17. szám
I 2 MÁRCIUS 15 Irta : Szélpál Árpád Amikor én gyerek voltam, a mi falunkban a legnagyobb ünnep március 15-e volt. Már hetekkel előbb készültünk rá és amikor a nagy nap eljött, ünneplőbe öltöztünk (már ki úgy, ahogyan tudott), a gomblyukba nemzeti szinü szalagot tettünk, a lányok hajukba fonták a háromszinű pántlikát és akinek Kossuth apánkat vagy Petőfit ábrázoló medaillonja volt, ebből az alkalomból azt is kitűzte, így mentünk délelőtt az összes felekezetek templomaiba. Szépen beosztva egymásután előtt a katolikus, aztán a református, végül az izraelita istentiszteletre. Ilyenkor az első sorokban a községi elöljárók ültek hivatali méltóságuk teljes tudatában és mellettük a kisbiró tartotta a zászlót. Mögötte sorakoztak a többiek, a földmivelői kör, az iparos kör és a kereskedelmi kör zászlói. Délután ugyanezek a zászlók a piactéren lengtek-lobogtak, a tér közepére állított emelvény körül. Ez volt a nap fénypontja. A tűzoltók kivonultak és kötelükkel kordont vontak. A kordonon belül csak a hivatalos személyiségek, az elöljáróság ,a szónokok és az urak számára volt hely. Mi többiek a kötél mögött szorongtunk és lelkesedtünk. A szónokok a szabadságról beszéltek, a tizenkét pontról. Aztán egész éven át vártam, hogy újra március 15-e legyen és újra halljam a «Talpra magyart». Ha most visszagondolok ezekre a falusi március 15-ékre és újra magam elé képzelem a jelenlévőket, csupa ünneplőbe öltözött embert látok: az úri kaszinó tagjait fólszabott városi ruhában, az iparosokat egyszerű és tisztes öltözetben és a gazdákat kifényezett csizmában és fekete posztóból készült feszes ruhában. De ott voltak a szegényebbek is, mindenki, akinek valamirevaló ruhája és cipője volt. Ám a mi falunkban voltak mezítlábas emberek is, sőt aligha tévedek, ha azt mondom, hogy ezek voltak többségben. Bevallom, akkor nem tűnt fel nekem, hogy ezeket nem látom az ünneplők között. Ezeket csak kukoricakapáláskor s aratáskor lehetett látni, vagy csépléskor, amint nyelik a port. De eszük ágában sem volt, hogy a piactérre jöjjenek. Otthon maradtak putrijukban, kint a Csesznyikóban, maguk is természetesnek tartották, vagyis a községnek ama részében, ahol a szegényemberek laktak. Tudták-e, hogy március 15-e van, a szabadság ünnepe ? Gyerekfővel sosem jutott eszembe megkérdezni. Talán ők hogy az ünnep nem vonatkozik rájuk. Semmiféle ünnep. Az ünnep csak azokra vonatkozik, akik szépen felöltözhetnek. Egyszer — akkor már nagyobbacska fiú voltam, — a mezítlábas, nincstelen emberek mégis bejöttek a piactérre március 15-ét ünnepelni. De nem a hivatalos ünnepre. Akkor jöttek, amikor amaz már bevégződött. Bejöttek, mert azt üzenték nekik, hogy a szegényeket hívják, mert a szabadságról akarnak nekik beszélni. Azt, aki összehívta őket, mi gyerekek, Vámos úrnak neveztük, de a felnőttek csak úgy beszéltek róla: a cucilista. Ez a Vámos úr akart beszédet mondani, de nem volt beszéd, nem volt ünnep, csak egy nagy tábla, amelyen ez állt: «Akié a föld azé az ország». Beszéd azért nem volt, mert mielőtt Vámos úr hozzákezdhetett volna, csendőrök jöttek és elvezették. Ünnep meg azért nem volt, mert ezután már nem volt senki, aki elszavalta volna ennek a rengeteg sok mezítlábas embernek a Talpra Magyart, vagyis azt, hogy «rabok legyünk vagy szabadok, ez a kérdés, válasszatok!» És a soksok szegényember hazament. Egyik sem mondta meg, hogy mit gondol... Aztán elkerültem a falunkból és azóta még sok március 15-ét láttam. De az ünnepek egyre fakóbbakká lettek. Egyre több volt a beszéd, egyre kevesebb a szabadság és egyre nagyobb azoknak a száma, akik mezítláb jártak és nem ünnepeltek. És akik nem jártak mezítláb ,azok számára is csak fájó emlék volt már a régi március. Egyre lejjebb zuhantunk. A sehonnai, bitang emberek korszaka következett. Március gyászba öltözött. De ma megváltozott a világ. Az a sok-sok mezítlábas, az a rengeteg nincstelen paraszt a mi falunkban és szerte az országban, együtt többi dolgozó testvérével, márciust ünnepel. Az első márciust, amely nemcsak beszél a szabadságról, hanem amely el is hozza azt. Az első március 15-e ez, amelyet úgy ünnepelnek, hogy a földre gondolnak, arra a földre, amely ezer éven át csak a verejtéküket itta és amelyről most először mondhatják, hogy az övék. Respublica Respublica, szabadság gyermeke S szabadság anyja, világ jótevője, Ki bujdosol, mint a Rákócziak, Köszöntelek a távolból előre! Most hódolok, midőn még messze vagy, Midőn még rémes átkozott neved van, Midőn még, aki megfeszíteni Kész tégedet, azt becsülik legjobban. Most hódolok, most üdvözöllek én, Hisz akkor úgy is hódolód elég lesz, Ha a magasból ellenidre majd A véres porba diadallal nézesz. Mert győzni fogsz, dicső Respublica, Bár vessen ég és föld elédbe gátot, Miként egy uj, de szent Napoleon, Elfoglalod majd a kerek világot. Kit meg nem térit szép szelíd szemed, Hol a szeretet oltárlángja csillog, Majd megtériti azt szilaj kezed, Melyben halálos vésznek kardja villog. Te lessz a győző, a diadal iv, Ha elkészül, a te számodra lészen, Akár virágos tarka pázsiton, Akár a vérnek vörös tengerében! Szeretném tudni, ott leszek-e én A győzelmi fényes ünnepélyen? Vagy akkorára már tán elvisz az Enyészet s ott lenn tart a sírba mélyen? PETŐFI SÁNDOR