Hargita, 1972. március (5. évfolyam, 50-77. szám)
1972-03-01 / 50. szám
2. OLDAL — HARGITA Nemcsak nyelvprobléma A KÖZLEKEDÉS ÉS A GAZDASÁGI ÉLET ÉRDEKE Megyénkben, akár az egész országban, rohamosan növekszik a szocialista szervezetek gépjárműparkja, emelkedik a magánhasználatú gépjárművek száma, egyre többen iratkoznak be az amatőr gépjárművezető iskolákba. Feltűnő azonban, hogy a háromhónapos tanfolyamot követő vizsgákon az első nekirugaszkodásra a hallgatók csak nagyon kis hányada megy át, 80—90 százaléka nem állja a sarat a gyakorlati vizsgán. A falusi motorkerékpártulajdonosok vizsgáin még szélsőségesebb ez a szám, alig 5 százaléka tudja megszerezni a hajtási igazolványt. A hivatásos gépkocsivezetők, a traktoristák, más gépjárművezetők évi ellenőrzésein csak kevesen érik el a megfelelő szakmai felkészülést igazoló pontszámot. Túlzott szigorúság a milícia-szervek részéről? Nem. A közlekedés biztonsága érdekében lehetetlen túlzott szigorúságról beszélni, ez magától értetődő, ez előtt mindenki meghajtja a fejét. A gépjárművezető iskolákban, az egyéni felkészülésben lenne a hiba? Ott is van. De van a kérdésnek egy másik oldala, amelyről mindkét félnek — a vizsgázónak és a vizsgáztatónak — ugyanaz a véleménye. A vizsgázók panasza: nem lehet magyar nyelven vizsgázni. A vizsgáztatók panasza: nem áll módjukban, hogy magyar nyelven vizsgáztassanak, nincsenek ilyen kérdőívek, így a gépjárművezetői iskolában az oktatás sem anyanyelven történik, noha alkotmányunk és törvényeink előírásai világosak és egyértelműek ilyen vonatkozásban is. Hátrányai nyilvánvalóak: a közlekedés megértése, lényeges mozzanatainak elsajátítása helyett mechanikus, csak a vizsgakérdésekre, azok rögzítésére irányuló erőfeszítések töltik ki a hallgatók egy részének idejét. A szakkifejezések áradata mögött eltűnik a cél, így érthető, hogy a vizsgán megannyi probléma adódik. És ez még a magas mércén átjutott gépjárművezetők esetében is — legyen az amatőr vagy hivatásos — érezteti hatását. Csökken a közúti forgalom biztonsága, nő a balesetveszély, könnyebben romlanak el a járművek, nehezebb a javításuk, ami végső fokon beleszól a gazdasági életbe is. Ezen a ponton már nyilvánvaló a hasonlóság az anyanyelvű szakmai oktatás problémáival, amelynek oly megkülönböztetett figyelmet szentel párt- és állampolitikánk. Ezeknek az útmutatásoknak a szellemében jelent meg magyar nyelven a Közlekedés című könyv. A könyv tartalmazza mindazt, amit egy előjövendő, vagy már volán mellett ülő autósnak tudnia kell, egyszerű, hozzáférhető stílusa, közérthető magyarázatai, ötletes, szemléltető képei kitűnő tankönyvvé is TEHETNEK, így kell írnunk, mert erre a célra nem használják, épp az említett ok miatt. Ha az oktatás más nyelven folyik, mint a vizsga, akkor ez utóbbi kétszeres nehézségeket okoz. E néhány szóval vázolt helyzetkép — amint azt Cimpian Alexandru százados, a Hargita megyei milícia-felügyelőség közlekedési osztályának vezetője mondotta — nemcsak Hargita megyére jellemző. Ugyanezzel a nehézséggel küzdenek több más megyében is. A kérdés megoldására a milícia országos parancsnoksága 1968-ban utasítást adott ki, amelynek értelmében az együttélő nemzetiségek nyelvén vizsgázók 45 perc helyett negyedórával, vagy félórával többet gondolkodhatnak a kérdőívek kitöltésén. Ugyanakkor felkérte a megyei közlekedési osztályokat, hogy az illető nyelvet ismerő beosztottakat alkalmazzanak vizsgáztatókként. Ám az eltelt négy év azt mutatta, hogy ennek az utasításnak nem sikerült, csak kis mértékben segítenie, nem mindenhol volt kéznél a nyelvet ismerő beosztott, a vizsgaidő meghosszabbítása, a kérdőívek esetleges, helyszínen történő lefordítása sem hozta meg a kívánt eredményt. Mi a teendő? Cimpian százados szerint a kérdőívek lefordítása, magyar anyanyelvű kérdőívek nyomtatása. Erre megvan helyileg az anyagi lehetőség, de hiányzik a milícia felsőbb szerveinek a jóváhagyása, noha ezt több ízben kérték. És ha ez megvan, akkor lehet használni az iskolában, egyéni tanulásban az említett segédkönyvet, akkor bekövetkezhet az a minőségi ugrás, amelyre a gépjárművezetők felkészítésében, vizsgáztatásában feltétlenül szükség van. A professzionális járművezetők egy részének esetében pedig a szakmai ismereteiknek megfelelő és azt tükröző fokozatok megszerzéséről is szó van. SZÉKEDI FERENC Ülőhely helyett, lábon didergés Emlékszem, valósággal eseményszámba ment megyeszékhelyünkön a vasúti menetjegyiroda megnyitása. Eseményszámba, mert sokáig kellett várnunk, míg megfelelő helyiség került (mintha a mostani addig is nem lett volna a vasút tulajdonában), amíg átalakították a termet, amíg bevezették e foglalatosság rejtelmeibe a jegyárusítót. Bizonyára a felirat elkészítése is kitolta egy-két héttel a megnyitás idejét, ezt viszont a nagy várakozásban már észre se vettük: ünnepeltük a menetjegyiroda meg-,születését. Lassanként hozzászoktunk előnyeihez, régebbi menetjegyirodás városok lakóihoz hasonlóan már napokkal korábban beszerezzük a jegyet, ha újraindulásunkkor zsúfolt vonatra számítunk. Jól mondom, napokkal korábban (még ha nem is tartozunk a nagy utasforgalmú városok közé), mert az utazás előtti 24 órában a menetjegyiroda már, nem tudja kielégíteni az igényeket. Sem a Csíkszeredán áthaladó (kevés helyjegyet kapnak), sem a Brassóból más irányba tartó gyorsvonatok esetében. (Előzőleg telefonon kell megrendelni az ülőhelyet). Szerencsére hamar felfedeztük menetjegyirodánk helyi sajátosságait, s előrelátásunkkal túltettük magunkat minden ebből származó kellemetlenségen. Jómagam is meg voltam győződve erről, mikor a napokban — meleg fülkére, kényelmes ülőhelyre számítva — felkapaszkodtam a bukaresti gyors jegyemen kijelölt kocsijába. A zsúfolt folyóson nagy nehezen rábukkantam a fülkére, az ülőhelyet viszont hiába kerestem. Már Marosvásárhelyen elfoglalta valaki, no nem önkényesen, oda szólt a jegye. A kalauz után kutatva (tegyen ő igazságot), legalább négy-öt Csíkszeredái sorstársammal találkoztam, akik a menetjegyirodánk nyújtotta előnyöket kihasználva, ugyancsak lábon állva dideregtek a telt fülkék előtt. Mindenkinek volt ülőhelye, ám azokat is eladták, a változatosság kedvéért ezúttal Maroshévízen, Gyergyószentmiklóson vagy Mádéfalván. A kalauz szerint amazoknak is, nekünk is érvényes helyjegyünk volt, de mivel egy helyre nem ülhetünk ketten, a később felszállók állva kellett utazzanak. Lehet, a jegyárusító rosszul töltötte ki az én jegyemet, kevéssé valószínű viszont, hogy ötször megismételje ugyanazt a hibát. A Csíkszeredai menetjegyirodának szánt helyeket a vasútigazgatóság hibájából árusították másutt is. Szeretném hinni, csupán egyszeri tévedés folytán, s nem a menetjegyiroda nagyos lekezeléséről van szó. Pontosabban, felettes szervei, irányítói nem tekintik merő formaságnak létezését, s kellő komolysággal gondoskodnak a zavartalan működéséhez szükséges összes feltételekről. Más szóval: használható jegyek árusításával bízzák meg, s ne az utasok bosszantását tekintsék legfőbb rendeltetésének. BORBÉLY LÁSZLÓ r TAMÁSI ÁRON Tavaszi madárszó Negyven esztendő sok idő. S Zidog Márton, az öreg nyugdíjas, negyven esztendeig tanított a faluban. Valahányan, akikez idő alatt járták az elemi iskolát, hát azok mind emlékeztek a Zádog tanító úr okos tanítására, mely szerint kettő a fontos. Egyik az, hogy meg kell tanulni a betűvetést; a másik pedig az, hogy meg kell ismernünk saját magunkat. Vagyis magát az emberi szervezetet. Az iskolaterem falai tele is voltak változatos ábrákkal, melyek mind az emberi test szerkezetét mutatták. Ezeken az ábrákon aztán mindenki úgy megtanulta az emberi csont vázlatát és a test működését, hogy a végén élő és holt valóságos ábra lett egyaránt. Zádog bogaras ember, azt mondták némelyek. Volt is némi igazság ebben, sőt, amikor negyven esztendő múltán nyugdíjba ment az öreg, ezt a csekély igazságot a körülmények igen megnövesztették. Rozzant falusi házban lakott ugyanis, az országút mellett, s mivel a felesége már régen valódi csontváz volt, a rozzantság között egymagában. Nem is igen evett egyebet, csak zöldséget, tejet és mézet. S ha jött egy kicsi pénz valahonnét, azon minduntalan ábrákat vásárolt, amelyek már nemcsak az emberi test szerkezetét mutatták, hanem a különböző színes és vadon emberi fajtákat is. Pénze pedig jöttsövögetett, mert az út mellett egy kétholdas belsősége volt, amelyen gyümölcs elegendő termett, s igen más egyéb is annak a belsőségnek a kertjében. Ezt a kertet különösen említenem kell, mert ez egyik tavaszon olyan dolog történt, ami az említést akkor is szükségessé tenné, ha az a kert nem termett volna semmit. Azon a tavaszon ugyanis, amikor vége lett a háborúnak, az öreg Zádog kiment a kertjébe, hogy a művelés megkezdése előtt ott a föld állapotát megvizsgálja. Lassú szemlélődéssel vizsgálta a földet, amely dúlt állapotban volt nagyon. . Nagy sebek éktelenkedtek rajta, melyeket bombák és gránátok szaggattak belé. — Hát ezt nehéz lesz felásni! — mondta az öreg. Járta a földet, s ingatta folyton a fejét. Majd hirtelen megállt, és vizsgálódva nézett valamit, ami tök módjára kifordulni kívánkozott a földből. Nézte egy ideig, de aztán lehajolt, s hát egy emberi koponya fordul ki a föld színére. Felvette a koponyát és hazavitte. Otthon már csodálkozott is, hogy a sok ábra mellől miképpen hiányozhatott idáig a koponya. Odahelyezte az íróasztalára, egy halom könyv tetejére. Néhány nap elmúlt. Hanem a koponya nagyon unta magát abban a hűvös és félhomályos szobában, s nagy unalmában azt kívánta, hogy történjék már vele valami. S történt is. Mert hát eljött a babonás öregasszony, aki hetenkint egyszer takarítani szokott az öregnél. — Mi ez, Zádog úr ?! — kérdezte a vénasszony. — Meztelen emberi koponya — mondta az öreg. — Ki hozta ide ? — Én, hadd lássa mindenki, hogy mit hordunk a vállunk között. Jobb lesz, gondolta a vénaszszony, ha nem folytatja tovább a beszédet, mert akkor magyarázni kezd az öreg Zádog, s a koponya mellé odahordja ismét a tudományát is , mely a magzattól kezdve a feltámadásig lefesti az embert. Inkább cselvetés jutott eszébe. — Balogh úr üzent Atyhából — mondta. Ez a Balogh úr, aki abban az Atyha nevű faluban lakott, úgyszintén nyugdíjas volt, régi pénzeket és patkókat gyűjtött. — Mit üzent ? — kérdezte. — Tessék hozzája menni, Atyhába. Egy darabig gondolkozott az öreg Zádog, hogy vajon mi lehet azzal a bolond Baloghgal ? Talán lett az is valamit, ami az emberi természetrajzhoz tartozik, esetleg kétfejű, vagy háromlábú gyermek született a faluban. — Jó, hát elmegyek — mondta végre. Vette a botját, és hamarosan el is ment. — Csak holnap jövök vissza — szólott még hátra. — Menjen csak ! — mondta a vénasszony. — Addig rendben lesz a lakás. Hát tisztogatni kezdett a vénasszony, de közben-közben olyan pillantásokat vetett a koponyára, hogy azoktól a pillantásoktól egyre jobban reszkettek mind a ketten. Végre aztán, amikor már kellő módon leszállt az alkony, nagy bátorsággal megközelítette, a koponyát. Kivitte a kertbe, s ott a gizgazok közé földre dobta. Másnap délután hazajött az öreg, s hát a koponya nincsen sehol. Hamar egy fürge gyermeket küldött a vénasszony után, hogy jöjjön hamar, mert nagy a baj. — No, mi történt ? — jött meg a vénasszony. — Valami rablók elvitték a koponyát ! Nagy gyászban és tanácstalanul ültek, hogy a rablók csakugyan elvitték a koponyát. Aztán az öreg elszánta magát, s így szólt: — Menjünk s keressük meg ! Elindult elől, s a vénasszony utána. Kimentek a kertbe, s hát ámulattal látják, hogy a föld, végig a veteményes kertben, fel van mindenütt ásva. — Hát ezt ki csinálta ? — kérdezte az öreg. — Ma délelőtt az emberek — mondta a vénasszony. — S' hi úgy mint ? — Hát az úgy volt — beszélte a vénasszony — , hogy a reggeli időben valaki egy koponyát talált itten. Ennek hamar híre terjedett, s mivel sok embernek van eltűnt háborús halottja, hát azok egy-egy ásóval mind eljöttek, hogy hátha itt találnák meg. Szinte szólani sem tudott az öreg, hogy mit csinál egy koponya. Eljött az este. S az emberek sokan jöttek az öreg Zádognál egybe, s arról tanakodtak valahányan, hogy vajon kinek a koponyája lehetett az a koponya, amelyik felásalta a kertet. Az egyik ember ezt mondta, s a másik amazt. De senki nem tudott bizonyosat. Hiába nőtt azonban egyre jobban a bizonytalanság, s hiába töltötte meg tömötten a rozzant falusi házat. Hiába, mert nem tudtak szabadulni a különös koponyától, amelyik ily szorgos munkára serkentette az embereket. Vagyis mindenki elmondta újból, amit gondolt, majd elmondta azt is, amit azelőtt a másik mondott. Egy volt csak, egyetlenegy személy, aki nem szólt, hanem csak hallgatott. Figyelt és hallgatott. Nem bölcs öreg volt az az egyetlen sem, hanem az iskolás fiú, akit Zádog a vénasszony után szalasztott volt délután. Múlt az idő s nőtt egyre a rejtély. Végre a fiú, aki akkor járt éppen a második elemibe, megunta az embereket, s így szólt : — Én gondolom, hogy kié volt az a koponya. — No, kié ? — kérdezte az öreg Zádog. — Hát az útbiztosé ! — mondta a fiú. — S te azt miből gondolod ? — Én abból — felelte a fiú —, hogy még holta után is dolgoztatta az embereket. Mindenki nevetett. Pedig valóban volt egy útbiztos, aki kegyetlen hajcsár hírében állott, s akit csakugyan, ott a kert alatt ütött agyon egy gránát . Nevető Dekameron BEMUTATJUK VENDÉGEINKET BULGÁRIA Bulgáriában nem régi sportág a jégkorong, a válogatott egyike Európa legfiatalabb együtteseinek. 1967-ben vett részt az első VB-n, természetesen oda inkább tanulni utazott, de azután jelentősen javult a játéka. 1970-ben, a bukaresti VB- n a B csoportban játszik, igaz egy kis szerencsével, hisz ebben az évben lépik vissza Kanada az A-csoportból, így ,,hivatalból“ Lengyelország belép a nagyok közé, helyére pedig Bulgária kerül. Igaz, ez a szerencse nem folytatódik . . Bulgária Hollandiában már a C csoportban szerepel, ahol az 5. helyet foglalja el-Mindezt figyelembe véve úgy tűnik, mintha hullámvölgyben lenne a bolgár válogatott. De alaposan szemügyre véve a dolgokat, véleményünk megváltozik. Új fiatal játékosok, a szovjet Alexandrov edző munkája most éppen kifelé viszi a csapatot ebből a hullámvölgyből, és szerintük éppen Csíkszeredában érik el csúcsformájukat. Így lesz ez ? A bolgár csapatnak sikerül megszereznie az első helyek egyikét ? Ez a válogatott keret játékosaitól függ. Kapusok: Petar Radev (1), Dimitar Titelkov (22). Hátvédek: Ljubomir Ivanov ■smsssmmsimmmw (5), Ognyán Hristov (2) Georgij lliev (15)- Borii Meskov (3), Ivan Penelov (6), Krum Hristov (4). Csatárok: Milcso Nenov (9), Ivan Atanasov (13), Georgij Velaskov (16), Haj Basvarov (8), Marin Basvarov (18), Kiril Greaszimov (14), Bojidar Dimov (12), Malin Atanasov (17), Nikoláj Mihalov (19). Tartalékok: Dimo Krastinov (7)- Ivailo Kalev (20), Kumi Malamov (21). M1RCEA COSTEA Az olasz csapat a ,,felsőbb régiókból“ érkezik Csíkszeredába, a tavalyi hollandiai VB-n a B- csoportban szerepelt, de utolsó előtti helyen végzett, amely Csíkszeredába küldte. Sikerül most a squadra azurrának visszaverekednie magátg a jégkorong-hierarchia következő lépcsőfokára ? Eldől a következő tíz napban. Az olasz válogatott először az 1948-as világbajnokságon jelentkezik, amikor a 9., az utolsó helyet foglalja el. Azután részt vesz majdnem valamennyi világbajnokságon, legnagyobb sikerét 1953-ban éri el, a IV. lesz egy elég kemény, de nem elsőrangú mezőnyben — hiányzott a stockholmi VB-ről a Szovjetunió, Kanada, az USA és Csehszlovákia válogatottja. Azt hisszük nem tévedünk, ha a jelenlegi VB C csoportja egyik esélyesének tartjuk az olaszokat, hisz gazdag nemzetközi tapasztalattal rendelkeznek, játékosaik technikásak, gyorsan korcsolyáznak, testjátékuk is igyekszik alkalmazkodni a korszerű jégkoronghoz. Olaszországban a legnagyobb érdeklődést a VB iránt a Dolomiten Bolzano-i újság árulja el, ami nem meglepetés, hisz a játékosok javarésze odavalósi, a város környékén vannak a legkedvezőbb természeti feltételek a téli sportokhoz. Az olasz jégkorongszövetség távirata egyelőre csak a válogatott névsorát közli. Kapusok: Romei Tigliani (1), Franco Viale (17) Hátvédek: Lucio Brugnoli (10) Giulio Verocai (3) Arnöldo Vattai (5), Giulio Constantini (6), Thomas Mair (2), Franco Gallo (16) Csatárok: Sandro de Toni (9), Orlando de Toni (19) Renato de Toni (8), Ruggiero Savaris (14), Alberto Darin (11), Giovanni Mastel (13), Brudo Chedina (7), Ulrico Mederer (12), Adolfo Insam (4), Rolando Benvenuti (18), Hubert Gasser (15), Raimondo Refatti (20). MÎRCEA CONSTANTIN OLASZORSZÁG Jégkorong Világbajnokság C-csoport: Csíkszereda CSÍKSZEREDAI LENDÜLET — OLASZORSZÁG 2-0 (1—0, 1—0, 0—0) A tegnap érkezett olasz válogatott este zsúfolt lelátók előtt jégavató-edzőmérkőzést játszott a Csíkszeredai Lendülettel. A helybeliek lelkes, fegyelmezett játékkal teljesen megérdemelt győzelmet arattak Vákár és Jere góljaival. Ma délután, 10.30 órakor: Csíkszeredai Sportiskola — Csíkszeredai Líceum, 19 órakor: Olaszország — Csíkszeredai Lendület. CSAK ÚTITÁRS, NEM MAGYARÁZÓ A történet sánta ördöge ezúttal is tényleg csak sejtett titkok felmutatására vállalkozott volna ? Sajnos az akadékoskodók visszakézből érvelhetnek: miért is dicsérnénk a gesztust. S különben is A sohasem énekeltem apámnak című amerikai film (mondhatom inkább úgy, az alkotóközösség semmi újat nem produkál. Sem a történés, sem pedig annak tálalása nem ugrik ki a sokévi átlag teljesítményeinek sorából. Mindössze annyi történik, hogy a jólszituált, rendezett családi körülmények között élő Gene Garrison, megpróbálja elsősorban önmaga előtt tisztázni azokat az érzelmi kötéseket, amelyek apjához fűzik. Ezek az érzések olykor komplexusszámba mennek, ellentmondásosságuk hol taszítja, hol közelíti apjához ezt a harmincötévesforma fiatalembert. Tévedés lenne Gene Garrisont a szigorú értelemben vett átlagpolgárként skatulyázni; a tény, hogy olyasmi kényszeríti vívódásra, ami az amerikai átlagot rezzenéstesen hagyja, bizonyítja, főhős e vonatkozásban is több szokványosnál. Visszatérve az amerikai filmre: az alkotók nem a bemutatott eseménysor kulcsát adják a nézőnek , inkább indokolni igyekeznek, miért hogy pont azt lát Fibralevél juk a vásznon amit. Mert, mondom, nem valószínűtlen a probléma előfordulása, sőt. Az viszont más lapra tartozik, hogy a mélylélektani bemutatás helyett olykor látványos tépelődésnek, exhibiciószámba menő öntépésnek vagyunk tanúi. Ezzel még csupáncsak azt állapítottam meg többedmagammal, hogy voltak teljesen szükségtelen szekvenciák is, de . —És ezt a kilencven perc végessége teszi — mert némelyik képsor fölösleges volt, kimaradtak, vagy inkább lehetőség képében maradtak a szándéknak jobban megfelelő, a témához inkább illő mozzanatok. Őszintén szólva lehangolt a túlélő világfájdalma. Mi lehetett volna a nagy lehetőség ?. .. Lehet, gondolt vele a Gilbert Gate- Robert Anderson kettős ( a rendező illetve a forgatókönyvíró). Az önmagába szerelmes, állandóan a régi szép időkbe utazó, de öregségében gyermekéhez is ragaszkodó öregúr, az idősebbik Garrison elegyes gondolat- és érzésvilágának mélylélektani alapossággal, nagyobb művészi hitellel történő bemutatása. Nem indítékokra, inkább ezeknek az indítékoknak a külső következményeire exponáltak az alkotók. Azért mondom, végezhetett volna jobb munkát is a történet sánta ördöge, ha már a lélek bugyraiban csapott fel, nem magyarázónak, hanem útitársnak. OLÁH ISTVÁN 1972. MÁRCIUS 1. SZERDA AZ ÉRZELMEK LABIRINTUSA A hazai olvasó, aki szeretné legalább figyelemmel kísérni a modern nyugati regény vargabetűs útkereséseit , tiszta képet alkotnia majdnem hiábavaló törekvés lenne, tekintettel a tárgykör sokrétűségére és kuszaságára — nos, aki egyáltalán érdeklődéssel követi az egyre sokasodó hullámokat és irányzatokat, a legutóbbi évekig csak hallomásból ismerte JEAN COCTEAU nevét. Pedig talán senki sem volt a XX. századi kísérletezők, útkeresők közül olyan közismert, anynyira vitatott egyéniség, mint ez a tisztes kort megért, sokoldalú író, akinek műve 1963-ban bekövetkezett halála óta sem szűnik meg egymással szembeállítani a rajongók és lekicsinylők táborát. Cocteau máskülönben az egyetemes irodalom legzajosabb századának — a XX. századnak — egyik legsokoldalúbb, legnyughatatlanabb szelleme volt, aki a társadalom mondhatni teljes ranglétráját végigjárta, benevezett az ópiumszívók közé, de egyben a Francia Akadémia tagja is volt. Szerencsét próbált, s nem visszhangtalanul, az alkotás majdnem minden ágában írt regényt, színművet, verset; könnyedén kezelte az ecsetet (amiért Picasso elismer Könyvfeltö rését is kivívta), rendezett filmet is. Bármilyen művészetnek adta át magát, mindig tökélyre törekedett, furcsa egyéniségét juttatta érvényre, vállalva azt a kockázatot, hogy „meghökkentse századát“. A mai olvasó, aki egyszerre két Cocteau-kötethez is hozzájut (Vásott kölykök — Kriterion, 1970; Rettenetes gyerekek — Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971), miután sikerül tisztáznia a címrejtélyt — vajon mi indokolja egy közismert regény két cím alatti megjelentetését csaknem egyidőben? — olyan világba hatol, amely egy csapásra lenyűgözi. Cocteau minden műve főleg líraiságával hat, s ezért már nyugodtan elkönyvelhetjük, hogy ez a „XX. századi Villon“ inkább költőként fog bevonulni a francia irodalomba. Ő maga is egész életében választ keresett arra a szellemes kérdésre, hogy: ,,A költészet nélkülözhetetlen, csak tudnók, hogy mihez nélkülözhetetlen!“. Talán az olvasónak sikerül kihámoznia saját maga számára a nehezen megfogalmazható választ erre a zene kifejezhetetlenségéről szóló axiómához hasonló kérdésre. Minndenképpen Cocteau világa valóban egyedi, különös mikrokozmosz. Szerb Antal szerint: „Cocteau regényeinek hősei véget érni nem akaró és ezért tragikus gyerekkorban élnek. Lázadásuk az, hogy nem akarnak felnőni, nem akarják alávetni magukat a felnőtt világ racionális lélektanának.“ Ebben a zárt világban sok gyermek otthon érezte magát , s az eltűnt idő megtalálásának örömével magyarázható tulajdonképpen a könyv óriási sikere. A Szépirodalmi Könyvkiadó Olcsó Könyvtár sorozata a regény mellett Cocteau másik jelentős művével is megajándékoz. Már maga a cím: Rettenetes szülők, is elárulja, hogy a színmű folytatása a regénynek. Cocteau kamaszhőseinek tragédiáit mély együttérzéssel, ábrázolja, de közben rádöbben arra, hogy a felnőttek világa sem konfliktusmentes. A dráma az Ödipusz-monda modern megjelenítése: Michel, a főhős, megpróbál kiszabadulni az egyre szenvedélyesebbé váló anyai (majom)szeretet bilincséből, de menekülése csak tragikus lehet: anyját öngyilkosságba kergeti. A lépésről-lépésre komolyodó játék még érdekfeszítőbbé válik, ha az olvasó tudja, hogy annak reális alapja van. Cocteau a drámában az igen tehetséges filmszínész Jean Marais életét viszi színre. Ha e két jellegzetes Cocteaumű nem tudja minden szempontból megvilágítani a nyugati társadalom összes ellentmondásait, s azok emberi vetületeit, mégis minden bizonnyal hozzásegíti az olvasót, hogy tisztán lásson a Cocteau-i magánvilág bonyolult, de szenvedélyes, mélyen emberi régióiban. MIKLÓS JÓZSEF A HARGITA KALENDÁRIUM 1972 keresztrejtvényeinek megfejtése: HAZAI KÖLTŐK Vízszintes: 1. Arghezi, 7. Beniuc, 13. Franyó, 43. Jebeleanu, 50. Horváth Imre, 96. Blaga, 100. Bartalis. Függőleges: 10. Salamon László, 21. Banus, 25. Hajdú, 33. Kányádi, 60. Létay, 71. Szemlér, 87. Bodor Pál. PETŐFI-SOROK Vízszintes: 132. Míg ezeket. . . 75. szét osztogatja. Függőleges: 15. Virágos kert a költő szíve. 1. De másnak termi a virágokat. 29. önnönmagának csak tövis marad. GEORGE TOPIRCEANU Vízszintes: 1- Békák, 6. Füst: 10. Egyedül, 30. Csóka, 73. Úr és szolga. Függőleges: 15. A pokol, 20. Próza, 22. Tavasz, 34. Nyárutó, 44. Október, 51. Nyulak. JÓZSEF ATTILA Vízszintes: 1. A bánat. 6. A bátrak, 12. A csapat, 33. Falak, 36. Levegőt. 45. Írásjel, 71. A spenót, 72. Förgeteg. Függőleges 1. A füst. 30. Ars poetica, 39. Emberiség, 53. Ordas. TOLLFORGATÓ NŐK Vízszintes: 1. Berde Mária, 9. Tamás, 14. Miliők, 93. Palotai. Függőleges: 1. Blandiana, 20. Orosz Irén, 37. Seghers, 40. Maria Banus, 45. Duras, 56. Veronica Porumbacu.