Hargita, 1974. március (7. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-01 / 50. szám
2. OLDAl — HARGITA A MEZŐGAZDASÁGI VEZETŐ KÁDEREK ORSZÁGOS KONFERENCIÁJÁNAK MUNKÁLATAI (Folytatás az 1. oldalról) Mişcă, a bucovi (Prahova megye) mtsz elnöke; Ion Davidoi, a tîmboieşti (Vrancea megye) mtsz elnöke és főmérnöke; Corneliu Mardare, a miroslavai (Iaşi megye) amv igazgatója; Nicolae Babici, a Szatmár megyei mezőgazdasági, élelmiszeripari és vízügyi főigazgatóság igazgatója; Nichifor Ceapoiu, a Fundulea-i Gabona és Iparinövény-termesztési Kutatóintézet (Ilfov megye) igazgatója; Maria Cucuta, a traiani (Tulcea megye) mtszfarmvezetője; Molnár József, a kézdiszentléleki (Kovászna megye) mtsz főmérnöke; Maria Raţa, az erdőszadai (Máramaros megye) mtsz élenjáró szövetkezeti tagja; Vasile Bărbulescu, a scorniceşti-i (Olt megye) mtsz elnöke; Ion Grecu, a bibeşti-i (Gorj megye) inga gépésze; Czege Sándor, a szalontai (Bihar megye) mtsz elnöke; Johann Kraus, a régeni (Maros megye) inga gépésze; Marin Traşcă, az oprişori (Mehedinţi megye) szarvasmarhatenyésztési és -hízlalási szövetkezetközi társulás elnöke; Kelemen János, a karcfalvi (Hargita megye) szövetkezetközi tanács elnöke; Vasile Marin, az RKP Ialomiţa megyei bizottságának első titkára. Délután a konferencia munkabizottságokban folytatódott, a megyénkénti mezőgazdasági termelőszövetkezetek, az állami mezőgazdasági vállalatok, a mezőgépészeti állomások munkabizottságában. A vitában felszólalt több részvevő, s Nicolae Ceauşescu elvtárs beszédének fényében elemezte a mezőgazdaság, a növényi és állati termelés terén elért eredményeket, a munka korszerű megszervezése terén szerzett tapasztalatot. A felszólalók felelősségérzettel kidomborították az egyes tevékenységi ágakban még megmutatkozó hiányosságokat és ésszerű javaslatokat tettek a mezőgazdaság reális potenciáljának hasznosítására, nagyobb termelés elérésére. A konferencia péntek reggel folytatja munkáját. (Folytatás az 1. oldalról) munkája értékeléséért, akik a mezőgazdaság feladatainak teljesítésén munkálkodtak — mondotta felszólalásában Angelo Miculescu mezőgazdasági, élelmiszeripari és vízügyi miniszter. Ezt, a kitüntetést azonban fokozott kötelezettségnek is tekintjük ahhoz, hogy még kitartóbban dolgozzunk a hibák helyrehozásáért, a mezőgazdaság rendelkezésére bocsátott eszközök jobb felhasználásáért, reális teljesítőképességének hasznosításáért a nagy terméseredmények jobb gazdasági feltételek közötti elérése érdekében. A mezőgazdasági minisztérium vezetősége, az összes minisztériumi káderek, az összes mezőgazdasági szakemberek és dolgozók nevében biztosítjuk önt, főtitkár elvtárs, hogy fáradságot nem kímélve mindent megteszünk a párt és az állam által elénk tűzött megtisztelő feladatok teljesítése érdekében. Ezután hatalmas lelkesedés légkörében, nagy és hosszan tartó tapssal köszöntve, Nicolae Ceauşescu elvtárs emelkedett szólásra. A részvevők helyükről felállva erőteljesen éljeneznek. A sok ezer jelenlévő, kifejezve pártunk és népünk szeretett vezetője iránti határtalan szeretetét, perceken át ütemesen kiáltozza Ceauşescu—RKP! Csütörtök délben a kiállítási pavilon márványtermében Emil Bodnaraş elvtárs, az RKP KB Végrehajtó Bizottságának és Állandó Elnökségének tagja, az Államtanács alelnöke ünnepélyes keretek között átnyújtotta a Munkaérdemrend II. fokozatát és a Mezőgazdasági Érdem Érdemrend II. fokozatát az állami és szövetkezeti mezőgazdasági egységek 159 vezető káderének és dolgozójának a szocialista mezőgazdaság fejlesztésére és korszerűsítésére irányuló párt- és állami politika megvalósításának előmozdításáért. Vasile Dobre, a Temes megyei kiskomlósi mtsz elnöke és Benkő Dénes, a nagyváradi ámv igazgatója a kitüntetettek nevében meleg szavakkal mondott köszönetet a párt- és államvezetőségnek és hangsúlyozta, hogy a magas kitüntetések azoknak a törekvéseknek az elismerését jelentik, amelyeket munkaközösségeik fejtettek ki a mezőgazdasági termelés növeléséért, és ugyanakkor újabb ösztönzést jelentenek a szocialista mezőgazdaság továbbfejlesztésében. Ezután Emil Bodnaraş elvtárs, a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága, az Államtanács nevében, személyesen Nicolae Ceauşescu elvtárs nevében gratulált a kitüntetetteknek, és újabb sikereket kívánt nekik munkájukhoz. ☆ Az Államtanács törvényerejű rendeletével további 3958 érdemrendet és 17 300 érdemérmet adományoztak egyes szövetkezeti parasztoknak, munkásoknak, gépkezelőknek, technikusoknak és mérnököknek, akik hozzájárultak a szocialista mezőgazdaság fejlesztéséhez és korszerűsítéséhez hazánkban. Kitüntetések átnyújtása (Agerpres) Kelemen János elvtárs, a karcfalvi szövetkező tanács elnökének felszólalása Megkülönböztetett figyelemmel hallgattam Nicolae Ceauşescu elvtársnak, a párt főtitkárának beszédét. Mint mezőgazdasági szakember őszintén mondhatom, hogy sok tanulságot vontam le belőle tevékenységemhez, amelyet mint a szövetkezetközi tanács elnöke végzek, s munkámban mindig szem előtt fogom tartani a beszédbe foglalt eszméket, útmutatásokat. A Hargita megyei karcfalvi szövetkezetközi tanácsban hat mezőgazdasági termelőszövetkezet van, amelyet a karcfalvi mezőgépészeti állomás szolgál ki. Minden kedvező feltétel rendelkezésünkre áll az állattenyésztéshez, főként a szarvasmarha- és juhfélék tenyésztéséhez. Az állattenyésztési országos program előirányozza az állatállomány gyors gyarapítását, a szaporulat és az istállóátlag növelését, a vágási átlagsúlyt. A szövetkezetközi tanácsban minden egység igyekszik eleget tenni ezen feladatainak. A csíkszenttamási mtsz például évek óta a szarvasmarha-hizlalás terén tűnik ki, más szövetkezetek a fejőstehén-tenyésztésben. Több akciót indítottunk el a szövetkezetközi tanács szintjén is, így például, a gyepterületek karbantartásával foglalkozó megyei vállalattal együttműködésben több mint 900 hektárnyi legelőn talajjavítási és parcellázási munkákat végeztünk, megkétszerezve a zöldtakarmány termelést. Ezen kívül több mint 1200 hektárnyi szántóterületen és kaszálón lecsapolási munkákat végeztünk. A tanács keretében a szövetkezetek vezetőségeivel együtt megtárgyaljuk a termelésszervezési kérdéseket, a közös akciókat, a mezőgépészeti állomással való együttműködést, az egységek szakosítását és profilírozását, egybehangolva az öszszes egységek érdekeit. Gondosan tanulmányozva a szövetkezetközi tanácsok szervezeti szabályzatának tervezetét és a szövetkezetközi társulások szervezeti szabályzatát, megértettem, hogyan kell a jövőben eljárnunk. A tervezet nagyon világosan leszögezi feladatkörünket, valamint viszonyunkat a megyei szövetséggel, a mezőgazdasági, élelmiszeripari és vízügyi főigazgatósággal, a társult mtsz-ekkel és a bennünket kiszolgáló mezőgépészeti állomásokkal. A gazdasági tevékenységet irányító és koordináló társuláson belül nagyobb lehetőségünk van a zootechnikai szektor fejlesztésére. Többek között egyesült erővel kiépíthetjük a meglevő farmok vízellátási hálózatát; az állami mezőgazdasági egységekkel kooperálva, körülbelül 3000 hektáron lecsapolást, vízszabályozási munkákat végzünk, nagy kiterjedésű legelőket feljavítunk, növényvédelmi munkákat szervezünk a megye szakosított vállalataival együttműködve; az állati termelés és a munkatermelékenység növelése érdekében a szövetkezetközi tanácsok keretében szakosított farmokat létesítünk tenyészállatok nevelésére, tehenészeteket, marhahizlaldákat szervezünk. Meggyőződésem szerint a szervezeti szabályzatok előirányzatainak betartása nyomán létrejönnek a kedvező feltételek a termelés további növelésére a karcfalvi szövetkezetközi tanács keretében működő mtsz-ekben is. Nicolae Ceauşescu elvtársnak, a párt főtitkárának arra a felhívására válaszolva, hogy 1974 legyen a rekordtermések éve, tanácsunk összes szövetkezetei elhatározták, mindent elkövetnek az összes tervmutatók realizálásáért, méltóan köszöntve pártunk és népünk életének nagy eseményeit, a Román Kommunista Párt XI. kongresszusát és az antifasiszta nemzeti fegyveres felkelés győzelmének 30. évfordulóját. Bízvást számíthatunk egyre jobb eredményekre, hiszen abban az örömben van részünk, hogy szabad, a maga sorsával rendelkező országban élünk és dolgozunk, olyan országban, amelyet bölcsességgel vezet a párt, a párt főtitkára, Nicolae Ceauşescu elvtárs, aki külpolitikájában a békét, az összes országokkal való kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködést támogatja. A karcfalvi szövetkezetközi tanács, a testvéri egységben, azonos eszméktől áthatott román és magyar szövetkezeti tagság nevében fenntartás nélkül támogatom azt a nemes küldetést, amelyet ön, tisztelt főtitkár elvtárs, az együttműködés és a béke nevében kifejt a világ minden részén. Hazatérve, minden erőmből azon leszek, hogy az összes szövetkezeti tagokkal megismertessük a konferenciánkon kijelölt intézkedéseket és feladatokat, és intézkedni fogok azok gyakorlati alkalmazásáról. IMÉNY SÁNDORNAK, a csíkszentmártoni mtsz főmérnökének, a Hargita február 13-iki számában a falusi közművelődésről szóló cikkét úgy olvastam, mint ha egy régen nem látott barát mondta volna el őszintén azokat a gondolatokat, gondokat, amelyek emésztik, hátha közösen valami megoldást találnánk rájuk. És meggyőződésem, hogy ugyanilyen hatással volt mindazokra a figyelmes olvasókra, akik nem divatból vagy kampányszerű noszogatásra szoktak töprengeni olykor a falusi közművelődés helyzetén, sajátos kérdésein. A cikk tónusa teszi ezt; az, hogy Dimény Sándor lényegében nem cikket írt a szó általános értelmében, zsurnalista fogásokkal kisminkelve a mondanivalót , gondolatait, észrevételeit mondotta el úgy, ahogyan azok épp nyelvére tolultak, az írás ritmusát a szív dobbanásaira bízva. Íme mit jelent az, hogy milyen nézőpontból és szándékkal beszélünk egy olyan kérdésről, mint a falu — jelen esetben egy nagyközség! — közművelődési állapotáról, a tennivalókról. Más nézőpontból, más szándékból kiindulva, bizonyosan más képet is kaphattunk volna a városiasodás előtt álló — ,,városrendezésre jogosult — líceummal, erős termelőszövetkezettel, számos értelmiségivel, magas képesítésű emberrel rendelkező Csíkszentmártonról — hízelgőbbet annál, amit Dimény Sándor nyújtott. Amolyan ,,vannak még ugyan egyes hiányosságok, de azért erőteljesen haladunk a városiasodás útján“-szerű képet. Dimény ehelyett azt mondja: „Szépítgetni itt nem lehet“ , s mégha esetleg egyik-másik állításával vitába is bocsájtkozunk, akkor is el kell fogadnunk tőle ezt a megállapítást, mert a jobbra-többre törekvés kívánalma csendül ki belőle s végső fokon ez a feltétele annak, hogy előbbre léphessünk Az tudni illik, hogy rájöjjünk arra, hogy nem itt van a világ közepe, mert sokat hiszünk magunkról s közben nem veszszük észre, hogy megoldatlan problémáink is akadnak. Műveltség, művelődés szempontjából s gazdasági szempontból is. Hogyan lehetne ebből az állapotból kivergődni? Dimény nem ad recepteket, csak arra gondol, hogy mindenek előtt“ a közömbösséget kellene kiküszöbölni“. Meg ilyesmikre: tisztázni, rendszerbe kellene foglalni talán azokat az ismereteket a tudományosság a művelődés, irodalom és művészet területéről, amelyeket valahogyan a falu embereinek át kellene adni és ami érdekelné is őket, talán valamiféle szabadegyetemmel megpróbálkozni, amolyan faluközösségi fórummal, amelyen évenként négyöt alkalommal szakelőadók, a tudományok, művészetek egyegy képviselője és — ,,miért ne!“ — a falu egy-egy sokat tudó, sokat látott embere hozzáférhető formában előadná, megvitatná a falusiakkal mindazt az ismeretanyagot, ami az év folyamán felhalmozódott, szükségletként jelentkezett. Én, megvallom, ezt az évenkint négyszer-ötször megrendezendő „falufórumot“ kitűnő ötletnek találom. S még kitűnőbbnek, hogy Dimény szerint (szerintem is) a fórumon elsőként és kiindulási alapként az illető község kialakulását, fejlődését, történetét kellene megvitatni. Ezerszer igaza van: az érdeklődéshez, a megismeréshez vezető utat legsikeresebben ebből kiindulva lehetne kitapogatni. A falusiakat ismerők számára aligha kell bizonygatni, hogy a falusi ember kevés dolgot hallgat nagyobb élvezettel, érdeklődéssel mint saját szűkebb közösségének-községének, őseinek múltját. Még a gyermek is eltátja a száját, amikor az általa egyébként ismert dűlők, határrészek, erdők, patakok, utcákhoz fűződő valóságos vagy költött emlékekre fordul a szó, vagy a régiek öltözködéséről, szokásairól, munkamódszereiről vagy a falu valamilyen régi nevezetes alakjáról, eseményéről egy öregember, vagy öregasszony „mesélni“ kezd. Balázs Ferenc, a tragikusan fiatalon elhúnyt író és világutazó írta le Rög alatt című könyvében, hogy az aranyosszéki Mészkőn a művelődési élet életrekeltésében és kibontakoztatásában annak az ötletnek köszönhetően ért el meglepő sikereket, hogy megszólaltatta a falu sokat látott, sokat tapasztalt embereit, öregeit, akik vagy saját életüknek egy-egy szakaszáról, vagy a falu egyik-másik eseményéről beszéltek az egybegyűlteknek. Kiváló alkalom adódott így arra, hogy a felcsigázott érdeklődést felhasználva közösen vitassák meg a társadalmi fejlődés legidőszerűbb kérdéseit, természetesen egy alaposan felkészült szakmabelit Egy a faluban — miként régente e vidék falvainak legtöbbjében — régóta közösen használt zöldséges terület kialakulásának és hagyományainak felelevenítése szolgáltatott nagyszerű alapot például, arra, hogy a közös, szövetkezeti öszszefogás, a szakszerű és tudományos zöldségtermesztés módszereit megvitassák és közös községfejlesztési akciókat határozzanak el. Mindez azt jelenti — és hiába hangsúlyozták ezt már anynyian! — ahhoz, hogy a falusi közművelődést talpraállítsuk (és ne csak a műkedvelő mozgalmat!), legyen szó akár a tudományos felvilágosításról a műszaki vagy művészeti ismeretek, vagy a népegészségügy, esetleg községfejlesztés, de akár a társadalomtudományi ismeretek bővítéséről is — mindig a falusi ember tényleges érdeklődési köréből kell kiindulni, hogy mindig alulról fölfelé kell haladni. Meg akarjuk magyarázni teszem azt Szentmártonban az élet keletkezését, fejlődését a társadalmi élet, a társadalmi együttélés normáit? Vájjon nem volna-e helyes egy olyan beszélgetéssel teremteni erre alapot, amelyen a faluközösség bevonásával a Dimény Sándor említette két tragikus esetet vitatjuk meg (egy öngyilkosság és egy háromgyermekes apa meggyilkolása) ? Világos, hogy ez azt jelenti: nagyon sok vonatkozásban szakítanunk kell a minden falut egy kaptafára vevő formákkal, eljárásokkal, módszerekkel. Még a pityókatermesztés legeredményesebb módszereinek megvitatása és kidolgozása sem lehet azonos Alcsíkon és a Bánságban. Mennyivel inkább így van ez a közművelődési munkában-Igaza van Diménynek abban, s ezt mindnyájan tudjuk, hogy a tömegnevelésnek egyik nagy lehetősége a jó színművek előadása — hozzátenném: általában minden szereplésre alkalmat nyújtó művészi tevékenység — a tánc, ének, szavalás — és a sport. De itt is a legfontosabb az állandó és mind szélesebb rétegek érdeklődést kiváltó munka és kevésbé a kompeticionális, verseny szellem. Tegyük az ilyen tevékenységet elsősorban nemes szórakozássá, játékká, a lélek és a test felüdítőjévé! Mindezeken túl és felül Dimény Sándor töprengéseinek két tételét, kérdését kell ismételten és alaposan megfontolnunk, meggondolnunk. Ezt mondja a befejezésben: „továbbra is nyílt kérdés, mi az az ismeretanyag, amit át kell adni a ma emberének? A mai földműveseknek...“ És alább: ,,A népszaporulatról, arról mit mondjak? A múlt évben a szaporulat volt Csekefalván és Csíkszentmártonban... Magunkra ismerünk-e“ És ezzel fejezi be: „Mert mindenképpen m a magunkhoz közelálló való-isággal kellene foglalkoznunk, azt ismerjük meg, hogy aztán megismerkedjünk a világ dolgaival“, így igaz. Pár héttel ezelőtt egy gyorsan iparosodó vidéken töltöttem tíz napot — hány ilyen vidékünk van?! — és azóta ezekkel a kérdésekkel nézek farkasszemet én is éjjel és nappal. S azt mondanám, sürgetném magam is: higgadtan, bölcsen, de felelősséggel és erőinkben bizakodva és teljes tudatossággal támaszkodva egy szocialista állam ember központú eszmeiségére és gyakorlatára, nem szépítgetve és nem kétségbeesve, nézzünk csak szembe bátran ezekkel a kérdésekkel, mert csak így tisztázhatjuk, hogy a falu megváltozott és egyre változó viszonyai közt mi is az az ismeretanyag, mit át kell adni a ma emberének, a mai földműveseknek, csakis így ismerhetünk önmagunkra, a magunk valóságára s ezen keresztül a világ dolgaira. KORMOS GYULA Hogy magunkra ismerjünk PÉNTEKI TÁRCA „Költői tollal rajzolt korkép!" így jellemezhetnénk magyarázatot igénylő szűkszavúsággal Mihail Sadoveanu Jött egy malom a Szereten című regényét. A múlt század utolsó évtizedeinek lírai rajza, egy eltűnőfélben levő társadalomról készített művészi röntgenfelvétel. Tehát korkép is. A látszatot még ideig-óráig fenntartani igyekvő nagybojárság agóniájának bemutatása; művészi keretbe foglalt történelem. Az író nem adatokat közöl, hanem elbeszél. Ez az elbeszélés pedig olyan mint a moldvai táj, mint a természettel együttlélegző moldvai ember lelkivilága , hullámzó. Hol lágyan simogató, hol meg ritmikusan pergő őszinte beszéd. Az elbeszélés, a mesélés művészetétől már megszoktuk ezt a stílust, ennek ellenére, többszöri elolvasás után is találunk valami újat, valami érdekeset, amelynek felfedezése több* MIHAIL SADOVEANU: Jött egy malom a Szereten, regény. Fordította Szabédi László. Az előszót és a függeléket összeállította Constantin Cubleşan, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1974. letörőmet jelent, ily módon honorálván kíváncsi érdeklődésünket. Sadoveanu mindig egy kis tereferére hívja meg az olvasót, éppúgy mint ezelőtt, nem is olyan régen, a szomszéd vagy barát hívta be házába ismerőseit rövidebb vagy hosszabb beszélgetésre, tapasztalatokat kicserélő vitatkozásra. Ilyen céllal találkoznak a Sadoveanu-hősök is, összegyűlnek a fogadókban, házakban, erdőben, mindig akad valaki, aki vezesse, egyengesse a beszéd fonalát. Az író meg ürügyként használja fel ezt a tényt, mondanivalójának közlésére. Ilyen ürügy a Jött egy malom a Szereten című regény két bojárhősében — apa és fiúban — egyazon lány iránt kialakult szerelmi vonzódásnak a leírása is. Ez ugyanis csak egy előtérben mozgatott történés, amely mögött és amelynek mélyén érzelmi-társadalmi konfliktusok villongását figyelheti meg az olvasó. A megáradt Szeret sodorta malomból kiszabadított tündérszépségű Anita (később Anette) szerelmi kalandja és tragédiája nyitja meg a kaput más sorsok és tragédiák megismerése felé. Ily módon rajzolódik ki Alexandru Filoti-Buciumanu nagy bojárnak a társadalmi fejlődés könyörtelen logikája által meghatározott tragikus megsemmisülése, amely egyúttal a letűnt arisztokrácia helyét elfoglaló polgárság előretörésének és életképesebb fejlődésének a kezdetét jelenti. Az alapjaiban megmozgatott és továbbsodort malom nemcsak katasztrófát zúdított a történet szereplőire, hanem a nagybojári hatalom megingását, összeomlását, egy új mederbe való terelését is jelképezi. Mindezen társadalmi vonatkozású tulajdonságai mellett a regény értékét a nagyszerűen megalkotott hősök érzelmi-pszichológiai ábrázolása, valamint a Sadoveanu-művekben mindig elsőrangú szerepet játszó természeti leírások varázsa teszi csillogóvá, időtállóvá. A Dacia Könyvkiadó inspirált választása, a regénynek a tízsorozatban (142) történő megjelentetése szerencsés kiegészítése a tantervben előírt Sadoveanuművekről alkotott részleges ismereteknek. Ugyanakkor évfordulót köszöntő jubilálásnak is tekinthetjük: az 1904-es esztendőt, Sadoveanu kiadói jelentkezésének évét, az első alkotói termések közönségsikere fémjelzi. Ezt az esztendőt nevezte el Nicolae Iorga „Sadoveanu évnek“. Ettől az időponttól követhetjük figyelemmel és műélvezői elégtétellel, az életmű terebélyesedését, értékbeni gazdagodását, nemzetközi térhódítását. Lucian Blaga a román prózairodalom „legnagyobb költőjé“nek nevezte Sadoveanut, aki „maga a természet, amely önmagát szemléli és önmagát fejezi ki a szellem legmagasabb rendű eszközeivel“. Eszközei összhatásának varázsát ízlelgethetik újból a szépre, a művészire sokat adó igényes olvasók. MIHÁLY ANDRÁS Egy igaz! mű Egyetlen kérdésről folyik a szó, a helyi folklórgyűjtők, öntevékeny néprajzosok, népművészettel foglalkozók lehetőségeiről, hogy túl e szép szenvedélyen, magánszorgalmú munkálkodásunk — melynek kétségtelen mozgatója, indítéka a népélet szellemi és tárgyi hagyatéka felfedezésének, megismerésének és megőrzésének nemes szándékában keresendő — szervezett keretek között és megfelelő irányítással történjék. Erről a kérdésről — az irányítás hiányáról, illetve szükségességéről — olyan jeles személyiségek nyilatkoztak Székelyudvarhelyt, mint Szabó T. Attila nyelvészprofesszor, a zeneszerző-zeneesztéta Jagamas János és Szentimrei Judit, a romániai magyar népművészet ihletett gyűjtője és feldolgozója, alkotóművész. Ez esetben nincs szándékunkban visszatekinteni azokra az eredményekre, amelyeket a megyénkben élő és egymástól függetlenül munkálkodó, egymás munkájáttevékenységét nem ismerő gyűjtők — tanárok, diákok, szakemberek — eleddig elértek. Nem gondolunk a Hargita megyei Népi Alkotások és Műkedvelő Tömegmozgalom Irányító Központja által kifejtett tevékenységre, hiszen népművészetünk és folklórunk gyűjtésében és feldolgozásában szerzett érdemei többékevésbé ismeretesek olvasóink előtt, vagy akár a Kincskeresők mozgalmára, amelyet pionírszervezetünk patronál, sem a Filológiai Társaság fiókjának tevékenykedésére (illetve a szervezett tevékenység hiányára.) Az úton elindultunk, s önmagában már ez is eredmény. A célok és szándékok tervszerű összefoglalása, az időszerű feladatok megállapítása és kiosztása azonban most már elengedhetetlen feltétele a kibontakozásnak, a valóban tudományos alapokon történő munkának. SZABÓ T. ATTILA : — Egy munka, amit nem irányítanak, olyan, mint egy szekér, amelyet tíz felé húznak. Itt van a helynevek gyűjtésének a kérdése: hárman-négyen gyűjtik már Udvarhelyszék helyneveit, módszeresen. Ezen a területen tájékozódni kell tehát, mi történt, mit gyűjtöttek már fel, mert olyan sok a tennivaló, hogy nem érdemes ugyanazt a munkát több embernek végezni. Nem ismerem az itteni szervező formát, de kétségtelen kell egy szervező központ, amely kézbe venné az irányítást. Persze, a tárgyi emlékek, a tárgyi néprajzi folklór gyűjtése is ide tartozik, illetve azok megőrzésének a kérdése. Mert összegyűjteni, de pusztulásra hagyni az anyagot nagyobb bűn, mintha meg sem kezdenénk a gyűjtést. Gyűjteni tehát csak úgy gyűjtsünk, ha annak méltó megőrzési helye lesz. Ez pedig csak a múzeum lehet •— a központi múzeumokra gondolok. A helyi-falusi múzeumok ki vannak téve annak a veszélynek, hogy megrongálódnak, megsemmisülnek ott a felgyűjtött tárgyak a szakszerűtlen kezelés, tárolás miatt. A néprajzi tárgyak és eszközök fertőtlenítése, preparálása, konzerválása még a nagyobb múzeumoknak is gondot okoz... De beszéljek a tájékoztatásról is. Valóban, szakirodalomra lenne szükség, és ez a legnehezebben megoldható kérdés. Sajnos, nincs olyan összefoglaló tájékoztató, mely minden irányba hathat. Azt mondanám, hogy a gyűjtéssel foglalkozni akaró minden olyan munkát haszonnal forgathat, amihez csak hozzájut... S hogy mit gyűjtsünk? Mindent? Attól függ, ki mire készült fel. Eleinte lehet szerteágazó, aztán hovatovább egyre szűkebb, az érdeklődési terület. Udvarhelyszéket még nem kutatták át, folkloristák, néprajzosok, nyelvészek számára sok meglepetést tartogat. Háromszék például sokkal polgáriasultabb, sem Konsza Samu után megjelent a Háromszéki balladák című gyűjtemény... Attól nem kell félni, hogy netán az anyag a fiókban marad. A kiadói lehetőségek ma már nagyon jók... SZENTIMREI JUDIT : — Érzelmileg minden ide köt, ezekhez a tájakhoz, emberekhez. És annak igazán örvendek, hogy itt is elindultak, gyűjteni. Természetesen a szervezésben meg kell találni a módot a központi irányításra. Részt vettem a Bihari napok elnevezésű rendezvényen; ott Biharban már hét éve folyik a gyűjtés. Monospetriben például 270 betyárballadát gyűjtöttek össze. De már áttértek a tárgyi emlékek gyűjtésére is. Én valóban nem tudom, hogy Hargita megyében az öntevékeny gyűjtőmunka irányítására milyen szervezeti keretek vannak. A gyűjtés szellemi irányítására gondolok elsősorban. A bihari példával hozakodom elő. Itt a megyei Szocialista Művelődési és Nevelési Bizottság keretében létrehoztak egy folklór osztályt, felosztották zónákra a megyét, s bukaresti és kolozsvári folkloristák vezetésével kiszállásokon vesznek részt, főleg nyáron. Természetesen jó, hogy a fiatalságot is bekapcsolták, nagyon komoly eredményeket érhetünk el velük. De feltevődik a helyi gyűjtők továbbképzésének a kérdése is. Nem lenne megoldhatatlan a feladat, egy nyári továbbképző beiktatása a helyi gyűjtők, irányítók számára már csak azért sem, hogy ki tudják választani a tiszta búzát az ocsúból... A televízió, a kommunikációs eszközök révén ugyanis nagyon elegyes, vegyes anyagot kap a fiatalság. Nekünk kellene eligazítanunk őket... S nekünk kell tudatosítanunk a falusi népben a saját értékeiket. És azoknak a megőrzését a továbbiakban biztosítani. Akárcsak a gyűjtött anyag adattár formájában való fönnmaradását. Erre a múzeumok vállalkozhatnának. A magnószalagok, filmtekercsek nem foglalnak el nagy helyet... JAGAMAS JÁNOS: Azokhoz a zenetanárokhoz szólnék, akiket ismerek, akik tanítványaim voltak. Nekik kellenne összefogniuk. De még előbb: a folklórtudomány nagyon előrehaladott ma már, a tudományos tájékoztatás is fejlett. A magnetofonok, kazetofonok segítségével mindenkinek módjában van folklórt gyűjteni. De hogyan? A legnehezebb területe a folklórkutatásnak ugyanis a népzene, a népdal. Komoly előkészítő munkára van szükség, hogy a lehető legoptimálisabb hangulatban kerüljön sor a egyedi rögzítésre, az élő elősoroásra. Zenei közművelődésünk egyik legfontosabb kérdése éppen a népdalkultúra, hiszen a saját zenei anyanyelvünkből indulunk ki, hogy a többi nép művészetét is a magunkéba ötvözzük. Sajnos, nem látjuk azt az eredményt, amit szeretnénk. Az iskola, a zenetanár kell hogy irányítsa a közművelődésnek ezt a területét. De a zenetanároknak sokkal többet kellene törődniük a maguk zenei képzésével is, hogy ne azzal a felkészüléssel maradjanak, amit a főiskola nyújtott. És főként a népdal és a műdal közötti különbségek tudatosítására kell összpontosítanunk. Egy fiatal tudományágról van szó, ötvenegynéhány évre tekintünk vissza, de eljutottunk már oda, hogy megkülönböztethetjük a népdalt a műdaltól. Személyesen 43-ban Kápolnásfaluban gyűjtöttem, 50-ben Székelykeresztúr környékén, azóta is állandóan biztatgatom tanítványaimat, hogy jöjjenek ide gyűjteni, mert rendkívül érdekes területet látok itt, Háromszéknél sokkal érdekesebb területet. Nagy lehetőségei vannak a gyerekjáték dalok, a siratóének, a hangszeres népi zene, a hangszeres népi tánczene gyűjtésének. Nagyon szeretném, ha egy év múlva eredményt látnék. A népdalkutatás számos kérdésével kapcsolatban: Kodály, Bartók munkái útmutatók. ☆ Ezek a nyilatkozatok — vagy tanácsok? — nem kiragadott részei egy beszélgetésnek. Igen lényeges, a továbblépés szempont,jából igen lényeges megállapítást, helyzetképet summázhatunk ki belőlük:a Hargita megyei öntevékeny folkloristák, gyűjtők szellemi irányítása valahol megrekedt. Megoldás keresése és sugallása lenne most a kézenfekvő teendő: hogyan, mi módon terelhető egységes mederbe a Hargita megyében szorgoskodók gyűjtőmunkája. Ki irányítsa azt? Mi nem dönthetünk. Hisszük azt, hogy a lehetséges variánsokból a., leg-, megfelelőbb választódik ki, a-v mire — a megtett út, az ered- mények, sokasodó feladatain ismeretében — megvan mindenr^^ reményünk. MIKLÓS LÁSZLÓ A KIBONTAKOZÁS* FELTÉTELE 1974. MÁRCIUS 1., FENTEK