Háromszék, 2000. szeptember (12. évfolyam, 3048-3073. szám)

2000-09-02 / 3049. szám

4. B­iciklivel Rodostóba NAPLÓRÉSZLETEK A MIKES KELEMEN-EMLÉKTÚRÁRÓL (3.) Mikesék első törökországi állomása 1717. október 10-én érkeztek m­eg Franciaországból hosszú és viharos tengeri utazás után Gallipoliba (ma Gelibolu). Volt, aki tengeribetegségben szenvedett, amit a következőképpen írt le Mi­kes Kelemen az első levelében: „...a hajóban az a szüntelen való rengetés, b­ánkódás a főt elhódítja, a gyomrot felkeveri, és úgy kell lenni, valamint a részeg embernek, aki a bort meg nem emészthe­ti...” A száműzöttek csak néhány hetet töltöttek itt, majd távoztak Drinápolyba, ahol aztán huzamosabb ideig tartózkodtak. Mi meg nem győztük dicsérni a törököket vendégszeretetük miatt, ugyanis Gallipoli felé haladva egy kis faluban pihenés közben egy tál mandulával lepett meg két török bácsi. Gallipoliban pedig éppen mosakodtunk, amikor egy dinnyével ajándékoztak meg, és öntapadókkal kidíszítették kerékpárjain­kat. A város a Dardanellák-szoros északi bejáratánál fekszik, és többek között egyike a legfontosabb kompátkelőhelyeknek. Az éjszakát az ázsiai parton töltöttük, éjjel az átvonuló hajók olya­noknak tűntek az európai oldalon, mint valami mozgó falvak. Ha már itt vagyunk Erős hátszél, tökéletes út — mintha minden azt akarta volna, hogy elérjünk a legendák és mítoszok földjére, Trójába. 25—30 km/h sebességgel száguldottunk át a már kimondottan mediterrán jellegű tájon: olajfák, mandulafák, tamariszkuszbokrok, fügefák és kiégett füvek szegélyezték az utat. A hegyek és a tengerpart között fekvő, hepehupás medence, mely Trója romjait rejti, már messziről valami különlegességet sejtetett. Mintha az ókori idők nagy eseményei, civilizációs hangulata áradna onnan még most is. Tudomásunkra hozták, hogy ötünknek több mint 10 millió török lírát kellene fizetnünk a belépőért (kb. 35 DM). Egyórányi sikeres alkudozás után végre egy gyönyörű rózsás-mimózás sé­tány végén megpillantottuk utunk legmesszibb ázsiai pontjának célját: a hatalmas, 1975-ben rekonstruált falovat és a néhány ezer éves romvárost (a legrégebbi kőrakások i. e. 3000-ből valók). Megkapó volt így, több ezer év távlatából egy olyan civilizá­ció hangulatát érezni, melynek pompás kőépületei, faragott kő­­szentélyei, teljesen sima, lapos köves utcái mai viszonylatban is kiemelkedően színvonalasak. Az Odüsszeia hangulatával jártuk körbe a Schliemann által kiásott, részben rekonstruált, ábrákkal magyarázott kilencrétegű romvárost. Megható volt a hatalmas falu belsejében járni, vagy a részben kiásott városfalak közt, a kikövezett utcarészeken sétálni, és el­gondolni, hogy ott sok ezer évvel ezelőtt fénylő pompában hoz­zánk hasonlóan érző emberek élték életüket, dolgoztak, szeret­tek vagy éppen harcoltak. A le­nyugvó nap bíborsugarai érzelmi hátteret teremtettek egy letűnt, múltban élő trójai-görög-római civilizációs romváros el­hagyására, és akkor éreztük, hogy nemhiába tartják sokan Tróját Róma anyjának. Augusztus 1-jén reggel, hatórai buszozás után érkeztünk meg Çanakkaliból Isztambulba (amilyen gyenge a vasúti közlekedés, olyan fejlett az autóbusz-hálózat). A pénzünk akkor már nagyon fogytán volt, m­ert nem számoltunk előzetesen a törökországi borsos árakkal. Isztambul a világ egyetlen olyan városa, mely két kontinen­sen fekszik, elrettentően nagy, forgalmas, nyüzsgő város. Csak fél napunk volt a látogatásra. Egész utunk során csak aznap esett az eső. Csak ízelítőnek volt elég a fél nap. Megnéztük a Bizánc korabeli várfalat. Ez a Boszikk­usz közvetlen közelében levő épít­mény a világörökség része. Mivel a Kék Mecsetben nem kértek belépődíjat, így gyönyörködhettünk a belterében levő sok virá­gos, kékes csempedíszítésben. A bejáratnál tetőtől talpig érő, a templom méltóságához illő ruhát adtak, miután felöltöttük, jót mulattunk egymáson. A Justinianus építtette Aga Sophia sokáig a legnagyobb keresztény templom volt, ma múzeum. Csak kí­vülről csodálhattuk meg impozáns méreteit a magas belépti díj miatt (4 millió TL, ami kb. 12 DM-nek felel meg). A Topkapi­­palota éppen aznap zárva volt. A Fedett bazárban szinte minden kapható, a sokszínű, emberekkel és áruval zsúfolt több ezer ódon boltocskában szinte elvárták az alkudozást. Vonattal mentünk Alpulláig. Majd Kirklarelin keresztül, rész­ben autóstoppal, részben biciklikkel, egy gyönyörű hegyes vidé­ken elértük ismét a bolgár határt.­ ­ Újra Bulgáriában Egy hágó tetején helyezkedett el Dereköv. A határátkelő után egy meglehetősen hosszú lejtős útvonalon haladtunk végig. Malko Tamovo után egy út menti tisztáson éjszakáztunk, és a friss erdei levegő, valamint a fáradtság jó altatószernek bizonyult. A követ­kező megállónk a 80 km-re fekvő Burgas volt. Már messziről látni lehetett a turistaszemnek nem túl vonzó kirakodógépek és kőolaj-finomítók égbe nyúló tornyait. Burgasból a szokásos pi­henő, mosakodás és estebéd után Pomorie felé vettük utunkat. Ez a mindössze pár ezernyi lakosú, rómaiak által alapított tele­pülés szerényen meghúzódik Nesebar csillogásában. Pomorie homokja jó vánkosnak bizonyult a fáradt turistáknak. A következő, a napfelkeltében való gyönyörködéssel kezdeti napot pihenésre szántuk, ezért csak Nesebarig karikáztunk. Nesebar a bolgár tengerpart egyik gyöngyszeme. A település egy, a tengerbe csillagszerűen benyúló fél­szigeten terül el. Görög hajósok létesítették, s tették a kor és a környék egyik virágzó városává. A római bi­rodalom idején a határ kitolódásával elveszti addigi jelentőségét, azonban a középkor hajnalán újra tün­dökölni kezdett. A településről első pillantásra látni, hogy turizmus­ra rendezkedett be. A több mint 40 bizánci templom mellett görög fürdők, szűk utcák, török stílusban épült régi házak, a települést körülvevő várfalak, a tenger csillogó kéksége és az árusok színes kínálata emelte­ Nesebart Várna pompája fölé. „Remélem, hogy vissza fogok térni erre a kedves hely­re, annak ellenére, hogy nem dobtam a tengerbe a néphit szerint kötelező pénzérmét. Nesebar elhagyására készül­ve hirtelen megállított valami: a skót duda hangja, amely számomra a szabadságot idézi, régi, homályos, párás köd­be vesző időket. A hang irányába nézve egy, a várfalon álló fiatalt látok, szél lobogtatja hosszú haját, nekem pedig a skót szabadságharcosok jutnak eszembe.” (Tibor gondolatai) Nesebarból egy hosszú, keskeny útszakaszon távozunk és ka­nyarodunk a Napos part felé. Ha a várnai Aranyhomok az északi tengerpart koronázatlan királya, akkor a déli részen a Napos par­tot illeti ez a cím. Méreteiben elmarad előbbitől, de a tenger tiszta­ságát, a homokpadok finomságát, a terület elrendezését illetően már komoly vetélytársként jellemezhetjük. Az alvást, mint min­dig, egyszerűen oldottuk meg: az izolírokat az előzőleg elegyen­getett homokon lévő sátorlapra terítettük le. Gyakorta előnyben részesítettük a szabad eget a sátorral szemben. A bicikliket bari­kádként helyeztük magunk köré, nem mintha védőfalnak, inkább mi védtük őket. Hamar megtanultuk az első gumidefekt után, hogy a kerekeket még magunknál is jobban kell óvnunk a naptól. Várna, Ulászló és Hunyadi emléke Egy kellemes éjszakai pihenés után „korán” reggel, fél 10-kor in­dultunk, a 97 km-re fekvő Várnát tűzve ki célul. A reggeli a szokásos, margarinos kenyér valamilyen húskonzervvel, utána pedig méz. Az út hosszú volt, de szerencsére kaptunk a tenger felöl egy kis oldalszelet, amelynek hűsítő hatására képesek voltunk egész nap nyeregben maradni. A beérkezés előtt 20 km­-rel egy rezer­vátumjelzést láttunk, amiről már olvastunk, és kíváncsian vár­tuk, hogy megtekinthessük. A madárrezervátum a Kamcsa folyó torkolatvidékénél terül el. Mivel nem volt 51­ levánk, hogy egy motoros bárkát béreljünk, 10 leváért egy evezős csónak mellett döntöttünk. Húztuk is eleget azokat a fadarabkákat, amiket eve­ző néven emlegetnek az emberek, de nem tudtunk „olyan mélyre hatolni” a madárrezervátumba, hogy a halászok helyett madara­kat találjunk. Abbahagytuk hát az árral szembeni evezést, és a torkolat felé vettük az irányt. A „delta” néven említett torkolatot egy homokpad által létrehozott limán alkotta, ahonnan a víz egy sekély (kb. 1 m), de gyors folyású részen távozott. Ha már látni­való nem volt, legalább kaland legyen, kifutottunk a limán csen­des vizéből a sokszor méteresnél magasabb, összefolyásból ke­letkező hullámok által uralt „nyílt vízre”. A folyó gyorsan eldön­tötte a sorsunkat: kisodort és nem akart visszaengedni. Megúsz­­tuk, de nem éppen szárazon... Amire az egyórásra tervezett csónakázást befejeztük, már söté­tedni kezdett. A következő szakaszt már gyorsan tettük meg Várná­ig, ahol mosakodás után nemsokára elértük a tavalyi túrából már ismerős alvóhelyet. 117-et mutattak a kilométeróráink e nap végén. A következő napot egy olyan híres személyiség szobrának megkeresésére áldoztuk, aki előtt nem csak a magyar nemzet fiai, hanem Európa összes keresztény népe tisztelettel kell hogy adóz­zék: Hunyadi János. Hogy miért állítottak neki Várnában szob­rot, hogy miért van ott emlékét idéző múzeum, park és mauzóle­um, azt tömören foglalja össze egyik ott elhelyezett márványtáb­la felirata: „Ezen a helyen 1444. november 10-én az európai né­pek szabadságáért küzdve a török hódítók elleni véres csatában esett el Ulászló lengyel-magyar király, valamint Hunyadi János vezetése alatt a bolgár, lengyel, magyar, cseh, román, szlovák, horvát, bosnyák nemzet több ezer méltó és dicső fia.” Utolsó napok Bulgáriában Az Aranyhomok Várnától nem messze elterülő nagyvilági für­dőhely. Bács Gyula, a Bulgária Panoráma nagy útikönyvében a bolgár tengerpart legszebb ékességének tartja. A mintegy 3,5 km hosszú és 120 m széles strand sárgás, páratlanul finom homoki­. A legtöbb turista német ajkú és vaskos pénztárcájú, palotasze­­rű szállodák fogadják őket. Felhőkarcolók azért éppen nincsenek, de felhőket súroló árak, azok igen. Itt az élelem ára legalább há­romszorosa volt a más helységekben tapasztaltaknál. Ezt előre tud­tuk, ezért többé-kevésbé ennivalóval felcsomagolva érkeztünk egy este az Aranyhomokra. Elhagyva a fényárban úszó, berendezett, szökőkutakkal, napernyőkkel, medencékkel teli, zajosan nyüzsgő partszakaszt, a plázs északkeleti végénél táboroztunk le. Valamelyest csábított vissza a „belvárosba” a hintós lovak pom­pásjárása, a dallamok sokfélesége, az ételek ínycsiklandozó illata, a különböző játékok izgalma, az emberek ápolt szépsége, de nem mentünk. A csábítások özöne sem volt képes felülkerekedni egy embert próbáló, rekkenő meleg napot követő álom utáni vágyon. A tengerből felkelő nap sugarait lágy hullám­ocskák bodrozzák újszerűvé a víz felszínén, és a hajnali vöröses fényben feltűntek az első jachtok, motorcsónakok által sebesen vontatott repülő alkal­matosságok. A hullámok látványa, érintése órákon keresztül elbű­völt. A parton az éj hűvösében rikító fények kavalkádját felváltot­ta a forró napfény; a zsibongás és nyüzsgés azonban megmaradt eme állapot állandóságát sugallva, és nem is sejtetve a közelben meghúzódó Aladzsa-kolostor, valamint az egykori remetebarlan­gok egyszerűségének és csendjének közelségét. Az utolsó bulgáriai estét annak rendje és módja szerint meg­ünnepeltük. Egy hangulatos, kicsi fogadóban dicsértük a gyö­nyörű tengerpartot, közben „ca-ca”-t (apró sült halat) majszol­tunk, és a sörözés sem maradhatott el. Mindez Balcsikban, a hajdani Krunoiban történt, a bolgár ten­gerpart egyik legrégebbi településén. A várost i. e. VI. században alapították hazájuktól messze merészkedő görög telepesek. A hetvenes években még így írál róla: „a fehér sziklás, me­redeken kanyargó utcájú Balcsik nem nagyvilági fürdőhely, in­kább a csendes pihenés híveinek, a vad tenyészet szerelmesei­nek kedvelt helye”. Ez mára gyökeresen megváltozott. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint hogy nem találtunk egyetlen puha homokos, vadkempingezésre alkalmas helyet sem. Végül is egy zsákutcaféle aszfaltos végét választottuk hálóhelyül. Az aszfalt nem volt épp olyan kellemesen alkalmas alvásra, mint bicikli­zésre... Csodálkozva is nézték a reggeli kocogók, hogy mi „ágy­nak” használjuk a közutat. Nem kell azonban negyed évszázadra visszatekintenünk, hogy lássuk Balcsik robbanásszerű fejlődését. Elég, ha a tavalyi és az idei állapotokat összevetjük. Például annak a kicsi és olcsó kocsmának a helyén, ahol a múlt évi utolsó bulgáriai estét ünne­peltük, ma már nagy kőépítmény emelkedik. Trója Ulászló-mauzóleum Várnában NYÁRI UTAK Török lobogók háromszéki szélben A Kárpát-kanyar bérceiről gyorsan ereszkedtünk le, és értük el az igazi otthont: Háromszéket. Tavalyi utunkhoz hasonlóan a Feketügy kökösi hídját átlépve álltunk meg üdvözölni szülőföl­dünket, és kitűztük az addig mélyen elrejtett török zászlókat. Az itthoni szellőben meglobbanó török zászlók emlékutunk sikerét, befejezését jelentették számunkra. Rodostói üdvözlet­nek szántuk a kerékpárokon Sepsiszentgyörgyig lobogó zászló­kat, hadd tudják meg a háromszéki emberek, hogy él Mikes Ke­lemen és II. Rákóczi Ferenc fejedelem emléke. Él bennünk, és él messze, a távoli Törökországban is, a mára már megbékélt barát­ságos török emberek tudatában. Tesekki­­ ederim — annyi mint köszönöm törökül. Utunk megvalósítását segítették, támogatták: Mikes Kelemen Alapít­vány (Kiss Jenő), az Anyanyelvápoló Szövetség (Ördög Gyárfás Lajos), Mikes Kelemen Líceum (Pál Ferenc, Téglás Ilona). Kö­szönet minden anyagi, illetve szellemi támogatásért. Köszönet nem utolsósorban családainknak és barátainknak is az önzetlen segítségükért. Baló Ervin, Berecky Ádám, Elekes Botond, Elekes Tibor, Incze Réka 2000. SZEPTEMBER 2.

Next