Háromszék, 2019. augusztus (31. évfolyam, 8757-8782. szám)
2019-08-01 / 8757. szám
Háromszék 2019. AUGUSZTUS 1., CSÜTÖRTÖK KÖZÉLET Jönnek a nindzsák, kezdődik a maszkabál” » NAGY D. ISTVÁN » A beszélgetés elsődleges tárgyát a magyar feliratok és a székely szimbólumok használata miatt az elöljárók ellen indított perek jelentették, ezekből egyedül Dan Tánasa és egyesülete több mint kétszázat jegyez - derült ki Kovács-Bíró Blanka, a Krónika napilap újságírója, a beszélgetés moderátora felvezetőjéből. Az eszmecsere azonban főként a korrupcióellenes ügyészség tevékenységét s a román államnak a magyar közösség ellen az erőszakszervezeteken és az igazságszolgáltatáson keresztül indított hadjáratát járta körbe. Nem véletlenül, hiszen a meghívottak közül ketten -Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy, valamint Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere - alapos tapasztalattal rendelkeznek e tekintetben. Előbbi elöljáró ellen 41 hónap vizsgálat után a múlt héten bűncselekmény hiányában vádemelés nélkül zárta le az ügyészség a vizsgálatot, Ráduly Róbert pedig 2015-ben a fogdát is megjárta. Gálfi Árpád székelyudvarhelyi, valamint Nagy Zoltán gyergyószentmiklósi polgármesternek nem volt hasonló tapasztalata, bár utóbbinak a Mezei János volt gyergyószentmiklósi elöljáró elleni eljárás során alkalma nyílt átélni, milyen is egy ilyen hatósági intézkedés. A legnehezebb pillanatok Antal Árpád és Ráduly Róbert is elismerte, nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy melyik volt a legnehezebb pillanat, abban azonban egyetértettek, hogy a legsúlyosabb felismerések időszaka az volt, amikor Mezei Jánost kiengedték a fogdából és találkoztak. Ekkor vált egyértelművé, hogy az az erődemonstráció, amit akkor Mezeivel szemben felmutatott a karhatalom, őket is eléri. Antal Árpád ennek kapcsán részletekkel is szolgált, szerencsésnek mondva magát, hogy hozzá csak csendőrök és nem a maszkosok jöttek. Azt is elárulta: nem attól tartott, hogy vele mi lesz, hanem attól, amit a gyerekei éltek volna át a maszkosokkal való találkozáskor. Ráduly Róbert nem volt ennyire szerencsés, hozzá a maszkosok jöttek, a gyermekei pedig végigélték az egészet. Meggyőződése, hogy a nagyobbik lánya döntésében, miszerint Magyarországra megy egyetemre, döntő jelentősége volt a hajnali rohamosztagos ébresztőnek. Mezei ügyének robbanásakor fogalmazták meg: nem az a kérdés, hogy elviszik-e őket is, hanem hogy melyiküket viszik el hamarabb. A karhatalom ezt a sejtést azóta többször megerősítette - mutatott rá. Gálfi Árpád ugyan nem élt át hasonlókat - bár bevallása szerint a napokban kapott utalásokat arra, hogy ő sem ússza meg, ezért „nyitva tartja az ajtót, ne kelljen berúgniuk”, a zászlóperek miatt viszont már állandósult a kapcsolata a karhatalommal és az igazságszolgáltatással. Nagy Zoltán mondhatni közvetlen tapasztalatokkal bír, hiszen alpolgármesterként végigélte Mezei János meghurcolását, kezdve a hajnali üzenettől, mely a rohamosztag érkezését jelezte: „megjöttek a nindzsák, ma nem jövök be dolgozni”. Mind a négy elöljáró úgy látja: a meghurcoltatások a hivatalok és a közösség szintjén is komoly rombolást vittek véghez, gyakorlatilag megszűnt a korábban jellemző bizalmi alapú döntéshozatal. Ezt a hatást ugyan csökkentették azóta, de a gyökeres változás még mindig érezteti következményeit. Szóba került továbbá ezen ügyeknek a magánéletre kifejtett hatása, a családtagok részéről megnyilvánuló féltés bármely lépésük esetén, a még mindig jelentkező szorongások. A meghurcoltatások, az állandó veszélyérzet, majd a megbukott bűnvádi eljárások ugyanakkor megerősítették őket abban, hogy folytatniuk kell, főként mert általában azt tapasztalták, hogy a közösség mögöttük áll. Hibrid háború a sajátjaid ellen A beszélgetés viszonylag hamar irányt váltott Antal Árpád azon meglátása nyomán, hogy ezek a történetek nem róluk szólnak, hanem a román állam visel sajátos hibrid háborút saját állampolgárai, az ország egyik közössége ellen. Sorra kerültek elő az eddig már többször hangoztatott vélemények, melyek szerint a korrupcióellenes ügyészség alatt a román államot kell érteni, amely most éppen az igazságszolgáltatást használja a magyar közösség ellenében. Ennek kapcsán egy üzenet is elhangzott azok irányába, akik az ügyészséget védik minden körülmények között, olyan alapon, hogy minden politikus korrupt, és igenis jó, ha megfigyelik, lehallgatják őket. Utóbbi jelenségekről a beszélgetés második felében Antal Árpád, Ráduly Róbert, de még Nagy Zoltán is megosztott pár megdöbbentő és egyben nevetséges történetet, egyebek mellett az egyetlen szónyi üzenetről készült jegyzőkönyvről a több mint 11 ezer oldalnyi csomagból (Tamás Sándor és Antal Árpád közötti üzenetváltás, mely ennyit tartalmazott, hogy „oké”), a KRESZ és jegyzőkönyvek fordítójának azonosságáról (ezt Ráduly Róbert fedezte fel), vagy éppen a célt tévesztett megfigyelésekről (fél évig Nagy Zoltán édesapjának használaton kívüli telefonját hallgatták le). Egyetértés volt annak kapcsán is, hogy a lehallgatások ideje sokkal hosszabb, mint ami a dossziékból kitűnhet, sőt valószínűleg szó sincs arról, hogy a titkosszolgálati megfigyelés abbamaradt volna. Elhangzott az is, hogy nem alakulhatott volna ki, nem izmosodhatott volna meg ez a rendszer, ha nincs az a tíz év, amely alatt egy Traian Basescu nevű kalandor vezette az országot, ami egybeesett azzal az időszakkal, amikor az Amerikai Egyesült Államok Törökország után Romániát szemelte ki bázisként a térségben - ennek nyomán az országnak ma sincs önálló külpolitikája, és sem a parlamentnek, sem a kormánynak nincs valós beleszólása a tulajdonképpeni vezetésbe. Arra is rámutattak: a háború a román politikusok ellen is zajlik, annyi különbséggel, hogy esetükben nem vicces kitalációk vagy nem létező cselekmények nyomán indul eljárás, habár példa ilyenre is van. A rendszer célja annak megakadályozása, hogy valaki túlságosan beágyazódjon valamely tisztségbe, az ügyek gyártásához pedig előszeretettel használnak fel félrelépésen ért hivatalnokokat. A hibrid háború része ugyanakkor az a retorika, mely a Székelyföld szegénységét szajkózza, ami az elöljárók elleni hadjárattal párosítva azt a célt szolgálja, hogy a közösség megfélemlítésével párhuzamosan a térség településeinek dinamikus fejlődését megakadályozza, és ezzel megtörje az erdélyi magyarság életképességét. Együtt élni a rendszerrel A lehetséges megoldásokat, ellenlépéseket firtató kérdésekre az elöljárók egyöntetűen azt a választ adták: mivel nem lehet változtatni, együtt kell élni a rendszerrel, az azonban nem mindegy, hogyan. Ebben a székely furfang segíthet, erőt adhat az, hogy tudjuk: az ellenségeink támadnak (nem csak külső, de a közösség soraiból is), de a legfontosabb, hogy se a vezetők, se a közösség ne engedjen a rendszer nyomásának, fogjanak össze, álljanak ki egymásért - ami önkormányzati szinten pár éve már működik. Ha a rendszer kiszolgálói azt látják, hogy „éket üthetnek közénk, a rést csak tovább fogják feszíteni”. Mindezzel párhuzamosan legalább ennyire fontos meggyőzni a hatalmat arról, hogy sem az anyanyelvhasználat, sem a közösségi jelképek használata nem provokáció, hanem jog. Az elöljárók ugyanakkor úgy vélték: ezek a jelképek a folyamatos támadások nyomán felértékelődtek a közösség számára is. Antal Árpád arra is felhívta a figyelmet, hogy a magyarság irányába a román hatalom jószántából soha nem tett gesztusokat. Ahhoz, hogy valamilyen ügyben előrelépés történjen, mindig külső nyomásra volt szükség. Most is el kell érni, hogy mind Amerika, mind az Európai Unió központi szervei nyomást gyakoroljanak. Bukaresttel azt is meg kell értetni, hogy nem szétfeszíteni akarják ezt az országot, a Székelyföldet pedig belőle kiszakítani, hanem mindössze annyit, hogy a magyar közösség saját szülőföldjén békében, boldogságban és minél nagyobb gazdagságban élhessen. , Nagy Zoltán, Kovács-Bíró Blanka, Ráduly Róbert, Gálfi Árpád, Antal Árpád ■ kármentő ■ Gyermekek a diófa alatt ég nem látott ismerőssel találkozom, és beülünk egy teraszra beszélgetni. Körülöttünk cserélődnek az emberek, sok bepótolnivalónk van. Gyerek, fiatalkoromban elég sok időt töltöttünk együtt, jóban voltak a szüleimmel, valamivel fiatalabb náluk, de nagyon jól kijöttek, én is szerettem. Aztán valahogy megszakadt a kapcsolat. A szomszédos asztalhoz népesebb társaság érkezik gyerekekkel. Egyből hangosabb lesz a terep, de minket nem zavar. Szokva vagyok a gyerekekkel, ismerősöm pedig gyakorló nagymama. Az unokáiról is mesél. A legnagyobb nemrég nősült más városban, meghívták őt is. Ment is, természetesen, bár nem kis erőfeszítésébe került összerakni az útiköltséget meg az ajándékravalót. Évek óta egyedül él, de nem panaszkodik. A nyugdíját kisebb munkákkal pótolja, az itthon élő gyereke családját is segíti, ahogyan tudja, sokat van az unokáival. A távolban élő lánya nem szorul segítségre. Az elmúlt évek alatt egyre ritkábban jártak haza, az unokák unták a kisvárost, nem tudtak mit kezdeni magukkal. Amíg kicsik voltak, még eljátszadoztak az udvaron, a szomszédból is kikerült pár barát. Aztán elkezdtek kifogásokat találni, hogy pont miért nem érnek rá. Mindig közbejött valami halaszthatatlan fontos dolog, program. Ismerősöm ment volna hozzájuk, de nemigen hívták. Pontosabban csak akkor, amikor a másik nagymama hosszabb időre külföldre utazott. Ilyenkor szükség volt rá. Hosszú idő óta először jött a meghívás. Esküvő. De persze csak akkor menjen, ha ráér, ha nem fárasztó, megterhelő olyan messzire utazni. Ha nem, hát megértik. Ismerősöm csomagolt és ment. Nem kell megijedni, nem következik semmi különösebben rossz. Mármint nem fogadták ki, sőt nagyon kedvesek voltak. Nem ültették az elegáns étteremben külön asztalhoz, ott lehetett a rokonsággal. Mindenki szóba állt vele, és a legutóbbi külföldi kiruccanásaikról is pontos képet kapott. Még azt is megkérdezték, hogy nem zavarja-e a hangos zene? Amikor ide ér a történetben, elkacagja magát. „Azért én nagy bulis voltam, ki se nézik belőlem.” Végül a lánya felajánlotta, hogy ha kifáradt, nem kell végigülnie az egész cécót, hívnak egy taxit, az majd hazaviszi a szállásra. Holnap pihenjen, ők is azt teszik majd, estefelé utánajönnek, és elviszik vacsorázni. Az ebéd megoldható a panzióban, benne van az árban. „B.-től most búcsúzz el, holnap már nem tudtok találkozni. Indulnak Németországba, majd onnan Olaszország. Ez még tőlünk ráadás az ajándék mellé. Nem mondom, hogy nem lesz fárasztó, de hát menjenek csak, nem igaz?” „Amilyen szétszórt tudok lenni, hát elég rég ismersz, a taxiban vettem észre, hogy oda sem adtam az ajándékot.” Közben kifújja az orrát. Nem érzékenyült el, csak meghalt. „A légkondi a panzióban. Próbáltam kikapcsolni, de hát így sikerült. (Megint kacag.) Te, ne haragudj, de nekem most már mennem kell. Jönnek a K. gyerekei, ma ott ebédelnek. Remélem nem fog megint esni. Szeretnek a diófa alatt enni.” LÁSZLÓ ZSUZSA II. A régi ismerős ne próbálja magát felismerni, a nevek kezdőbetűi sem valósak...