Hazanéző, 1991 (2. évfolyam, 1-2. szám)

1991 / 1. szám

-------------------------------------------------N HAZANÉZŐ a köröndi FIRTOS Művelődési Egylet kiadványa Főszerkesztő: Ambrus Lajos Szerkesztőbizottság tagjai Bölöni Domokos Faragó József Molnos Lajos Páll Lajos Tófalvi Zoltán AZ EGYLET VEZETŐ TANÁCSA Tiszteletbeli elnök: Páll Lajos Elnök Ambrus Lajos Aleln­ök: István Lajos Titkár: Kovács György Tagok Balázs János Balázs Zoltán György József Páll Ágoston Postacím: 4169 Korond, Főút 664. Tel. 185 Megjelent az RMDSZ köröndi szervezetének támogatásával. Készült a SZ­KI Computer Média Rt. Typo rendszerével az INFOPRESS-nél, Székelyudvarhelyen. A fedőlapon: PÁLL LAJOS: Tusrajz Ára: 20 lej 2 * // A HAZANÉZO vendége: a Kanadában élő Szigetiné Fábián Ilona I. rész — Korondon születtem 1922. aug. 12-én. Szüleim mindig becsületre és munkára tanítottak. Azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy az életben minden körülmények között megálltam a helyemet. Pedig nem volt könnyű... — Mikor és mi okból kezdődött a Golgota? — (Az ápolt, kedves arcon huncutkásan villan a mosoly.) — Tudja, én leányka koromban — miután kiderült, hogy szegény árva gyermek létemre nem mehetek felsőbb iskolába —, édesanyámnak azt mondogattam: addig szeretnék menni, hogy a lábamat lelógassam a Föld karimájáról... — (Ez aztán köröndi sajátosság! Gyermekkoromban én is azt hittem, hogy a Föld olyan, mint egy szilvaízes lepény, kerek és réteges.) — Ez a vágya teljesült... — (Az emlékező arcának vonásai mintha felriadnának.) — Híres ember­nek, Ortutay Gyulának köszönhetem... De ne nézzen olyan hitetlen Tamás­ként: azt köszönhetem nekik, hogy élek. Ők Korondon nyaralgattak, nálunk szálltak meg, onnan járt a felesége “gyógyfürödni”, a professzor úr pedig gyűjteni... Emlékszem, felküldték Pálpatakára Balázs Lajos bátyám­hoz, mert ő jókat tud mondani. Az első nap azzal állított haza, hogy a bácsi azt mondta neki: ha az úr olyan nagy és annyira okos, írjon a saját eszével, ne a máséval... — Igaza volt... — De abban is, hogy egy félkarú fiatal lány halott. Ugyanis Székelyudvar­helyen vérmérgezés miatt le akarták vágni a fél karomat. Édesanyám nagy bánatunkban Ortutayéknak telefonált Budapestre. Ők vállalták, hogy gyó­­gyíttatnak, csak küldjenek fel. Eladtunk egy tinót és az árával Parajdon vonatra tettek. Az áldott jó lélek, Ortutayné mint saját gyermekét gondo­zott engem. Náluk ismertem meg Illyés Gyulát, Radnóti Miklóst... Gondol­hatja mekkora élmény volt nekem, aki romantikus ábrándokkal Zsignay Juliánnát olvasva írónő akartam lenni... — Innen röppent a nagyvilágba? — (A Fiatalos arc elkomorodik. Sértő a kérdés, vagy fárasztó?) (...) — Megpihenhetünk... — Hazafelé még a hosszú út sem fárasz­t. Jó mindenkit látni, elbeszélget­ni, hazai emlékekkel feltöltődni...De bocsásson meg... 1954-ben végre ha­zaengedtek. Amikor megláttam a “töltött út” alatt kuporgó sósházat, Verőfőt és Szőlőmár oldalát, minden rosszat elfelejtettem, egy gyermekko­ri élmény kerített hatalmába: mezítláb csatangolni a szőke leveleket kerge­­tőné-őszi mezőkön. Tudtam, életem forgatókönyve megíródott, de ez a táj pótolhatatlan... — (Most veszem észre, hogy nem a szavaira figyelek, hanem az arcát fürkészem, mintha a csalóka szavak világából akarnék menekülni. De nyílt, tiszta és őszinte a tekintete)(...) — Nem. Akkor még azt vallottam, jobb otthon a fekete kenyér, mint máshol a kalács. Hazajöttem. Háború volt. A visszavonuló németeknek — ahogy tudtam — tolmácsoltam. Az­ oroszok bejövetelekor ezért menekül­nöm kellett. Ekkor ismerkedtem meg leendő férjemmel, akivel a háború után az ő otthonában kezdtünk élethez... — Második hazájában? — (Nevet.) Igen. De a kommunisták megtanították, milyen ízű az otthoni fekete kenyér... A férjem részt vett az 56-os forradalomban, s két gyermekkel — anyagi javainkat veszni hagyva — a “szabad világba” menekültünk... Lejegyezte: Ambrus Lajos

Next