Hazánk, 1900. szeptember (7. évfolyam, 206-231. szám)
1900-09-01 / 206. szám
VII. évfolyam, 206. szám. Szentfmid Budapest, 1900. szeptember 1. HAZÁNK SZERKESZTOSEG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza. *■ Telefonszám 56—23. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: KORBULY JÓZSEF. Helyettes szerkesztő: JANCSÓ DEZSŐ. Előfizetési ára: Egész évre 28 kor. ............—:------Félévre 14 « Negyedévre 7.— kor. Egy hóra _ 2.40 « Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. A gazdasági újjászületés. Budapest, aug. 31. A budapesti kereskedelmi- és iparkamara évi jelentését őszinte örömmel üdvözöljük. Mert abból az agóniából, amelynek keserves vergődése tükröződik vissza, a kamara jelentéséből, egész biztonsággal megállapíthatjuk, hogy a gazdasági újjászületés folyamata megkezdődött. Sőt ennél több történt, a gazdasági reakció, amely hangzatos jelszavak alatt úgy viselkedett, mintha a liberalizmusnak a jogot a maga javára való kisajátításával csakugyan hasznára vált volna ennek az országnak, mintha a genfi lobogó alatt cipelt dugárok valóban elősegítették volna Magyarországot a gazdasági boldogulásba. Az agrárpolitika rést tört ama vonalon, amely az évtizedek állandó hamisításaiból épült. Diadalmasan vonult föl faktorként a közéletbe. Ez persze halálos méreg a régi rendszernek. Pusztulnak tőle a régi elméletek, megriad a nemzetközi aurokrácia s Magyaroszág kezd ura lenni a maga gazdasági politikájának, amely nemzeti átalakulásokból várható a haldokló magyar társadalom új erőre kapása. Érdekesnek elég érdekes a kamara jelentése, amely azt állítja, hogy a lefolyt évnek a súlyos gazdasági bajait csak növelte a retográd irányzat, a kereskedelem és ipar ellen irányuló gazdasági reakció, amely az eddigi szabadelvű gazdasági rendszert, a közgazdasági erők természetes összhangzatát és szükséges egyensúlyát fel akarta forgatni. Szól azután a kamara aknamunkáról, amely a mezőgazdasági érdekek ápolásának ürügye és helyesnek tetsző agrárius jelszavak alatt folytatja aknamunkáját a hazai ipar és kereskedelem ellen s időnként már mint valóságos agrárdemagógia jelentkezik. Azután pedig egy salto mortáléval a gondolkozás tudományainak a mezején beszél arról, hogy a demagógia vezérei a nagybirtokosok, a latifundiumok kiváltságos tulajdonosai. Ilyen az eszmemenete a kamarai jelentésnek s ebből konstatálható, hogy a kamara által képviselt plutokrácia csakugyan kezdi veszteni lábai alól a talajt. Alapítja a vádaskodást a merkantilizmus hunyászkodó irata arra, hogy Magyarországon üldözik a borhamisítást. Itt már védelmet keresnek az uzsora ellen a szegény népnek. Nem akarják többé honorálni a kartelltokról vallott merkantilis felfogást. Behozták a börzeadót. A termelő közvetlen összeköttetésbe akar lépni a fogyasztóval. Alapítanak fogyasztási szövetkezeteket, sőt értékesítési szövetkezetekről is mernek beszélni. Nincs hajlandóság többé arra, hogy minden merkantilis hazugság az igazság színarányának tartassék. Nem takaró többé a liberalizmus tiszta fényes pajzsa arra, hogy általa fokoztassanak a bűnök és vétkezések s úgy cipeltesenek tova, mintha azok a nemzet életfentartásában halhatatlan érdemek volnának. Hát többé ilyenekről s efélékről szó sem, lehet. A nagy leleplezés megtörtént ma épp úgy, amint meghalt a régi politikai rendszer, annak a tárgyába készül a hajdani gazdasági politika. Az újjászületést kár erőszakosan akadályozni. Mert ma még csak meg sem mérhető, hogy éppen az arany borjú környezetére mi lenne annak a következménye, ha ez az átformálódási folyamat békésen nem menne keresztül, ha azok a kirohanások, förmedések, amelyeket a budapesti kamara a dr. Bánffy Dezső-féle programmból másol át, csakugyan összeütközésekre adnának okot. A tiszteletreméltó kamarában okos, tanult emberek ülnek. Ha csak a legridegebb önzés nem szorítja őket arra, hogy valóságos konfliktusokra ne vigyék az ő előadásuknak és gyakorlatuknak az ősz- A HAZÁNK TÁRCÁJA Ősz felé. ■— A Hazánk eredeti tárcája. — írta: Rudnyánszky Gyula. Szeptember elején, mikor a hársak levelei sárgulni kezdenek és az ember a nyári rekkenő után már örömest sütkérez a napfényen, egyre zajosabbak a fővárosi utcák. Sok csendes ház, bezárt palota kinyitja szemét , jönnek-mennek a tisztogatók; söprés, súrolás, szellőzés járja napestig és a szobákból, bútorokból nagy igyekezettel verik ki a naftalinszagot. A nagyságos asszony, ha csak Budakeszire ment is nyaralni s az otthon felejtett gombostűért is be-bejár titokban, halálra naktalinazza lakását, hadd higyjék a szomszédok, hogy a tüzes két hónapot e nagysága Norderney vidékén hűsölte át. Gyűlnek haza a divat és mód szárnyain nyaranta szerteröppenők és eleven élet pezsdül megint az ország szivében. Különösen élénk a sürgés-forgás iyenkor az iskolák és a színházak körül. Megnyílnak a múzsák csarnokai s a nyári pihenés alatt cigánymódra lesült nebulók fürgén tolongnak a tanári szobák előtt. Májusban a méhek nem járnak oly mohón a köpü száján kis be, ahogy igy szeptember elején a nemzet virágai az iskolák kapuit ostromolják. Nem csoda, hiszen kevés a fóka, sok az eszkimó. Hiába épülnek évről-évre a díszes, tágas paloták, hiába nyitnak a), b), c) osztályokat, a hely mindig kevés. Valóságos vásár folyik az iskolák körül arra, hogy ki jusson be. S mindenki be akar jutni, mivelhogy a hajdan vitézlő, sarkantyus magyar oly iskolás nemzetté finomodott, hogy szép hazánkban immár a szamárság is okleveles és nemsokára a hat ökröt hajtani is csupán diplomával lehet. Mindennek vagyon itten katedrája, valósággal uszunk a szaktanfolyamok özönében, csak éppen a józan észre hallgatók száma ritka. Agyontömjük a zsenge elméket teóriákkal, emészthetetlen paragrafusok kerülnek a fiatal koponyákba s mire szarva nő a tinónak, a csípőizületi csűz (coxitis) nem csupán a derekát szorítja vasabroncsok közé, hanem a velejét is meghibbantja. Iskolai tanításunk rendszere általában olyan, mint a homokba dugott vessző, hiányzik gyökere, a nevelés, ezért az élet szükségleteinek rügyfakasztó ereje is ritkán duzzasztja termővé. Hogy a sok közül csak a három legtöbbet említsem : a mai nemzedék kis kátéjában úgyszólván teljesen ismeretlen a vallásos ihlet, a történelmi érzék és a nemzeti hevülés. A mi gyerekeink bizony nem oszlanak már játék közben magyar és török hadra, nem vínak métázás után hősi csatákat, hanem labdát rúgnak angol módra; templom előtt csak akkor emelnek kalapot, ha izzadt homlokukat törölgetik; történelmi érzékük pókfonalán pedig rég leereszkedtek a nemzetietlenség labirintusába. Tűnődve megállok és elszomorodom, valahányszor egy ősz felé, levelek hullása idején, látom az iskolák táján tülekedni a jövő csenevész, sápadt, vértelen virágait. Nem biztat semmi reménység; bátor a tanítók kara oly lelkes, oly izmos, oly áldozatra kész! De hiába kertészkednek ők, nyesegetni, oltogatni hasztatalan sietnek: a rendszer, ez az irtó sáska had mindent letarol, kipusztuit. No, de talán vigasztalóul áll az iskola tövében a színház! Ennek is részben az a hivatása, ami az iskoláé. Az életet megszépíti, keserű tanulságait az illúziók rózsaszínű füstjébe takargatja s végre is bármennyire eltérjen eszközeiben, hatásában, erkölcsi törvényeiben az iskola kezdetleges formáitól, annyi bizonyos, hogy a színház a jóízlés, a költői föllendülés, az emberi események kritikai leszűrődésének iskolája. Ugye szépen hangzik ez és pedzi az igazság húrját? Azonban a valóság gorombán belenyekken az elvi magasságok teóriáinak harmóniájába. S ha a színházaink hivatása és kereskedése közt tátongó meredek szélén állok, bizony önkéntelenül felsóhajtok Hamlettel, hogy: egy csigahéjban ellaknám, csak ne volnának rossz álmaim! Szívesen elengedném a lármás készülődés cifra tartozékait, melyekkel szeptember elején a budapesti színházak főemberei szemet és elmét kápráztatni sietnek, csak látnám, hogy a species cerebrum etiam habet. De színházaink alapjában még balgábban letévedtek az egyenes útról, mint az iskolák. Pedig a színházat Magyarországon nem nyűgözi sem rendszer, sem cenzúra, sem örökölt vaskalaposság. Mindössze annyi az öröksége, hogy amikor, úgyszólván semmiből keletkezett, drámairodalmunk még a gyermekdadogás legelején tipegett és így a színház, bármennyire lobogtatta a hazafiság zászlaját, idegen kalászokkal volt kénytelen ékesíteni nászkoszorúját. Mert az irodalmi alkotás nem olyan mint a tudományos felfedezések világossága, mely a diplomás urak és