Hazánk, 1900. szeptember (7. évfolyam, 206-231. szám)

1900-09-01 / 206. szám

HAZÁNK. 206. szám, szeütközését az immár folyamatban levő gazdaságpolitikai újjászületéssel, akkor nyugodjanak bele a helyzetükbe. Mert ez a helyzet egész természetes következménye az általuk csinált reakció­nak, amelynek a rabbilencseit immár szét­tördeltük. Budapest, augusztus 31. „Pedagógus szatócsok.“ A főudvarmesteri újság ma a vádaskodásokban és gyanúsításokban való kimeríthetlen változatosságát azzal tarkítja, hogy a «Hangya» szövetkezeti központot meg­teszi politikai centrumnak s összeköttetésbe hozza azt a néppárttal. Ebben annyi az igazság, amennyi a főudvarmesteri politika összes fényei­ben, a rendelkezésére álló újságokban a becsület és tisztesség. Világosabban szólva, közönsé­ges rágalom az, mikor a Hangyát a báró Bánffy Dezső parancsára, annak az em­berei politikai agend­ával merik vádolni. A Hangyának soha semmi köze sem volt a politi­kához, lévén az gazdasági és társadalmi intéz­mény a maga becsületes és tiszta valóságában, amely éppen a Bánffy-korszak által a nép társa­dalmi és gazdasági életén ütött sebeket gyó­gyítja. Igaz, hogy papok is vannak a vidéki szövetkezetek vezetői között, még­pedig feleke­zeti különbség nélkül katholikusok és protestán­sok, tanítók szintén felekezeti különbség nélkül vesznek részt a szövetkezet munkájában, vala­mint birtokosok szintén, lévén ezek a népnek természetes vezérei. Arról mi nem tehetünk, ha báró Bánffy Dezső a részletfizetéses ügynö­köket, a gép- és biztosítási ügynököket akarja népvezérekké felavatni, hogy ezek vezessék be az ország szegény lakosságát a gazdasági boldo­gulás Kánaánjába. Az is igaz, hogy a földműve­­lési és kereskedelmi miniszter támogatásával szövetkezeti tanfolyam rendeztetek Budapesten. Értesülhetett erről a főudvarmester úr a Ha­zánkból, a Köztelekből, valamint a napisajtó min­den orgánumából, mert a legszélesebb körű nyil­vánossággal jön kihirdetve a tanfolyam. A tan­folyam különben nem is volt a Hangyának az alkotása, mert dicséretre méltó buzgalommal szántóvető parasztok közt egyszerre, egyaránt elterjeszthető. Mihelyt a telefont Edison fölta­lálta , az emberiség közkincsévé tette. A tanyai béres, ha fülére illeszti a kagylót, csak úgy hallhatja a mértföldekről odaröppenő szót, mint az egyetemi tudós. Vasúton a m­ulya palóc épp úgy roboghat Pak­s felé, mint az ösz­­szes tudományok doktora. Ellenben az irodalmi, lírai, drámai alkotások világában szoros a vám­­sorompó. Átvihetők ugyan a termékek a vámon, de az idegen talajt meg nem termékenyítik. Mikor Shakspere meghalt s hátrahagyta örökké­való remekeit, nálunk még hírmondója sem született meg Katona Józsefnek. Éppen ezért nemzetközi, egyetemes világirodalom nem is képzelhető ; az irodalmi alkotás a nemzet leg­­sajátabb egyéniségének megnyilatkozása. De mivel a magyar színészet születése ide­jében nem volt eredeti drámairodalmunk, ott szedték a műsor gyöngyeit és kavicsait, ahol találták. Már most a mai színház­nak egyik bűne az, hogy a kényszerűséget hagyománynak nézte s míg egyrészt az eredeti, nemzeti drámairodalom fejlesztésére egy lépést sem tett soha, az idegen ízlésnek, idegen ter­mésnek valósággal fanatikus kengyelfutója. Rendszere, karaktere egyik színházunknak sincsen. A színházi ügynökök érdeke és élel­messége irányítja a műsort. Az operában ope­rettre készülnek, a nemzetiben népszínműve, a Vígszínházban tragédia, a Magyar Színházban szecessziós hülyeség, a Népszínházban angol ballet lesz az attrakció. Természetesen egyik színház sem ragaszkodik híven a maga kapko­dásához, mert a nemzettel, a nemzet irodalmá­val egyik sem nőtt össze s valamennyi versengve hirdeti főelvét, hogy a színház ma már első részt vett abban az Országos Központi Hitelszö­­­vetkezet is; az az intézmény, amelyet a Bánffy sajtóban tajtékzó rágalmazási düh sem mert poli­tikával meggyanúsítani. Elmondjuk ezeket, nem mintha a Bánffy újságját akarnék kigyógyítani a rágalmazás e mániájából, hanem azért, mert a szövetkezeti eszmét a Bánffyék kalózkodásának martalékul nem engedjük át. Épp ez az oka, hogy a butasága és perfidiája által tündöklő rá­galom mérgét kiveszszük. A Hangya megy to­­vább a maga útján. Akár akarja Bánffy, akár nem, ez a szövetkezeti alkotás ezentúl is foly­tatja munkásságát abban, hogy erősítse a népet, mentse meg a felesleges és illetéktelen közve­títés harácsolásaitól. A nép természetes ve­zérei, papok, tanítók és földbirtokosok fele­kezeti különbség nélkül, híjával minden po­litikai irányzatnak, igenis küzdeni fognak a nép kizsákmányolása, az uzsora minden fajtája ellen, amire a leghatásosabb védekezést éppen a szö­vetkezés adja meg. Alávalóság tehát ennél az akciónál politikai aknamunkáról beszélni. Igenis nevelkedni fognak pedagógus szatócsok, akik a politikai kalózokat ki fogják szorítani. A politikai nyár vége. Széll Kálmán mi­niszterelnök a jövő hét elején állandó tartózko­dásra Budapestre érkezik s akkorra itt lesznek a kormány jelenleg távollevő többi tagjai is. Az első miniszteri tanácskozást szeptember hó ötödikén, szerdán tartják meg a miniszterelnöki palotában, melyen nagyszámú ügy kerül elinté­zés alá. Ezek közt az ügyek közt van több fon­tos törvényjavaslat is, különösen a földművelés­­ügyi minisztériumból, melyeket a kormány az őszi ülésszak elején terjeszt már a képviselő­ház elé. Egy kulturünnep árnyékai. Megint ünne­peltünk egy nagyot a nemzeti eszmékért. Hosz­­szú felköszöntök mondattak a magyarságért, a magyarosodás izmosodására. Volt bankett, ösz­­szecsendültek a poharak s tust húzott a cigány, a nyitrai, zólyomi urak pedig felkiáltottak, hogy éljen a magyar! A Felsőmagyarországi Közműve­­lődési Egyesület tartotta közgyűlését s néhány nap előtt megemlékeztünk arról, hogy Thuróczy Vilmos nyitrai főispán, e kulturegyesület elnöke belátva végre, hogy az ő politikai múltja egye­nesen kizárja azt, hogy ilyen nemzeti ünnepsé­geken vezessen — nem jelent meg a közgyűlésen, sorban mulatóhely, tehát fő az üzlet és ami be­­csődíti a közönséget, az jó. Nem mondom én, nem is kívánom, hogy a színház nevelő intézet vagy monostor legyen. Ha pajkosan lebben a szoknya, nem háborodom föl; ha bohósággal csiklandoznak, nem szedem a homlomat ráncba,­­ szeretek kacagni. De már engedelmet kérek, mégiscsak koldus állapot, hogy a nemzetnek ne legyen egyetlenegy művé­szi csarnoka, melyben csupán a tiszta ízlést, a nemes költészetet szolgálják. És micsoda szemfényvesztés az azzal az eredeti műsorral ! Minden színház hirdet egy sereg ere­deti új darabot: drámát, népszínművet, vígjáté­­kot, operettet, sőt operát is. De az idegen vásári tömegáru egy emberöltőn át megrontotta már a közönség ízlését, elernyesztette az írók erkölcsét, önérzetét és ma az eredeti alkotások többnyire gyaló másolatok. Az operett zagyva muzsikáját idegen tárgyú szövegre innen-onnan szedik össze. A dráma levegője, földje, embere inkább hottentotta, semmint magyar. A kiegye­zés óta folyt óriási társadalmi átalakulásoknak, új osztályok keletkezésének, a nemesség pusz­tulásának, a nép küzdelmeinek semmi nyoma ezekben a művekben. Ellenben Ibsen, Haupt­mann, Halbe s a francia disznólkodás pe­téinek csatornája egy-egy hazai lángelme min­den remeke. Nézzük a líránkat: Petőfi, a legmagyarabb poéta, világirodalmi nagyság. Epikai költésze­tünk gyöngyei a magyar színek pompájában ra­gyognak. De drámánk még a magyar tudomá­nyosságnál is szegényebb, a legkisebb nemze­tekénél is hátrább sántikál. Ez a kétségbeejtő pangás mintegy predeszti­nálja egyetlen nemzeti műintézetünket a dráma­ Pedig amint most utólag kitűnik, nem ilyen elismerésre méltó dolog indította a nyitrai fő­ispánt ez alkalommal a visszavonulásra, hanem indította az, hogy Thuróczy Vilmos elnöksége alatt a Felsőmagyarországi Közművelődési Egye­sület valóságosan a csőd szélére jutott. És ez a zólyomi ünnepnek a nagyon sötét árnyéka. A Thuróczy-féle gazdálkodásnak ennél az egyesü­letnél az lett az eredménye, hogy az előző év­ben huszonkétezer korona, ez évben pedig harminc­­négyezer korona a F. M. K. E. deficitje. És ez annál feltűnőbb, hogy a múlt évben az egyesület alig fordított valamit közművelő­dési czélokra s összes kiadása huszonötezer fo­rint volt s ennek folyóvá tételére is a börze va­gyonából vettek ki tizenhétezer forintot. Ilyen gaz­dálkodás mellett kétségtelen, hogy a F. M. K. E. meg fog bukni, ha csak meg nem szabadítják minél előbb a Thuróczy Vilmosoktól, akik ezt a szomorú, magyar szempontból szégyenletes álla­potot előidézték. Kállay miniszter és a klagenfurti új­ság. A Klagenfurtban megjelenő Freien Stim­men című napilap azt újságolja, hogy Kállay Béni közös pénzügyminiszter már igen rövid idő múlva, még az őszszel, kénytelen lesz attól az állásától megválni, melyet, mint Bosznia- Hercegovina kormányzója tölt be. Kállay buká­sát a nevezett újság annak a mohamedánokkal szemben tanúsított önkényes eljárására vezeti vissza. Az állategészségügy államosítása. Né­hány lap tendenciózus közleményekkel szokott megemlékezni azokról a közgazdasági munkála­tokról, melyek a földmivelésügyi minisztériumban vannak folyamatban. Legutóbb azt híresztelték, hogy az állatk­észségügy államosítása akadá­lyokba ütközik s igy csak a jövő évi augusztus hónapban, tehát egy év múltán lesz életbelép­tethető. Ezzel szemben konstatálhatjuk, hogy az állategészségügy államosításának keresztülvitele már 1901. január elsején már az egész vonalon megtörténik. Darányi Ignác földmivelésügyi miniszter ugyanis nagy súlyt helyez arra, hogy tárcájának egyik legfontosabb ágában semmi fennakadás ne történjen, azért elrendelte, hogy a törvény végrehajtásával járó munkálatok még a nyár és az ősz folyamán befejeztessenek. Új­évig kinevezik az állami állatorvosokat is, szám­­szerint mintegy 600-at. Az állategészségügyi közszolgálat államosításával az ország hét állat­egészségügyi kerületbe lesz beosztva. A kerüle­tek székhelyei Pozsony, Veszprém, Budapest, Kassa, Nagyvárad, Temesvár és Kolozsvár váro­irodalmi és színművészeti reformálás merész megkezdésére. Hiszen nemsokára úgy össze­zsugorodunk ezen a téren, hogy maholnap nem lesz aki Bánk bánt, Peturt, Tiborcot eljátsza, mivelhogy a mai ízlés szerint kánkánt táncol, ugrál a tenorista, a szende, a hős, az intrikus és mind az egész világ. Mételyt hint a szinház a nemzet szivébe s ekkor még büszkén veri a mellét, hogy a közönség igy kívánja. Igazán nem tudom : a tudatlanság vagy a rosszakarat vakmerősége-e ez? De mirevaló a siránkozás, mikor a sajtó (önző barátságból) oly teli tüdővel fújja a trombitát, oly bőszen üti a nagydobot és a boldog elége­dettek hűhója úgy fölveri a szent ligetek csend­jét, hogy az őszinte szó siráma nem juthat el az igazak lelkébe. Levelek hullása idején, mikor az iskolák és a színházak körül oly mohón toporzékol a hiú üresség, legjobb kimenekülni a természet ölébe, ahonnan éppen a szépséges szeptemberi verő­­fény elől kőfalai közé húzódott már a rabszol­gaság. Fölségesek ilyenkor a szabad hegyi utak; a világszép Balaton tükre olyan nyugodt, derült: hadd járja bolondját odabenn a városban a fék­telen ízlés, az erkölcsi és művészi zűrzavar. Hiszen elkövetkezik majd ennek is a vége. Az idő szörnyű kegyetlen, de nagyon igazságos. Kiirtja a gazt és szárnyaira emeli a becsest. Elmúlik minden, ami múlandóságra született, de örök marad, ami örök. E léha világ felfordult rendje majd helyre zökken; a vezető nagyságok névtelenül elporlad­nak. Hiszek egy Istenben: lesz még egyszer ün­nep a világon. Uj kikelet lesz, beköszönt az aranyos napsugár. És ki tudja majd akkor meg­mondani, hogy hová lett a tavalyi hó. 2 Szombat, 1900. szeptember 1.

Next