Helikon, 2017 (28. évfolyam, 711-734. szám)

2017-07-10 / 13. szám (723.)

Szubjektív beszámoló a 16. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválról Hogyan nem találkoztam Alain Delonnal a TIFF-en Régi igazság, hogy minél inkább ter­vez az ember valamit, annál nagyobb rá az esélye, hogy rosszul végződjék (és na­gyobb legyen a csalódás, de ez magától értetődő). Amikor a TIFF szervezői köz­leményben tették közhírré, hogy a kolozs­vári fesztiválnak - és mellesleg Románia legnagyobb filmes mustrájának — dísz­vendége és nemzetközi életműdíjasa idén Alain Delon lesz, felébredt bennem vala­mi abból a rég elfeledettnek, de legalább­is jócskán megfakultnak gondolt kama­­szos rajongásból, amely az ifjú embereket leginkább kedvenc rocksztárjaikhoz, ille­tőleg rocksztár státusra szert tett színész­bálványaikhoz fűzi. Alain Delon, a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tuli­pán, Zorro, A medence, a Borsalino, A sza­muráj vagy a Klein úr - más-más műfajú és kulturális jelentőségű alkotások ezek, de nagyjából ugyanaz a félreismerhetet­len figura. Alig ismerek olyan színészegyé­niséget - Clint Eastwood jut még eszem­be, esetleg Michael Caine, a moziglóbusz angolszász fertályáról -, aki annyira önazonos lenne a filmvásznon, mint ez a titokzatosság aurájával körüllengett fran­cia, akinél jobban talán senki sem testesí­ti meg — némiképp sztereotipikusan fogal­mazva - nemzetének veleszületett, az élet minden területére kiterjedő könnyed ele­ganciáját. Ezt a fickót én megnézem ma­gamnak — ebben az egyben biztos voltam. Tudni kell, hogy a fesztivállátogatók azon rétegéhez tartozom, akiket egy mél­tán regionális hírnévre szert tett film­szemlében jószerivel egyetlen tevékeny­ség érdekel: a filmnézés. Azért járok filmfesztiválra - az elmúlt években a te­endők és kötelességek megszaporodásá­val egyenesen arányosan csökkenő mér­tékben —, mert (lehetőleg jó) filmeket szeretnék látni. Nem érdekelnek a kiegé­szítő rendezvények, az exkluzív partik, koncertek és gulyásfőzések, a csillogás és a bennfenteskedés alkalmas, és a nyi­tó- vagy zárógálára is csak akkor me­gyek el, ha tudósítói kötelezettségeim ezt szükségessé teszik. (Rendben, mond­juk Catherine Deneuve-öt vagy a Laibach koncertjét én sem bírtam kihagyni, de ezek inkább kivételek.) Ezért aztán hosszú évek óta először for­dult elő, hogy a TIFF idejére néhány sza­badnapot is kivettem, amit természetesen reggeltől estig tartó mozizással szándékoz­tam eltölteni. De, ahogy mondani szokás, ember tervez, Isten végez: egy kiadós fül­­gyulladás képes a „mozitól moziig” progra­mot „mozitól kórházig” időbeosztásra mó­dosítani. Apropó fülgyulladás: valószínűleg ez az egyetlen olyan egészségkárosodás, amellyel nemcsak lehetséges, de kifeje­zetten ajánlott moziba járni; ti. ha az em­ber - részlegesen és időlegesen - megsüke­­tül, a filmszínház sötétje a legalkalmasabb helyszín arra (leszámítva a rockoncerteket), ahol végre meg tud feledkezni hallószervei­nek üzemzavaráról. A mozi ugyanis megle­hetősen hangos, és ez másfél-két óráig a ki­elégítő hallás illúzióját biztosítja. Már ha befér az egyszeri mozinéző a ve­títésre. Kicsit unalmas már, hogy évről év­re megírja a média, miszerint az éppen ak­tuális TIFF megdöntött minden korábbi rekordot, de az a helyzet, hogy ez az infor­máció minden bizonnyal megfelel a való­ságnak, a TIFF egyre nagyobbra nő, egyre több filmet, meghívottat, helyszínt, prog­ramot, szekciót ajánl a fesztivállátoga­tók szintén egyre népesebb tábora számá­ra. Ezért aztán még az is előfordul, hogy az ember sajtóakkreditációval sem vagy alig jut be egy-egy várva-várt nemzetkö­zi hírű filmalkotás vetítésére. Idén - és ez külön megdobogtatja a szívünket - Enye­­di Ildikó berlini Arany Medve-díjas film­je, a Testről és lélekről volt a fesztivál egyik abszolút teltházas „szupersztárja”; sajná­latos, hogy maga Enyedi nem tudott je­len lenni Kolozsváron, mint ahogy Deák Kristóf, a szemlén ugyancsak vetített, Os­­car-díjas Mindenki című kisjátékfilm ren­dezője sem (majd az ősszel rendezendő Filmtettfeszten, szólal meg a reménykedés belső hangja). De hiába dobog büszkén a magyar szív, ha a magyar néző kívülreked, így hát ennek a beszámolónak azt a címet is adhattam volna, hogy Hogyan nem sike­rült megtekintenem Enyedi Ildikó új filmjét, de az nem hangzott volna annyira izgal­masan. (Elkeseredésre egyébként semmi ok: a Testről és lélekrőlt a romániai mozik is műsorukra tűzik, sőt amikor önök ezt a szöveget olvassák, akkor - a tervek szerint - már műsorukra is tűzték.) A TIFF hagyományossá vált Magyar Napjának kínálatára egyébként nemigen lehetett panasz: az említett Berlinálé- és Oscar-győztes opuszok mellett megtekint­hettük Hajdú Szabolcs minimalista reme­két, az Ernelláék Farkaséknál című filmet, amelyet bensőséges, családias hangulatú „lakásvetítések” keretében (is) forgalmaz­nak Magyarországon (a hírek szerint Ko­lozsváron is terveznek hasonlót); az utóbbi évek egyik legizgalmasabb magyar thril­­lerét, a valós események alapján készült, Kádár-kori társadalomrajznak sem utolsó A martfűi rémet, az annak idején A nyomo­zóval valósággal „berobbanó” Gigor Attila új filmjét, a Kút címűt, vagy Az állampol­gár című, napjainkban akutnak számító bevándorlás-témát (is) feszegető munkát. Ami kifejezetten örvendetes: idén, a szemle történetében második alkalommal jelentek meg magyar nyelvű oldalak az Apek­TIFF című fesztiválújságban, a Magyar Napon, és állítólag magyar nyelvű plakátjai is vol­tak a fesztiválnak, bár ezt saját tapaszta­lat alapján nem tudom megerősíteni. A TIFF minden évben előáll valamilyen tartalmi újítással, úgyhogy meg is lepőd­nénk, ha a szemle kínálatában évről évre nem bukkannánk rá egy-egy új, kifejezet­ten az adott kiadásra alapított szekcióra vagy válogatásra. Idén — bármily furcsán hangozzék is - volt romantikus komédiá­kat felvonultató szekció, no persze a kevés­bé szokványos, vagyis „alternatív” fajtából; az érdeklődők megismerkedhettek a vir­tuális valóság technikáival, egy innovatív workshop keretében; és ha már Alain De­lon, a színész pályájának egyik legfonto­sabb rendezője, Jean-Pierre Melville mun­káiból retrospektív válogatást láthattak a klasszikus francia filmművészet kedvelői (sajnos pont A szamuráj hiányzott a felho­zatalból). Sőt az erdélyi szemle olyat lépett, amely egy fősodorbeli, „elit” és „művész” fesztiváltól meglehetősen merésznek szá­mít: a felújítás alatt álló patinás Uránia palotában esténként, az egyenesen Helsin­kiből érkezett Viva Erotica minifesztivál keretében, filmművészeti szempontból is relevánsnak számító — ne kerteljünk - pornográf műveket nézhetett a nagyerdemi C­ INEMATOGRÁF Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjének teltházas vetítése. Fotó: Marius Maris/TIFF 18 HELIKON

Next