Helikon, 2017 (28. évfolyam, 711-734. szám)
2017-07-10 / 13. szám (723.)
Szubjektív beszámoló a 16. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválról Hogyan nem találkoztam Alain Delonnal a TIFF-en Régi igazság, hogy minél inkább tervez az ember valamit, annál nagyobb rá az esélye, hogy rosszul végződjék (és nagyobb legyen a csalódás, de ez magától értetődő). Amikor a TIFF szervezői közleményben tették közhírré, hogy a kolozsvári fesztiválnak - és mellesleg Románia legnagyobb filmes mustrájának — díszvendége és nemzetközi életműdíjasa idén Alain Delon lesz, felébredt bennem valami abból a rég elfeledettnek, de legalábbis jócskán megfakultnak gondolt kamaszos rajongásból, amely az ifjú embereket leginkább kedvenc rocksztárjaikhoz, illetőleg rocksztár státusra szert tett színészbálványaikhoz fűzi. Alain Delon, a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A fekete tulipán, Zorro, A medence, a Borsalino, A szamuráj vagy a Klein úr - más-más műfajú és kulturális jelentőségű alkotások ezek, de nagyjából ugyanaz a félreismerhetetlen figura. Alig ismerek olyan színészegyéniséget - Clint Eastwood jut még eszembe, esetleg Michael Caine, a moziglóbusz angolszász fertályáról -, aki annyira önazonos lenne a filmvásznon, mint ez a titokzatosság aurájával körüllengett francia, akinél jobban talán senki sem testesíti meg — némiképp sztereotipikusan fogalmazva - nemzetének veleszületett, az élet minden területére kiterjedő könnyed eleganciáját. Ezt a fickót én megnézem magamnak — ebben az egyben biztos voltam. Tudni kell, hogy a fesztivállátogatók azon rétegéhez tartozom, akiket egy méltán regionális hírnévre szert tett filmszemlében jószerivel egyetlen tevékenység érdekel: a filmnézés. Azért járok filmfesztiválra - az elmúlt években a teendők és kötelességek megszaporodásával egyenesen arányosan csökkenő mértékben —, mert (lehetőleg jó) filmeket szeretnék látni. Nem érdekelnek a kiegészítő rendezvények, az exkluzív partik, koncertek és gulyásfőzések, a csillogás és a bennfenteskedés alkalmas, és a nyitó- vagy zárógálára is csak akkor megyek el, ha tudósítói kötelezettségeim ezt szükségessé teszik. (Rendben, mondjuk Catherine Deneuve-öt vagy a Laibach koncertjét én sem bírtam kihagyni, de ezek inkább kivételek.) Ezért aztán hosszú évek óta először fordult elő, hogy a TIFF idejére néhány szabadnapot is kivettem, amit természetesen reggeltől estig tartó mozizással szándékoztam eltölteni. De, ahogy mondani szokás, ember tervez, Isten végez: egy kiadós fülgyulladás képes a „mozitól moziig” programot „mozitól kórházig” időbeosztásra módosítani. Apropó fülgyulladás: valószínűleg ez az egyetlen olyan egészségkárosodás, amellyel nemcsak lehetséges, de kifejezetten ajánlott moziba járni; ti. ha az ember - részlegesen és időlegesen - megsüketül, a filmszínház sötétje a legalkalmasabb helyszín arra (leszámítva a rockoncerteket), ahol végre meg tud feledkezni hallószerveinek üzemzavaráról. A mozi ugyanis meglehetősen hangos, és ez másfél-két óráig a kielégítő hallás illúzióját biztosítja. Már ha befér az egyszeri mozinéző a vetítésre. Kicsit unalmas már, hogy évről évre megírja a média, miszerint az éppen aktuális TIFF megdöntött minden korábbi rekordot, de az a helyzet, hogy ez az információ minden bizonnyal megfelel a valóságnak, a TIFF egyre nagyobbra nő, egyre több filmet, meghívottat, helyszínt, programot, szekciót ajánl a fesztivállátogatók szintén egyre népesebb tábora számára. Ezért aztán még az is előfordul, hogy az ember sajtóakkreditációval sem vagy alig jut be egy-egy várva-várt nemzetközi hírű filmalkotás vetítésére. Idén - és ez külön megdobogtatja a szívünket - Enyedi Ildikó berlini Arany Medve-díjas filmje, a Testről és lélekről volt a fesztivál egyik abszolút teltházas „szupersztárja”; sajnálatos, hogy maga Enyedi nem tudott jelen lenni Kolozsváron, mint ahogy Deák Kristóf, a szemlén ugyancsak vetített, Oscar-díjas Mindenki című kisjátékfilm rendezője sem (majd az ősszel rendezendő Filmtettfeszten, szólal meg a reménykedés belső hangja). De hiába dobog büszkén a magyar szív, ha a magyar néző kívülreked, így hát ennek a beszámolónak azt a címet is adhattam volna, hogy Hogyan nem sikerült megtekintenem Enyedi Ildikó új filmjét, de az nem hangzott volna annyira izgalmasan. (Elkeseredésre egyébként semmi ok: a Testről és lélekrőlt a romániai mozik is műsorukra tűzik, sőt amikor önök ezt a szöveget olvassák, akkor - a tervek szerint - már műsorukra is tűzték.) A TIFF hagyományossá vált Magyar Napjának kínálatára egyébként nemigen lehetett panasz: az említett Berlinálé- és Oscar-győztes opuszok mellett megtekinthettük Hajdú Szabolcs minimalista remekét, az Ernelláék Farkaséknál című filmet, amelyet bensőséges, családias hangulatú „lakásvetítések” keretében (is) forgalmaznak Magyarországon (a hírek szerint Kolozsváron is terveznek hasonlót); az utóbbi évek egyik legizgalmasabb magyar thrillerét, a valós események alapján készült, Kádár-kori társadalomrajznak sem utolsó A martfűi rémet, az annak idején A nyomozóval valósággal „berobbanó” Gigor Attila új filmjét, a Kút címűt, vagy Az állampolgár című, napjainkban akutnak számító bevándorlás-témát (is) feszegető munkát. Ami kifejezetten örvendetes: idén, a szemle történetében második alkalommal jelentek meg magyar nyelvű oldalak az ApekTIFF című fesztiválújságban, a Magyar Napon, és állítólag magyar nyelvű plakátjai is voltak a fesztiválnak, bár ezt saját tapasztalat alapján nem tudom megerősíteni. A TIFF minden évben előáll valamilyen tartalmi újítással, úgyhogy meg is lepődnénk, ha a szemle kínálatában évről évre nem bukkannánk rá egy-egy új, kifejezetten az adott kiadásra alapított szekcióra vagy válogatásra. Idén — bármily furcsán hangozzék is - volt romantikus komédiákat felvonultató szekció, no persze a kevésbé szokványos, vagyis „alternatív” fajtából; az érdeklődők megismerkedhettek a virtuális valóság technikáival, egy innovatív workshop keretében; és ha már Alain Delon, a színész pályájának egyik legfontosabb rendezője, Jean-Pierre Melville munkáiból retrospektív válogatást láthattak a klasszikus francia filmművészet kedvelői (sajnos pont A szamuráj hiányzott a felhozatalból). Sőt az erdélyi szemle olyat lépett, amely egy fősodorbeli, „elit” és „művész” fesztiváltól meglehetősen merésznek számít: a felújítás alatt álló patinás Uránia palotában esténként, az egyenesen Helsinkiből érkezett Viva Erotica minifesztivál keretében, filmművészeti szempontból is relevánsnak számító — ne kerteljünk - pornográf műveket nézhetett a nagyerdemi C INEMATOGRÁF Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjének teltházas vetítése. Fotó: Marius Maris/TIFF 18 HELIKON