Helikon, 2023 (34. évfolyam, 855-878. szám)

2023-11-25 / 22. szám (876.)

1968, Kisjenő, Nyárádgálfalván él. VIDA GÁBOR Az átváltozásról Amikor tizenéves koromban rájöttem, hogy Erdélyben is van iro­dalom, az ma már egy nehezen értelmezhető pillanat. Addig az iro­dalom számomra egy kisebb-nagyobb könyvespolc volt, amelyről bármit le szabad vennem, csak hát minek? Olvasni csak egy részét tudom, van, ami untat, és van, amit egyszerűen nem is értek. Ez a nem értés afféle botrány, mert mi az, hogy én nem értek valamit? Ott van egy szép, nagy, vastag és drága könyv, kézbe veszem, min­den szót és talán minden mondatot is egyenként értek, el tudok ol­vasni, de semmi az egész, és ha valaki megkérdezi, hogy na miről van szó abban a szép, nagy, vastag, drága könyvben, akkor mit fo­gok mondani? Persze nem igazán kérdeztek ilyet akkoriban tőlem, örült mindenki, hogy csendben vagyok. Én viszont örültem volna, ha valakinek el tudok mondani valamit abból, ami azokban a nagy és vastag könyvekben van. Mielőtt sokadjára is bezárult volna a kör - mert én sem tudom, és őket sem érdekli -, történt velem néhány csoda. Szilágyi Domokos volt az egyik és Király László talán a má­sodik vagy a harmadik inkább, József Attila után. Ott állok valahol egy könyvespolc előtt, lehet bolt, antikvárium, könyvtár, és leveszek egy könyvet. A többiek fociznak, csajoznak, söröznek, ordítanak és szabadok. Én nem. Nekem itt valami dolgom van. Fény hull arcodra, édesem. Ma sem értem, hogy lehet ilyen címet adni egy elbeszélés­nek. Kicsit olyan ez, mint a félig már cukros méz, ragad és finom. Ha nem cukrosodik, nem is igazi. Az igazi rövidpróza olyan, hogy nem tudod olyan röviden elmesélni, miről szól. Ha egy novellát el akarsz mesélni, abból regény lesz. Fokos könyveket írunk, és ponto­san tudjuk, hogy amit tíz oldalban nem tudok elmesélni, azt valójá­ban nem is tudom. Egy rendesen megcsinált játékfilm egy novellá­­nyi történet. Novella kétféle van, drámai és költői. A drámai novella történetet mesél el, amelyben a születés, a halál vagy az átváltozás a téma. A költői novella nyelv, amely a születés-halál-átváltozás hár­masát öleli körül, mint a méz. És azt, hogy van-e a van, és nincs-e a nincs, vagy éppen fordítva. A költői prózában a nyelv a minden­ható úristen. A prózai költészetben isten elfordulásban tartózkodik. A nyelv egyféle reminiszcencia, emlékezés, nosztalgia, hogy volt va­lami régen. Amíg mondani tudom, addig még van, mint egy csilla­pított rezgés. - Meséld el, miről szól! - Nem mesélem. - Nem tudod? - Nem akarom. Nekem persze nem a Fény hull... volt a kedvenc elbeszélésem, ha­nem a következő: Az örök hó határa. Az egy latin-amerikai történet, amelyben a gerillákat az elnyomó hatalom katonái felfelé szorítják egy magas hegységben, távcsöves puskával lőnek rájuk, a szabadság ügye természetesen el van veszve, aki az életét mentheti, az örülhet, és majd újrakezdi a balhét meg a felszabadító háborút. Aki tizenéve­sen nem akart az elnyomó hatalom ellen harcolni valamilyen mó­don, az nem is volt fiatal. Elnyomó hatalom kétféle van, az egyiket észleljük, a másikat nem. Amelyiket érzékeljük, az ellen fellázadha­tunk. A lázadást le fogják verni, aztán a láthatatlan elnyomó hata­lommal kibékülünk és az emberei leszünk, konszolidálódunk, a fia­talkori botlásainkat elnézik, vagy éppen felhasználják ellenünk. Aki felér a hóhatárig, az megszabadul, és aztán újrakezdheti. Aki felér a hóhatárig, az nem hal meg, és a szépséges forradalmár lány majd becsúsztatja az ajtó alatt a névjegyét, ez természetes. Vannak földi Biciklire ültem, és elmentem megnézni azt a hidat, amelyen vonul a költő népe, az a híd, abban a regényben, itt, a hegyen túl. Laci bácsi, megengeded, hogy közéjük álljak én is? jutalmak. Tizenéves koromban így képzeltem el a jövőt, hogy vala­miféle gerillaháborút vívok majd a gonosz rezsim ellen. Akkor még nem tudtam, hogy gonosz rezsim öröklétig lesz, enélkül nincs tör­ténelem, egyetem, ország, haza, enélkül nincs semmi, még csak ko­kárda sem. Hogy ki fogunk békülni a gonosz rezsimmel, hogy min­denki a gonosz rezsimmel fog kibékülni, mert ebben van az anyagi és a lelki meg a családi biztonság, ebben a kibékülésben, azt nem tudtam és nem hittem. Hogy az örök hó el fog olvadni, azt akkor én még nem tudtam. Nem lesz, ahova feljutni. De amikor elindultunk, még volt. Aztán ott ültem egyszer a számítógép előtt, és a Kék farkasok cí­mű regényt olvastam. Nem úgy, mert azon már túl voltam. Nekem kellett valamilyen tipográfiai formát találnom neki, a gonosz rezsim éppen pénzt kínált, amire szükségem volt. Ültem és kopogtam az elválasztásokat, Enter. Én azt még akkor kézzel szerettem csinálni, minél sűrűbb egy próza, annál kevesebb az elválasztás, aki tördelt régi magyar szöveget, Pázmányt vagy Bethlen Miklóst, az tudja. A jó prózának ritmusa van. A billentyűk is érzik. Az túlzás, hogy becsu­kott szemmel, de tudja az ember, hol fog eltörni meg áthajlani a sor. Aztán a Kék farkasok egy ponton átmegy prózából versbe, mint ami­kor felszáll egy repülő, és Tánya Szmirnova integet utána. Nekem ez sem volt elég. Biciklire ültem, és elmentem megnézni azt a hidat, amelyen vonul a költő népe, az a híd, abban a regényben, itt, a he­gyen túl. Laci bácsi, megengeded, hogy közéjük álljak én is? Remélem, hogy farkas leszek, és nem fél fekete eb. Ha van átvál­tozás. Páll Lajos: Lajos helikon 8 INTERJÚ | VERS | PRÓZA | MŰFORDÍTÁS | ESSZÉ | TANULMÁNY | DRÁMA | STELLÁRIUM | RÁOLVASÁS | THEÁTRUM | KRITIKA | FÜLSZÖVEG

Next