Herkules, 1884. április-december (1. évfolyam, 1-40. szám)

1884-10-14 / 29. szám

1887f. — 20. szám. Megjelen minden kedden képekkel. Kiadóhivatal: Budapest, IV. Váczi­ utcza­­. Aigner Lajos könyvkeres­kedése. Előfizetési dij: Negyedévre................. 2 írt. Félévre........................... 4 írt. Egész évre ................... 8 frt. Egyes szám 20 kr. Hirdetések díja : két hasábos petit sorért 25 kr. Budapest­ október 14. ERKULE TESTGYAKORLATI KÖZLÖNY SZERKESZTIK PORZSOLT JENŐ PORZSOLT KALMAN KIADJA AIGNER LAJOS. Szerkesztőség:­­ Budapest, VIII. Nagykörút­­utcza 13. Kéziratokat vissza nem küldünk. Bérmci..c­.en leveleket ne­m fogadunk el. A vívás évadján. E lapok hasábjain már több czikkben olvastam a felett való vitatkozásokat, hogy melyik hát a magyar testgyakorlat, a torna-e, vagy az athletika. Én a magam részéről egyiket sem tartom annyira fajunk természetének megfelelőnek, mint a kardvívást. Az ősi magyaroktól a mostani gyenge utódokig egyedül a kard­vívás maradt meg állandó testgyakorlatul. Minden más játékos vagy komoly testedzés mellett az igazi magyar ifjúság ma is leg­inkább a kardvívást kedveli. Mikor még hazánkban a tornát és athletikát híréből sem ismer­ték — s ez még nem ősi idő —- a kardvívást a kardviselő nemes osztályban már széltében gyakorolták. Az igazi férfiasság fő kel­lékéül, a nemesség megkülönböztető díszéül tekintették a vívási ügyességet. A mai kor lovagiassági tulajdonai közt a kardforgatás hasonlóan megszokott. A salonok hőse ép úgy igyekszik testi erejét s ügyes­ségét a vívásban kifejteni, mint a véres harczok vitéze ebben találta legfőbb gyönyörét. És ha valamely testgyakorlat terjedése e testgyakorlatnak a nemzet egyéniségével való megegyezését jelenti, úgy a kardvívás leginkább tekinthető nemzeti testedzésnek. — Ugyanis minden évben úgyszólva megkettőződik a vívók száma. — A vívómes­­terek évről-évre keresettebbek lesznek. Míg ezelőtt csak pár tizeddel is az öreg Keresztessy volt a főváros egyedüli vívómestere, ma többen, mint tizen tanítanak vívni. S míg ezelőtt a vívást különösen csak a magasabb úri osztály gyakorolta, ma már a testgyakorlatokban résztvevő egész középosztály űzi." A vidéken is mind nagyobb tért hódít a vívás, daczára, hogy Magyarországon igen kevés a tanult vívómester. E bajon minél előbb segíteni kell az­által, hogy a vívómesterek helybeli kikép­zéséről gondoskodjunk. — Eddig nálunk nincs is semmiféle út­mód nyújtva, hogy valaki a magán­képesítést kivéve, mesterré lehetne. Ennek aztán természetesen az a következménye, hogy jö­vel mesterre nagy a szükség, az is tanít, ki vívni sem tud s ez által a vívást rontja. — Az athletikai club, hol az öreg Keresztessy tanítja a vívást s hol az ország legjobb vívói vannak, vehetné kezébe az ügyet, hogy vele elősegítse a nemes sportot. A vívást én soha sem tudtam úgy tekinteni, mint egészség­­tanilag szükséges testmozgást, előttem régidőktől fogva úgy tűnik fel a vívás, mint valódi időtöltés. Azért is tudom még kopaszodó fejjel is kedvvel gyakorolni. Hanem ezzel nem azt akarom mon­dani, hogy egészségtanilag is nem a legüdvösebb, csak hogy észre­f * A czikk írója a kardvívás e napjainkban való rohamos terjedésének okául elfeledi felemlíteni a párbajozási divatot. Ha e fő motor nem ingerelné az ifjakat a vívás felé, úgy bizonynyal kevesebb híve volna ennek a szép sportnak.­­ Hogy e két dolog, a párbajozási divat és a vívási kedv lendü­lete okozati összefüggésben vannak, kitűnik onnan is, hogy csak azóta kezd a vívás lábrakapni, mióta nagyban párbajoznak s hogy a párbajozási és vívástanulási idő is egybe esik. S­z­e­r­k. A «HERKULES» TÁRCZÁJA. Egy hónapi tourista-élet. (1881. augusztus.) TOLD­Y GÉZ­Á-tól. (Folytatás.) Ebéd után mindjárt felszedve batyuinkat, 8 órakor este oly jó conditióban érkeztünk Vaskóhra, hogy egy műkedvelői előadás végighallgatásától kapott gyomorgörcseinket feledve, a vállalko­zó­bib szelleműek még tánczra is kerekedtek. Éjféltájt azonban mégis súlyosodni kezdtek már pilláink s szét­oszoltunk Domsa G­yörgy szolgabiró, Jancsó Dezső ügyvéd és Paczolay János erdész vendégszerető házaiban. A vaskohót sajnálatunkra csak kívülről láthattuk , a munka pár nap előtt történt robbanás miatt szünetelt. Kárpótoltak azonban e pechünkért azon természeti nevezetes­ségek, melyeket másnap tett kirándulásunk alkalmával Vaskoh vidéke nyújtott: a várostól jó órányira fekvő sohodoli barlang, egy nagy sziklaüreg, melynek feneketlen mélyébe hatalmas patak zuhan ; a zuhanás oly erős, hogy a mélységből egész felhője a páráknak emelkedik a barlang boltozata felé. A patakból kinyúló szikladarabokon áthaladva, behatoltunk a barlangba, de alig tet­tünk pár lépést, a lábaink előtt elterülő sötét mélység véget vetett vállalkozásunknak. A barlang körül a rét vasas iszaptelepek által van megszakítva ; ki tudja, milyen gyógy­erőt rejtenek magukban ? Gyönyörű er­dőn és a hosszú Kaluger falun keresztü­lmenve. •Elértünk az Isbuk­(dagadó)nak nevezett időszaki forráshoz. Az­­ érkezésünkkor még üres bassin pár percznyi várakozás után rohamosan telt meg kristálytiszta vizzel s hatalmas patakot ön­tött ki, mely rendes medrében tovább folyt. Másfél perczig folyá­t­ton ömlött ki a bassinba nyíló mohos üregből az ár; ekkor elkezd a viz apadni s a mint tovább nem folyik, lassan vissza-­­ húzódik az üregbe. Tizenhat perczig várunk, ekkor a föld alatt közeledő halk moraj, locsogás hallatszik, a lefelé haladó üregből a víz kiemelkedik s a medenczét megtölti, ismét egy patakot bocsát a völgybe , egyszerre elkezd apadni s igy megy ez foly­ton tovább. A következő kitörést már 32 perczig, tehát még egyszer annyi ideig kellett várni, mint először. Az oláh köznép csodaerőt tulajdonít e forrásnak ; mellette egy czifra oláh feliratú kereszt alighanem e csodákról tesz tanú­­bizonyságot. Azt mondják, hogy a­mit e forrás mellett kiván az ember magának, az mind beteljesül. De sok milliomos s de kevés hiában epedő szerelmes volna akkor a föld hátán ! Ha nem, ha rossz ember áll mellette, akkor a forrás elbúvik s elő nem jó, ha napokig lesné is. Nagy elégtételünkre szolgált, hogy másfél órai ott időzésünk alatt háromszor is kitört. Kalugeriből lóháton mentünk vissza Vaskóhra. Furcsa kis állatok voltak rövid, vastag lábaikkal, tömzsi fejeikkel, lelógó sörényeik­kel. Az enyém, dunyha által enyhített fanyergével, melyről ken­­gyel gyanánt kötélhurok lógott le, különös satirikus hangulatban volt. Erővel meg akarta enni a lovagostoromat képező fűzfavesz­­szőt. Ez már sértette ambitiómat, hát már a lovak is satirizál­­nak ? Akkorát húztam vele a nyakába, hogy gyors trabban adta jelét engedelmes meghunyászkodásának. Egyszer csak kezdem tapasztalni, hogy az eget, nem, mint más becsületes ember, a fejem fölött, hanem a talpaim irányában látom. Kíváncsian kere­sem kezeimmel a nyerget, midőn csodálkozva jutok azon meg­győződésre, hogy a nyergen ugyan rajta ülök, hanem a ló, az már tüskén-bokron túl dicséri az oláh szíjgyártók geniális talá­lékonyságát. Hamar kivetettem magamat a nyeregből s rövid hajsza után sikerült, kis Bucephalusomat megfékezve, a kompánia hátramaradt tagjait utolérni. *** Batyunkat hátunkra emelve, vettük másnap, 16-án reggel ismét a vándorbotot kezünkbe s harmadfél órai gyaloglás után beértünk

Next