Herkules, 1909. január-december (26. évfolyam, 1-20. szám)

1909-01-15 / 1. szám

3 köszönhetjük, a honvédelem férfias munkájából pedig­­ az értelmiség mindig derekasan kitette a maga részét. Az 1848—49 iki szerfölött fárasztó hadmenetekben és véres harczokban tömegesen találkozunk közép- és főiskolai tanulókkal, kik késő­bb számosan a szellem pályákon is az igazi tudás, a becsületes munka és jellem példányképeivé váltak. Az az értelmiség, mely csak békében tud nagy és hatalmas lenni s háborúban kiderül, hogy csak szája van, de karja nincs, elveszti befolyását a tömegre s erősebb mozgalmak idejében veszedelmes társadalmi forradalom elé kerül. A középiskolai tantervrevízió a tanárképzést sem hagyhatja érintetlenül. A tanteremben a tanár egyéni­sége igen sokat pótolhat, de a tanárt nem pótolhatja semmi sem. A tanárképzés mai alakjában semmivel sem járul a középiskolai bajok orvoslásához, hanem egyenesen növeli s részben felidézte azokat. A tudo­mányegyetemek ma is ragaszkodnak azon régi hiva­tásukhoz, melyet akkor töltöttek be, midőn a könyv­tárak ritkasága, a tudomány eszközeinek nehézkessége és hozzáférhetetlensége miatt, ők voltak az ismeretek árkánumainak kizárólagos letéteményesei. A tanárjelölt egyszerű passzív hallgatója ma is a tudomány szédítő magaslatain szárnyaló előadásoknak s csak nagy ritkán van alkalma önmagának is a tanárképzőben vagy egy zsenge előadást tartani. A vizsgálatokon a tanárjelölt ismét csak elméletekkel és a szaktudomány magasabb követelményeinek nagy tömegeivel találkozik. A leg­több tanárjelölt akkor kerül életében először gyermek­sereg elé, midőn valahol tanárnak alkalmazzák s akkor azután elkezd élethivatása mezején tapogatózni és kísérletezni, míg végül egy kis pedagógiai gyakor­latra és érettségre tesz szert. És ennek egyszerűen azért kell így történnie, mert a tanárjelölt a tanár­képzés ideje alatt teljességgel nem gyakorolta azt, hogy miként kell a gyermekek serege előtt megjelenni s azok közt állandóan mozogni; miként kell a tanulók seregét állandóan vezetni, fegyelmezni, a tárgyat a tanulók értelmi k­vótán kezelni s a tanárnak a tanulók előtt viselkedni, hogy azok a tantárgy iránt érdeklőd­jenek, tanárjukon tisztelettel, szeretettel csüngjenek, s ily módon ismeretben, magaviseletben állandóan tökéletesedjenek; nem gyakorolták azt sem, hogy miként kell a tanárnak egy személyben a tanulók nevelő és oktató mesterének, atyjának és lépten-nyo­­mon igazságos bírájának lenni. Ellenben az egyoldalú elméleti tanárképzés maga is nagy mértékben hozzá­járul a tanárjelöltek idegességének növeléséhez, mely tanári pályájukon csak fokozódván, rendesen meg­fosztja őket a gyermekek ügyes-bajos dolgai iránt a kellő nyugodtságtól és higgadtságtól s hozzájárul ahhoz, hogy az elméletek magas régióiból később is csak nagy nehezen tudnak a gyermeksereg értelmi érzelmi és gondolatvilágához alászállani. A tanári élethivatás sok tekintetben művészet, melyhez kell ugyan bizonyos értelmi emelkedettség, de azért leg­főbb szerepe van a gyakorlatnak. Tudhat valak nagyon sokat, de azért lehet rossz középiskolai tanár, ha nem tud a tanulók nyelvén megszólalni s nem tud azoknak érzületéhez és lelkületéhez hozzáférkőzni. Ezek után méltán gondolkodóba kell esnünk, hogy vájjon nem a francziák jártak-e el helyesen, akik tel­jesen szétszórták tudomány-egyetemeiket és azokat a különböző szellemi pályákra való képzőintézetekké tették. Annyiban igazuk van a francziáknak, hogy ma a tudomány egyetemek hivatása abban áll, hogy egy­szerűen szellemi munkásokat képezzenek a különböző élethivatásokra. Az is bizonyos, hogy tudósok képzése sem lehet feladata a tudomány egyetemnek, mert oly sok tudósra szükség sincs, másfelől 4—5 év tudósok képzésére nem is elegendő, mert bárki is tudóssá csak sok évi önmunka, önművelés által, szaktudomá­nyába való elmélyedés, hosszú önálló kutatás és elmélődés alapján lehet. Sőt ma még a tudomány­­egyetem tanári testülete sincs hivatva tudósok egye­sületének lenni, mert ezen hivatást a mai modern államokban a tudományos akadémiák és társulatok vannak hivatva betölteni. Végül arra kérjük közoktatásügyi miniszterünket, hogy mintaközépiskolákat ne toronymagas falak közt alkosson, mert Isten keze legközvetlenebbül ott mun­kás, ahol van elegendő szabad tér, levegő és napfény, nekünk tanároknak pedig nagyon kell támaszkodnunk Isten kezének a munkájára. A Magyar Labdarugók Szövetsége 1909. éve. írta Kárpáti Béla, a Magyar Labdarugók Szövetsége elnöke. A hazánkban jelenleg működő sportszövetségek között kétségtelenül a Magyar Labdarugók Szövetsége örvend a legnagyobb népszerűségnek. És ez termé­szetes is, hiszen a labdarúgás mai nap a legelterjed­tebb és legjobban kultivált sport, sőt tovább megyek és nem habozom kijelenteni azt is, hogy a többi sportágnak újabban tapasztalható örvendetes fellendü­lése is határozottan a labdarúgás sportjának tulajdo­nítható. Ennek a sportágnak az érdeme az, hogy fel­rázta a többi sportág művelőit csendes szendergésük­­ből s ez a sportág nevelte többi testvéreinek azt a lelkes közönséget, amely ma már nemcsak kizárólag a labdarugó-, hanem egyéb athletikai mérkőzéseken is oly tekintélyes számban jelenik meg. A labdarúgás sportja hazánkban az eddig űzött sportokkal össze sem hasonlítható rohamos és nagy­arányú fejlődést mutat fel. Valóságos mértföld­ lépé­­sekkel haladt előre, magához hódítva nemcsak magát a sportot művelő, könnyen hévülő ifjúságot, hanem az embersportot eddig csak félvállról vett nagyközön

Next