Herkules, 1909. január-december (26. évfolyam, 1-20. szám)
1909-01-15 / 1. szám
3 köszönhetjük, a honvédelem férfias munkájából pedig az értelmiség mindig derekasan kitette a maga részét. Az 1848—49 iki szerfölött fárasztó hadmenetekben és véres harczokban tömegesen találkozunk közép- és főiskolai tanulókkal, kik később számosan a szellem pályákon is az igazi tudás, a becsületes munka és jellem példányképeivé váltak. Az az értelmiség, mely csak békében tud nagy és hatalmas lenni s háborúban kiderül, hogy csak szája van, de karja nincs, elveszti befolyását a tömegre s erősebb mozgalmak idejében veszedelmes társadalmi forradalom elé kerül. A középiskolai tantervrevízió a tanárképzést sem hagyhatja érintetlenül. A tanteremben a tanár egyénisége igen sokat pótolhat, de a tanárt nem pótolhatja semmi sem. A tanárképzés mai alakjában semmivel sem járul a középiskolai bajok orvoslásához, hanem egyenesen növeli s részben felidézte azokat. A tudományegyetemek ma is ragaszkodnak azon régi hivatásukhoz, melyet akkor töltöttek be, midőn a könyvtárak ritkasága, a tudomány eszközeinek nehézkessége és hozzáférhetetlensége miatt, ők voltak az ismeretek árkánumainak kizárólagos letéteményesei. A tanárjelölt egyszerű passzív hallgatója ma is a tudomány szédítő magaslatain szárnyaló előadásoknak s csak nagy ritkán van alkalma önmagának is a tanárképzőben vagy egy zsenge előadást tartani. A vizsgálatokon a tanárjelölt ismét csak elméletekkel és a szaktudomány magasabb követelményeinek nagy tömegeivel találkozik. A legtöbb tanárjelölt akkor kerül életében először gyermeksereg elé, midőn valahol tanárnak alkalmazzák s akkor azután elkezd élethivatása mezején tapogatózni és kísérletezni, míg végül egy kis pedagógiai gyakorlatra és érettségre tesz szert. És ennek egyszerűen azért kell így történnie, mert a tanárjelölt a tanárképzés ideje alatt teljességgel nem gyakorolta azt, hogy miként kell a gyermekek serege előtt megjelenni s azok közt állandóan mozogni; miként kell a tanulók seregét állandóan vezetni, fegyelmezni, a tárgyat a tanulók értelmi kvótán kezelni s a tanárnak a tanulók előtt viselkedni, hogy azok a tantárgy iránt érdeklődjenek, tanárjukon tisztelettel, szeretettel csüngjenek, s ily módon ismeretben, magaviseletben állandóan tökéletesedjenek; nem gyakorolták azt sem, hogy miként kell a tanárnak egy személyben a tanulók nevelő és oktató mesterének, atyjának és lépten-nyomon igazságos bírájának lenni. Ellenben az egyoldalú elméleti tanárképzés maga is nagy mértékben hozzájárul a tanárjelöltek idegességének növeléséhez, mely tanári pályájukon csak fokozódván, rendesen megfosztja őket a gyermekek ügyes-bajos dolgai iránt a kellő nyugodtságtól és higgadtságtól s hozzájárul ahhoz, hogy az elméletek magas régióiból később is csak nagy nehezen tudnak a gyermeksereg értelmi érzelmi és gondolatvilágához alászállani. A tanári élethivatás sok tekintetben művészet, melyhez kell ugyan bizonyos értelmi emelkedettség, de azért legfőbb szerepe van a gyakorlatnak. Tudhat valak nagyon sokat, de azért lehet rossz középiskolai tanár, ha nem tud a tanulók nyelvén megszólalni s nem tud azoknak érzületéhez és lelkületéhez hozzáférkőzni. Ezek után méltán gondolkodóba kell esnünk, hogy vájjon nem a francziák jártak-e el helyesen, akik teljesen szétszórták tudomány-egyetemeiket és azokat a különböző szellemi pályákra való képzőintézetekké tették. Annyiban igazuk van a francziáknak, hogy ma a tudomány egyetemek hivatása abban áll, hogy egyszerűen szellemi munkásokat képezzenek a különböző élethivatásokra. Az is bizonyos, hogy tudósok képzése sem lehet feladata a tudomány egyetemnek, mert oly sok tudósra szükség sincs, másfelől 4—5 év tudósok képzésére nem is elegendő, mert bárki is tudóssá csak sok évi önmunka, önművelés által, szaktudományába való elmélyedés, hosszú önálló kutatás és elmélődés alapján lehet. Sőt ma még a tudományegyetem tanári testülete sincs hivatva tudósok egyesületének lenni, mert ezen hivatást a mai modern államokban a tudományos akadémiák és társulatok vannak hivatva betölteni. Végül arra kérjük közoktatásügyi miniszterünket, hogy mintaközépiskolákat ne toronymagas falak közt alkosson, mert Isten keze legközvetlenebbül ott munkás, ahol van elegendő szabad tér, levegő és napfény, nekünk tanároknak pedig nagyon kell támaszkodnunk Isten kezének a munkájára. A Magyar Labdarugók Szövetsége 1909. éve. írta Kárpáti Béla, a Magyar Labdarugók Szövetsége elnöke. A hazánkban jelenleg működő sportszövetségek között kétségtelenül a Magyar Labdarugók Szövetsége örvend a legnagyobb népszerűségnek. És ez természetes is, hiszen a labdarúgás mai nap a legelterjedtebb és legjobban kultivált sport, sőt tovább megyek és nem habozom kijelenteni azt is, hogy a többi sportágnak újabban tapasztalható örvendetes fellendülése is határozottan a labdarúgás sportjának tulajdonítható. Ennek a sportágnak az érdeme az, hogy felrázta a többi sportág művelőit csendes szendergésükből s ez a sportág nevelte többi testvéreinek azt a lelkes közönséget, amely ma már nemcsak kizárólag a labdarugó-, hanem egyéb athletikai mérkőzéseken is oly tekintélyes számban jelenik meg. A labdarúgás sportja hazánkban az eddig űzött sportokkal össze sem hasonlítható rohamos és nagyarányú fejlődést mutat fel. Valóságos mértföld lépésekkel haladt előre, magához hódítva nemcsak magát a sportot művelő, könnyen hévülő ifjúságot, hanem az embersportot eddig csak félvállról vett nagyközön