A Hét, 1907. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1907-01-13 / 2. szám

újabb iskolákat, újabb irányokat jelentenek, nagyon téved. Ezek a jelszavak az egyéniséget, a művész egyéni szabadságát kiabálják, harsogják. Nem akarnak iskolákat csinálni, hanem­ iskolákat lerombolni. Győzzön az Egy, aki igazán művész és bukjék a Sok, aki a Társaság jelszava mögé rejti tehet­­ségtelenségét. Szabad a verseny. És mindenki igyekszik a maga módján, a maga erejéből boldogulni. Nincs többé szükség irodalmi haruspexekre, augurokra és doktorrá avatókra. Mert a közönség szeme is lassan kint megnyílott. Nem mások­tól kérdi, hogy kit tart művésznek és kit nem. * Fennállása óta ez a társaság csak most jutott olyan elhatározáshoz, amely több nyomot fog hagyni kultur­­életünkben, mint eddigi tagválasztásai. A Petőfi-ház esz­méjét, amely csak most jutott a megvalósulás stádiumába, csak hozsánnával lehet üdvözölni. (Kezdeményezője az agitatórius lelkű korán elhalt Bartók Lajos volt.) Petőfi, akinek eddig csak egy romantikus szoborral és egy nem egészen az ő szellemében működő társaság elnevezésével hódoltak, abban a Bajza-utczai házban — amennyiben ezt nem sablonosan, hanem Petőfihez méltón rendezik be — végre olyan emlékművet fognak kapni, amely nyug­talanul zseniális életét örök időkre tükörként fogja az utókor elé állítani. Hogy az első emeletre, ahol Jókai Mór lakott, Jókai-múzeumot is terveznek, ebben némi takarékossági vagy szegénységi szellem jelentkeznék, ha nem játszana a tervezők kezére a véletlen, amely Jókai és Petőfi barátságát a márcziusi nagy napokban össze­fűzte. A Goethe és Schiller közös baráti emlékművének így pendantja lesz nálunk a Petőfi-Jókai-múzeumban. Érdekes, hogy a Feszti-műterem adoptálása Petőfi­­háznak a Bródy Sándor ötlete volt, aki — eléggé külö­nös — nem is tagja a Petőfi-társaságnak. Egyáltalán, ha nevekkel illusztrálnék, hogy kik nincsenek benn a Petőfi­­társaságban, arra a meglepő eredményre jutnánk, hogy a legfelvilágosultabb költőről elnevezett társaság valami csökönyös makacssággal néz el azok felett, akiket már régóta a saját érdekében kellett volna beválasztania, hogy a világtól el ne maradjon. Ezzel nem akarjuk kissebbíteni vagy gáncsolni a legutóbbi tagválasztás eredményét, amely két olyan emi­nens irat, mint Tömörkény István és Ferenczy Ferencz, juttatott be a társaság tagjai közé. Tömörkény a szegedi népéletnek nagy pszichológusa és ezt a darab Magyar­­országot nemcsak éleslátással, hanem egy művészember legfinomabb színeivel és árnyalataival állítja elénk. A tár­saságnak ezt az új emberét, aki csak nyereséget jelent­het a Petőfisták közt, czimképünk mutatja be. Ferenczy Ferencz arczképét »A Hét« csak nemrég közölte. Sz. Gy. finomabb anyag és a szenvedései révén jóval művésziesebb. Amerikában koldult, Párisban el volt temetve — és ime ma a franczia diktátor ő, a nemzeti hadsereg legfőbb had­ura (minthogy Picquart hadügyminisztert utazgatni küldte) — szóval olyan pozícziójú ember, mint Hohenzollern Vilmos Berlin városában. A francziák évtizedek óta várnak egy férfiúra, egy Messiásra, egy Bismarckra, valakire, — mint a Lafontaine békái a magok fejedelmére. No­rr­ost itt van, eljött. A jó isten legyen irgalmas nekik ! »Egyiptomi álom«. Afféle ártatlan némajáték, amely­nek szemérmetlen vonatkozásait a párisi sajtó dolgozta ki és érttette meg a nagy közönséggel. Egy bájosan neurasz­­théniás hölgy: Morny márkinő — egy márkinő! — írta a pantomimiát a saját epekedő szíve és Colette Willy asszony számára, akivel együttesen megjelent a Moulin-Rouge szín­padán. E két hölgyet sajátságos és titokzatos barátság fűzi össze, bizonyos gyöngéd és isteni vonzalom, amelyről Sappho is dalolt, é­s a rövid játék a Moulin színpadán mindössze arra szolgált, hogy egyszer nyilvánosan is csóko­lódzzanak e különös hetek­ák. A márkinő e ritka alkalomra férfiruhába öltözött, egy rajongó lelkű tudóst miméit, aki Egyiptomban utazgatván, a legvonzóbb múmiát pillantja meg rózsafa­koporsóban. Es posthumus szerelme­s heveskedése a múmiát életre kelti. Kiszáll a rózsafa-koporsóból s festett ajkát a tudós ajkának nyújtja. Fergetegszerü riadalom, üvöltés és csatazaj támadt a szerelmi kettősre és a szomszédos mont­­martrei piacz kosaraiból százféle zöldség és gyümölcs — nagyobbára fonnyadt és rothadt állapotban — repült a színpad felé. Ez volt a premiere. A második előadáson már nem Morny márkinő játszotta a tudós szerepét. Maga az »Egyiptomi álom« is, egy rendőrségi tilalom kijátszása czél­­jából, más czímmel került színre. Viszont a harmadik elő­adáskor a rendőrök oly erélyes és preczízen körülhatárolt tiltakozással éltek, hogy Morny márkiné művét végleg le kellett venni a műsorról, különben az egész Moulin Rouge-t bezárták volna, ami aztán csakugyan nem tréfa. Micsoda kulturális veszteség lett volna ez, micsoda gyászos csapás egész Európára ! Bolyongó. Tallózás. A FRANCZIA BISMARCK. Vagy talán Bismarcknál is több : Clemenceau György, mert ő most minden Francziaország­­ban. Rettenetes energiája az összes földi hatalmakat magá­hoz ragadta s ez a különös kis kelta, aki hajdan már-már fuldoklott az elzüllésben, most mint diadalmas Jupiter mosolyog a világra. A Panama-botrány idején kitaszították a parlamentből, a redakc­iókból, egyetlenegy beszédet nem mondhatott el többé, egyetlenegy czikket nem írhatott a maga védelmére. Az utolsó riporternek volt lapja, Clemen­­ceaunak nem. A boulevardokon egy őszi este az öngyilkos­sága hírét rikkantották a levegőbe a tragikus camélot-k! Pedig a kemény kis kelta élt, lihegett, toporzékolt magá­nyosan és harapta a vasat. Látszólag a Gambetta pálya­futása ismétlődik meg az ő végzetében. De Clemenceau 32 Ill____0­L ЛАП 111, LIIIIlII­. 14LI.I. il I. Ili 113 I HETI POSTA Elza. Csetepaté férj és feleség közt — egész szer­es. Gon­dolja, hogy ez valami épületes olvasmány ? Ön egyébként elég hűséggel fotografál, csak a pillanatokat választja rosszul. Magyarsága pedig igazán kétségbeejtő: »Mikor önhöz férjhez jöttem.«­ »Felteszem a ruhámat.« Nálunk csak a kalapot szok­ták feltenni. Önöknél a ruhát is ? Kecskemét. Z. L. Mi nem igen foglalkozunk az írókkal személy szerint. Hol jár ? Mit mivel ? Min töri a fejét ? Az az ő legprivátabb dolga. Mi csak a ripacsokkal és különösen a ripacsnőkkel foglalkozunk. Azokról pontosan megírjuk, hogy­­ kis csirkeeszükkel most micsoda szerepre készülnek. Hol, hogy és mikor járják el a kalamajkát vagy a kállai kettőst. És ezt azzal indokoljuk, hogy a ripacs az kell a magyarnak, érdek­lődik irányába a nemzet stb. Pedig voltaképpen csak ráfogás az egész. Most azonban, hogy egy keveset művelődtünk, a piktúra is kezd hódítani. Már meg tudjuk különböztetni a Stüsszi vadászt a Reading stertól. Szóval igen jó úton hala­dunk. Ezekben összegeztük volna terjedelmes rekriminácziói­­nak foglalatját és megtakarítottunk magunknak két kolumna helyet, önnek pedig egy szomorú csalódást. Az ilyen dolgokra nálunk nem igen hederít senki. Budapest. B. B. Fiatal bölcsesség. Mi is szolgálunk egy kis gyakorlati bölcsességgel. Az irodalomban ne akarj pro­­tekczió útján előre menni, mert ott a protekezió egy hajító fát se ér. Ott csak az megy előre, aki hamisítatlan igaz szel­lemi valutát hoz forgalomba. Ott se a tanti, se a kir., se az udvari tanácsos nem számít. Egyébiránt, aki író akar lenni, az nem a bölcseségen kezdi, hanem e au contraire. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos : KISS JÓZSEF. Budapest, 1907 Nyomatott az Athenaeum irodalmi és nyomdai n-társ. betűivel.

Next