Heti Kelet, 2003 (2. évfolyam, 1-48. szám)
2003-07-03 / 25. szám
Mind, ki épít, olyan, mint te: Öröklétet akar. „Kő, örökre légy!“- mondja. S ez annyi: Legyen tiéd... (Rainer Maria Rilke: Te vagy az örökös) Az embernek nem kell külföldre utaznia ahhoz, hogy csodálatos tájakat, érdekes embereket, különlegességeket, hagyományokat és nem utolsósorban felülmúlhatatlan épületeket, kastélyokat lásson. A régmúlt a jelenünkben él, csak észre kell vennünk. Fejleszteni, esetleg újjáépíteni azt, amit őseink ránk hagytak, lehetőséget adni arra, hogy mindezt bemutathassuk az érdeklődőknek. A falusi turizmus új fogalom hazánkban. Sokan nem látják az értelmét, főleg itt, Békés megyében, pedig a kulturális élet fellendítésében hatalmas szerepet játszhat. Falvaink, községeink kincset rejtenek, amelyeket helytörténeti leírásnak, hagyománynak, népi szokásoknak, kulturális örökségnek, múltnak hívunk. A nyugodt környezet, csönd, vidéki erdők és a tiszta levegő az egyik ok, amiért biztos a falusi turizmus jövője. A másik, amiért biztos lehet még, az az egyedisége. Ahogy nincs két egyforma tojás, úgy nincs két egyforma falu sem. Mindegyik más és más. Régi épület düledezik a délkelet-magyarországi község, Lökösháza határában. Egykoron kastély állt ott, most csatavesztett romhalmaz. Az idő vasfogai győzedelmeskedtek Bréda falain, melyek valaha büszkén emelkedtek a magasba. Az épületet közrezáró parkban akad olyan platánfa, mely közel 150 év történeteit mesélhetné el nekünk, viszont lassan esélye sem lesz rá. Nem is lehet, míg valaki komoly szándékkal birtokba nem veszi a földterületet, melyen az olasz mintára épült kúria áll. Autóval utazom a rozoga úton, ami egyenesen a volt állami gazdaságon át a Bréda-kastélyhoz vezet. Álmos, télvégi nap van és késő délutáni szürkület. Földút váltja a megviselt kövesutat, azt is javítani kellene. Balról a gazdasági kislakások pici kerttel, jobbról pedig egy játszótér gazlepte maradványai. Ekkor villan fel bennem a múlt egy igen eleven képe. A kicsi teret ábrázolja élesen és világosan, fénykorában. Akkor nem volt olyan néma, mint aznap délután. Leírhatatlan érzés ment hatalmába, ahogy megpillantom a gondozatlan park fái között megbúvó kastély bejárati oldalát. A hely szelleme nesztelenül lopakodik a félhomályban. A tümpanonos főbejáratot négy toszkán oszlop tartja. Az empire jellegű, tizenegy szobás kastély négy oldalán azonos szerkezeti és díszítőelemeket találunk. Mintaképe az olasz Andrea Palladio építészmester által tervezett és épített vicenzai Villa Rotonda. Lökösháza első főura Edelspacher Zsigmond német birodalmi nemes és lovastiszt volt. 1739-ben, Edelspacher Zsigmond halálával a területeket fia, Ignác vette át. A pusztán ekkor indult meg a tulajdonjogi osztódás. A lökösházi határ az 1700-as évek vége felé a Bánhidy-családé lett, a Vásárhelyi-család pedig 1801-ben alapított majort, és így a lökösházi nagybirtokosok körébe lépett. Bánhidy János a velencei patrícius család lányát, Carpetta Krisztina Annát vette feleségül. Lányuk született, Anna. Vásárhelyi János (1756-1834) feleségül kérte Bánhidy Annát (1780-1804), ezáltal Vásárhelyi örökölte a birtokot és azt továbbfejlesztette. Halálakor a kúriát, mely úgy 1810 körül épülhetett, Albert fiuk birtokolta. Albert utóda lánya, Julianna lett, őt a világosi Bohus Mihály vett nőül. Kettejük gyermekét, Ilonát pedig gróf Bréda Viktor (1856-1938) vette feleségül. A térségből kiemelkedő természetes dombra, „kunhalomra” épült kastély gróf Brédáról kapta a nevét. 1848 után a Lökösházán található összes kastély húsz évig üresen maradt. A tulajdonosok ekkor Aradon és Világoson éltek. A Bréda-kastély nagyfokú leépüléséhez nem ez az eltelt húsz év vezetett, sokkal inkább a közelmúlt, az utóbbi tizenkettő. Brédát az idők során többször átépítették, mostani formája már csak sejtetni engedi, hogy valamikor a vicenzai Villa Rotonda leegyszerűsített mása volt. Jelenlegi állapota katasztrofális és életveszélyes. Belülre merészkedni nem ajánlatos, félő, hogy összeomlik az egész tetőszerkezet. A gerendák hiányoznak, az ablakkeretek is, a parkettát felszedték, a nagy értékű márványlépcsők néhol séműek, másutt hiányoznak. A tartóoszlopok szándékos rongálás nyomait mutatják, és mindezek felett az egész épület szinte mindenhol beázik. A terület alatt húzódó pincével egybekötött alagút talán még járható, a védetté nyilvánított parkban viszont napról-napra kevesebb fa áll. Az olvadó hóban fellelhető lábnyomok és a frissen kivágott fák elárulják, hogy nemrég valaki hozzám hasonlóan „betört” a kastély területére, azzal a különbséggel, hogy ez a valaki egészen más célból jött. A felbecsülhetetlen értékű őshonos kocsányos tölgyek, platánok, fehér nyárak, egyéb lombos és tűlevelű fák tehát halálra ítéltettek. A majorba vezető utat szegélyező jegenyefasort kitermelték még a védetté nyilvánítási eljárás ideje alatt, 1989 táján. Életem első kirándulása - 1988. Fülledt nyárutó lehet, talán ősz. Megelevenedik a mesekönyv, s ha nem is igazi grófkisasszonyként, de birtokba vehetem a múlt elfeledett, homályos töredékeit. Igazi kastély! Gyermek vagyok, érzelmeim ennek megfelelően szintén gyermekiek. Csodálatos, gyönyörű a kastélyhoz tartozó, gondozott, árnyékot biztosító park. Az őshonos és betelepített, különleges fák óriás kezekként fedik el előlem az égboltot. Olyanok vagyunk a kis kirándulócsoporttal, akár az aprócska hangyák a boly körül. 16