Népújság, 1976. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-01 / 1. szám

Pataky Dezső riportja Ki volt Benyovszky? Késő este van. Órák tel­tek el azóta, hogy Be­­snyovszky Móric Ágost gróf, Madagaszkár­ királya, a Louisbourg nevű telep elődjének deszkapalánkja előtt, golyóktól lyuggatott testtel elomlott. A televízió képernyője előtt üldögélve, tizenhárom estén kívántam sokszor halálát, s most tes­sék, azon fáradozom, hogy — ’ legalább gondolatban — életre keltsem. A filmso­rozat készítői csúnyán el­bántak vele, amikor képer­nyőre hurcolták, s kalan­dos, izgalmas, érdekfeszítő életének, hősi életének csak feldarabolt epizódjait rög­zítették híg, harmadfőzetű változatban. Elképesztően lapos stílusban, a szórakoz­tatás kellemessége nélkül... Késő este van. És Be­nyovszky nem hagy nyu­godni. Vaskos könyvek he­vernek körülöttem. Kis hal­maza csupán a könyvtár­nyi forrásanyagnak. Saját emlékirata, dokumentatív és szépirodalmi feldolgo­zások, monográfiák, össze­gyűjtött lapkivágások, lexi­konok. Több kötetben ta­lálni róla rajzot. Az egy­korú rajz katonai díszben ábrázolja. Sima, fülnél bodorított, loknis haj, tisz­ta, finom arcvonások, ér­zelmes, ábrándos tekintet, amely szenvedélyt, rendkí­vüli­­ egyéniséget sugároz. Minél tovább vizsgálom az egykorú rajz nyomatát, an­nál inkább úgy érzem, mintha a képről szomorú gúnnyal nézne rám a „hí­res magyar utazó”. Úgy ásom magam a forrás­anyagba, mint az a búvár, aki régi idők kútjába pró­bál leereszkedni. Mélyről kell felhozni az adaléko­kat, hogy a maga cicomá­­zatlan valóságában előtűn­jön e rendkívüli magatar­tás és élet­­ példája. A rend­kívüli életút külsőségei mö­gé hatolva megfejteni az ok-okozati összefüggéseket, a lélek olykor nagyon hal­ványan rezgő, az adatok­ból sokszor szinte észre­vehetetlen indítékait­­ is. Szóval, próbálok járni az ő útján. Ez pedig még gon­dolatban is átkozottul ne­héz. Olyan elszántsággal, olyan határozottsággal, olyan makacs­­ kitartással, mint ahogy ő leírta, még képzeletben is csak keve­sen bírnak masírozni raj­ta. Túlságosan sok ese­­ménysor kapcsolódik egy­máshoz, sok, na­gyon sok a túlságosan veszélyeztetett pont... Milyen jó volna, ha so­hasem gondolnánk az élet viszontagságaival! Be­nyovszkynak gondolnia kel­lett. Időt és erőt, megpró­báltatást követelt tőle az élet balsikereivel vívott harc. Életében nem egy keserű poharat ürített ki. S mikor küldetése paran­csolatai szerint akart gon­dolkozni, cselekedni és él­ni, a valóság egyáltalán nem volt hozzá kegyes. Meghitt, barátságos szo­bában sorjáznak papírra a gondolatok. Odakint esik a hó. Az­ utcai lámpák fény­­körében­ jól látni az abla­kon át a hópelyhek kavar­gását. Jó tíz éve, éppen ilyen időben jártam a hajdani Nyitra megyében. Ma is borzongva gondolok vissza, miyen félelmetesnek tűnt a jéghártyás partjai között rohanó folyó, a Vág. Egész napon át furcsa, szeszé­lyes volt az idő Előbb foj­togató köd telepedett ránk, és jó órán át csak lépés­ben haladhattunk gépko­csinkkal. A ködfolyosóból kijutva ólmos, sűrűn hulló, apró szemű eső lepett meg bennünket. Ez annyira el­rontotta kedvünket, hogy alig szóltunk egymáshoz valam­it. Csak hallgattunk dermedt szorongással, szo­­nvar-i«4o<mi az eső­szervek kocogására, s borzongással néztük lassú lecsurgásukat a körülzáró üvegeken. Ké­sőbb, a változatosság ked­véért, váratlanul havazni kezdett, s nagy kavargó gomolygással hullottak a hópihék. A szél aztán föl­kapta az úttestről a havat, s előttünk és utánunk ott maradt, csupaszon, az asz­falt szürke szalagja. Sűrű­södtek, majd ritkultak a te­lepülések, kisebb és na­gyobb falvakon haladtunk át. Elszórt, gyér lámpafé­nyek remegtek föl s huny­tak ki mellettünk az éjsza­kában. Néztem a fényeket, s gyermekesen az járt az eszemben, hogy itt, ezen a vidéken élt valaha Be­nyovszky, a fagylehelő ala­csony égbolt alatt. És az ő idejében is ugyanilyen volt a fojtogató­­ köd szorítása, az ólmos eső kopogása, ugyanilyen volt a szakadó hó örvénylő kavargása a keréknyomokat őrző uta­kon. ■ ■ •» Sok legenda szövődött köréje, mindenféle valótlan kitalálás rakódott rá az el­telt idők során. Ezek az agyszülemények, legendá­riumok csak eltorzítják igazi arcát. Az arc azon­ban még így is rokonszen­ves marad. Számomra kü­lönösen rokonszenvessé, megnyerővé teszik a több­szöri találkozások. Gyermekkorom Jókai­­korszakában találkoztam először Benyovszkyval. Jó­kai előbb (1838-ban­) fran­ciából fordította le emlék­iratait és útleírásait, majd később (1891-ben) saját költésében is megírta a gróf regényes életrajzát. A Magyar Irodalmi Társaság 1927-ben kiadott Napkelet Lexikona jóllehet arra fi­gyelmeztet, hogy „útleírá­sa csak részben megbízha­tó”, adatoltan megírja ró­la: 1755. katona. 1767. len­gyel konföderáció seregé­ben, 1769. orosz fogolyként Kamcsatkába kerül. 1771. zendülést szervez s 96 tár­sával hajón Aleuták, Japán, Formoza, Macao érintésé­vel­­ Isle de Francéba jut. Madagaszkáron francia gyarmatot alapít. 1776. Ma­dagaszkár királya. XVI. Lajostól elfordul Mária Te­réziához. 1784. amerikai (Baltimore) exportőrök ré­szére kísérli meghódítani Madagaszkárt. Elesik. Részletesebben szól Be­­nyovszkyról a Magyar Életrajzi Lexikon, megem­lítve, hogy a francia kor­mány megbízásából alapí­totta az akkor még füg­getlen Madagaszkár szige­tén a Louisbourg nevű te­lepet. A szomszédos Isle de France kormányzójának vá­daskodása miatt mondott le kormányzói tisztéről. Rövid időre hazatért Magyaror­szágra, de miután Bécsből hiába várta kereskedelmi terveinek támogatását, Amerikába hajózott és amerikai kereskedők meg­bízásából visszatért Mada­gaszkárra. Isle de France kormányzója csapatot kül­dött ellene, s a franciák­kal vívott küzdelemben veszítette életét. Ha előbb a Magyar Iro­dalmi Társaság lexikonjá­ból idéztünk, idéznünk kell az 1963-as kiadású Magyar Irodalmi Lexikon rövid cikkét is: „A kalandszerető XVIIl. sz. egyik legerede­tibb alakja. Elképzelései­nek nagyméretűsége és aka­ratereje a kor hasonló em­berei fölé emelik. Volt osztrák tábornok, megfor­dult Lengyelországban, volt az oroszok fogságában. Innen megszökve a sziget­világon át jutott el Mada­gaszkárba, ahol gyarmatot alapított s a sziget királya lett. Mária Terézia kegyel­mi rendelete alapján tért haza, harcolt a bajor örö­kösödési háborúban, majd Amerikába hajózott, s ott toborzott expedíciójával visszatért Madagaszkárba, ahol a franciák elleni harcban esett el Gazdasá­gi tevékenysége a honi gabonakereskedelem fellen­dítésére és a közlekedési hálózat kiszélesítésére irá­nyult, igen értékes gazda­sági­­ kapcsolatai voltak Angliában és Ameriká­ban.” ■ B ■ ■ A Bács-Kiskun megyében élő irodalomtörténész, Bog­nár András, akinek Be­­nyovszkyról írott könyve 1976-ban jelenik meg, sok mindenben kiigazítja az eddig ismert portrét, új vonásokkal is gazdagítva azt. Csak néhány adatot hadd említsünk­­ a sok kö­zül... A Balti- és az Észa­ki-tengeren ismerkedik a hajózással, és belekóstol a hajóépítőébe is. Az oroszok kétszer is elfogják, de ha­difogolycsere útján meg­szabadul. Csak 1769-ben kerül véglegesen fogságba és Kamcsatkába száműzik. Az itteni kormányzó leá­nyát, Afanáziát, valóban eljegyezte. Vezetésével a száműzöttek fellázadtak, el­foglalták a kormányzó bol­­serecki erődjét, így szerez­ték meg a Szent Péter-Pál vitorlást, amelyen társaival megszökött. Benyovszky Móric nem volt született gróf, ezt a címet csak 1778 áprilisá­ban kapta Mária Teréziától a bajor örökösödési hábo­rúban szerzett érdemeiért. A franciáktól bárói címet nyert Zsuzsanna asszonyt nemcsak Párizsba, de Ma­dagaszkárral is magával vitte. Négy gyermekük volt, két­ fiú és két leány. Pá­rizsban született Károly ne­vű fiuk is madagaszkári földben nyugszik, kétéves korában, 1776-ban halt meg. Nem akartam beszélni a különböző kitalálásokról, az egyik legfrissebbet mégis meg kell említeni. Dr. Sze­­reday Zoltán, a szegedi or­vosegyetem női klinikájá­nak docense számolt be er­ről­­ a Dél-Magyarország 1975. december 5-i számá­ban. Szereday doktor két évet töltött egészségügyi szaktanácsadóként az In­diai-óceán szigetén, Mauri­­tiuson. Magával hozta ha­za T. V. Bulpin több ki­adást megért könyvét, ame­lyet Az elfelejtett tenger szigetei címmel lehetne magyarra fordítani. E könyvben szerepel egy Be­rn­yovszky-sztori. Igaz, nem Móric, hanem Aladár név­vel és nem grófi, hanem bárói címmel. E történet szerint Benyovszky 1772- ben érkezett Mauritiusra, s a sziget kormányzójának ajánlólevelével jutott el on­nét Párizsba, a királyi ud­varhoz. Az ajánlólevél nagyjából lefesti Benyovsz­ky életútját, lengyelországi szerepét, orosz hadifogsá­gát, kamcsatkai száműze­tésből való kalandos szö­kését. A könyv szerzőjének állítása szerint Benyovszky a­­ hadügyminiszter felesé­gének révén kapott megbí­zást­ arra, hogy Madagasz­kárt civilizálja és francia kereskedelmi piaccá szer­vezze. Ehhez kapott két­millió frankot is. Be­nyovszky a távoli sziget­ről gyors és látványos si­kerekről küld jelentést Pá­rizsba, de a helyszíni meg­figyelőknek más a vélemé­nye. Benyovszky a megfi­gyelőket megelőzve siet Pá­rizsba, s az udvarban így neki hisznek, kitüntetik, de pénzt már nem adnak ne­ki, ezért Amerikában, Bal­­timore-ban, szerez­­ tőkét vállalkozásához. Nagy pat­­rónusa Benyovszkynak a híres fölfedező-utazó, Ma­gellan. A franciák rájön­nek Benyovszky mesterke­déseire, hogy az ügyletei­nek véget vessenek, egy fregattot küldenek Mada­gaszkárra. A 60 tagú le­génységgel közeledő gyors­­járatú vitorlás hadihajó csak rövid lövöldözés, cse­­tepaté után tud kikötni a sziget pa­tjainál. A lövöl­dözés során golyó érte ma­gát Benyovszkyt is, aki emberei menekülésük köz­ben magukkal vittek az ős­erdők rengetegébe, ahol örökre nyoma veszett... i Igaz volt? Nem volt igaz? Bizonysággal egyik sem állítható. A könyv szerzője nem hivatkozik semmilyen hiteles forrásra. ■ ■ h n Végül hadd említsem meg, amiről igen kevesen tudnak: kapcsolat van a XVIII. század legeredetibb alakjának, a neves Be­nyovszky Móricnak Heves megyével is. Több akvarell­­­­jét őrizte a csipkéskúti mé­nes vezetője, Abonyi Lász­ló, évekkel ezelőtt. A re­mek vízfestmények egytől­­egyig lovakat ábrázoltak, s a képeken felismerhető volt Benyovszky kézjegye is. Hogy valóban tőle szár­maznak-e, ezt teljes bizo­nyossággal csak szakértő művészettörténész dönthet­né el. Egy biztos: Be­nyovszky Móric szerelmese volt a lovaknak, s kam­csatkai utazásához készített illusztrációi szerint igen te­hetségesen festett, rajzolt Ki volt Benyovszky? Szí­nész és különös kalandor, mint Bulpin is állítja vagy magasztos célokért küzdő hős, aki a gyarmati népek szabadságáért áldozta fel az életét? Ki volt Benyovszky? Jókai ezt írta róla: „Egy határozott, komoly, fenn­­költ jellem, akinél a láng­ész csak gazdagon dotált természeti adomány nagy eszmék megvalósítására.” Higgyünk Jókainak! Műemlékhíd a Hortobágyon Karcag határában, a Hortobágyi Nemzeti Park szélén helyreállították az egykori Zádor folyó hídját, amely a Deb­recen—Pest kereskedő útvonal fontos átkelőhelye volt. Az 1830-as tiszai árvíz során az eredeti kilenc lyuk közül csak öt maradt épségben. A­ szabályozásokat követően a Zádor is kiapadt, és a kőhíd véglegesen elvesztette szerepét. A jövőre 175 éves idegenforgalmi látványosságot, az Országos Műemléki Felügyelőség irányításával, Karcag városa megóvta a teljes pusztulástól. (MTI fotó — Kozák Albert felvétele — KS> A mondabeli Petőfi 1823 SZILVESZTER ÉJSZAKAION, KISKÖRÖSÖN SZÜLETETT PETŐFI SÁNDOR A magyar irodalom nagy­jai közül kétségkívül Petőfi Sándor nevéhez fűződik a legtöbb monda és emlékezés. Nagy népszerűségét minde­nekelőtt a szabadságharcban­­ betöltött szerepének köszön­heti. 1843 ugyanis az a törté­nelmi esemény, amely az íratlan szóhagyományban máig is a legelevenebben él. Ez a hagyománykör a múlt század közepe óta száll nem­zedékről nemzedékre, bővül, terebélyesedik. A napi- és hetilapok tanúsága szerint a költő „szibériai utóéletéről” még napjainkban is születnek új változatok. A hagyománykörben mű­fajilag mondák és emléke­zések váltják egymást. A mondák között akadnak szé­pen megformáltak és sután, vázlatosan odavetettek. Az emlékezések a valóságot csak elnagyoltan érintik. A mon­dabeli Petőfinek kevés köze van az élőhöz. A halhatatlan Petőfi A legtöbb monda — az európai hagyománykörbe il­lően — a költő születésével, halálával és álruhás megje­lenésével foglalkozik. „ Petőfi halálhírét nemcsak a magyarok, de a szomszéd népek is elutasították. A szlovákoknál mondák terjengtek álruhás megjele­néséről, szibériai fogságáról. A szerb Vreme c. belgrádi lapban megjelent egy cikk, amely szerint Petőfi nem halt meg, hanem Románián keresztül Törökországba, majd Szerbiába menekült. Petrus álnéven sekrestyés­ként évtizedekig élt Crna Travában. Verseket is írt, amelyeket maga fordított le szerb nyelvre. Az európai folklórban a „jó királyok” álruhában győ­ződnek meg arról, hogyan bánnak az urak alattvalóik­kal. A felismerés leggyako­ribb formája: a hős írást hagy hátra, ebből tudják meg kilétét. Köztudomású, hogy nálunk ez a mondakör első­­­­sorban Mátyás király alak­ját övezi, de rajta kívül is sok más hőst felruháznak e cselekménytípussal. A Petőfi mondakör egyik leggyakoribb motívuma is az álruhás megjelenés. Ezek­nek a mondáknak az alap­­gondolata: a költő egy a néppel, együtt eszik-iszik velük, gondjaikkal azonosul. A felismerés formája a hát­rahagyott írás. Hogy ez a monda a múlt század második felében mennyire elterjedt volt, bizo­nyítja az, hogy szélhámosok Petőfinek adták ki magukat s hetekig élősködtek a hiszé­keny emberek nyakán. Az egyik változat a bécsi besú­gók füléhez is eljutott. 1850. júliusában jelentik Bachnak, hogy Kossuth ügynököket küldött Magyarországra, köz­tük a költőt: „Petőfi Sándor, az ismert magyar költő nincs Párizsban, hanem ju­hásznak maszkírozva a Mu­raközben, éspedig annak hor­vátországi részén tartózko­dik.” A szabadságharc hőse Gyakoriak az olyan emlé­kezések is, amelyek a költő életének valósgos esemé­nyeiből nyernek inspirációt, a valóságos kiindulópont azonban többnyire a felis­­merhetetlenségig kiszínezve, eltúlozva­­ ölt testet. Az ilyen emlékezések legnagyobb cso­portja Petőfit a szabadság­­harc kiemelkedő hősének, vezéregyéniségének ábrázol­ja. Ezekben az emlékekben legszembetűnőbb a valóság­ban bonyolult események egyszerűsítése. A legtöbb emlékezés Pe­tőfi és Kossuth barátságáról szól. Lélekes szónoklatokkal, versekkel megindítva a har­cot eltörölték a nemesi ki­váltságokat, kivívták az egyenlőséget, kiverték az osztrákokat „Petőfi Sándor barátja volt Kossuthnak. Együtt csinálták a szabad­ságharcot, Kossuth szóval, Petőfi írással”. — „Kossuth­nak a katonák önként áll­tak be. Az elnyomók ellen mindenki állt be, lóháton. Petőfi járt faluról falura, lel­kesítette a népet.” Az emlékezések másik nagy csoportja Bem tábor­nokhoz fűződő bensőséges kapcsolatról szól: „Bem apó igen féltette, egy kicsinyt gyöngébb egészsége vért. Mondta neki:­­Fiam, neked csak a szüved nagy, ám úgy gyönge vagy!’ De szavai­val úgy fellelkesítette a csa­patot, hogy erősebb volt, mint akármilyen vezérlet alatt... Petőfi őrnagy volt. Amerre ment, mindenfelől elhajtották az ellenséget”. Az „özvegyi fátyol*0 eldobása Számtalan variációban ma­radt fenn a múlt század má­sodik felének nagy pletykája, Szendrey Júlia hűtlenségéről. Ez a monda különösen az Alföldön és Erdélyben ter­jedt el. A monda a társadalom kü­lönböző szintjein más-más formában fogalmazódott meg: „Én úgy tudom, hogy Petőfi nem jól élt a feleségével, az­tán elterjedt a híre, hogy ő meghalt volna, az asszony meg nem gyászol, hanem el­ment a bálba. A tisztekkel még táncolt is. No már most„ akárhol is volt Petőfi, meg­tudhatta ezt, és ezért nem jött vissza." — „Petőfiről azt mondják, meghalt a seges­vári csatában. De nem halt meg, csak megsebesült. Az oroszok elvitték és felápol­ták. Hazajött, de meghallot­ta, hogy felesége Szendrey Júlia elhagyta, bánatában visszament Oroszországba.” A ponyvák és olaj­nyoma­tok hatása is érezhető bizo­nyos fokig, különösen az Al­földön a parasztság felső ré­tegének emlékezéseiben. •A Mindmáig Petőfi az a köl­tő, akinek emléke a népha­­gyományban a legerősebben él. Rajta kívül Csokonaihoz fűződnek még Debrecen kör­nyékén anekdoták és mon­dák. Mivel az iskolai, írásos műveltségtől viszonylag füg­getlen szóhagyomány egyre jóban elhalványul, beleol­vad a közkultúrába, lehetsé­ges,­­hogy Petőfi az utolsó költőnk, akinek emlékét or­szágszerte népmondák őrzik. I Dobos Hona t 1976. január X. csütörtök \

Next