Hevesvármegyei Hirlap, 1901. július-december (9. évfolyam, 80-156. szám)
1901-07-05 / 80. szám
£ger, 190L Julius 5, péntek. 80 »záM. iPi V • ELŐl’SZETÉSI DÍJ : Vidékre postán vagy helyben házhoz küldve : Egy évre ................... .... ... 12 korona Fél évre_ __ ■............ ............ b „ Negyed évre ... _ ... ... o Megjelenik minden szerdán, pénteken és vasárnap, ügyes számára is 1 fillér. Kilenczedik évfolyam. Szerkesztőség és kiadóhivatal, hová a lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetési dijak és hirdetések küldendők . Egri nyomda-reszv.-társasag. Kéziratokat nem adunk vissza. Licuncidium. Ez tudvalevőleg a mádéfalvi hirhedett véres veszedelem, mikor az ősi szabadságukhoz ragaszkodó székelyeket halomra öldöste az osztrák, székely hóhér Bukow, egynéhány ezer megszéledt, a kerek föld bujdosója lett, mig aztán Hadik generális meg nem könyörült rajtok, s le nem telepítette őket Bukoviniában . . . Hanem ez a híres, nevezetes Mária Therézia idejében történt, amikor igaz, nem az udvari történetírók állítása szerint a magyar alkotmányosság és szellem mély álomba merült. Manapság azonban — úgy állítják — irágzóban van a magyar alkotmányosság, ki virított a magyar alkotmányosság virága. És hogy is van most a székelység? A székelység pennás emberei, szakértői szomorú képet festenek róla. Egyenesen kimondják, hogy a székelység a tönk szélére jutott. A legtöbb székelynek elveszett a vagyona. Akinek még maradt is valamije, roskadozik az adósság terhe alatt. A községek, magánosok az Albina oláh banknak temérdek pénzzel adósai. Egyre pereg a doh, temérdek ősi birtok kótyavetyére kerül. Sok helyütt már vevője se akad. Az erdők idegeneké. Oláh, porosz ott az ur, a régi birtokosnak még jó ha egy kis váltó őrséget vagy egyéb kis hivatalt juttatnak, hogy legyen egy karéj kenyere. Természetesen megvannak e szomorú állapotnak a maga következményei is. A szocializmus, a "kenyér nélkül valók, a reménytelen emberek egyetlen vigasztalója rohamosan terjed közöttük. Az erdőrendezés alkalmából keserű humorral arra kérik a tulajdonosokat a kenyér nélkül maradt elkeseredett góbék : „Legalább egy botravalót engedjenek a szegény székelynek az erdőből, amivel más országba kivándoroljanak.“ Természetesen Oláhországba, ahol elolábosodva végképen elvesznek a magyarság részére. Ilyen a székelység állapota a híres magyar szabadság 34-ik esztendejében. Az osztrák megölte, földönfutóvá tette, de csak egy részét. Mi a magyar gazdálkodás 34-ik esztendejében ide juttattuk a székelységet. Az embernek megáll az esze. A magyar állam erős, soha ennyi pénze nem volt, a mióta megvan, s mégis e nagy pénz és hatalom ellenére, befurakodik a székelység közzé az „Albina“, ez az oláh társulatoktól alapított magán pénzintézet, amely azon a réven akar Erdélyből Oláhországot csinálni, hogy a magyarság talpa alól kirántja a földet. Az erdélyi magyarságot már enni kezdi, soraikban az eloláhosodás napról-napra erősebben terjed. De erősen állott a magyar fellegvár, a székelység szűzi érintetlenségében. Ott mai napig még az oláh is megmagyarososodott. A szívós pénzintézet oda is belopta magát, napról-napra elszedegeti a székelyek alól a földet, benépesíti ezt a klasszikus magyar földet oláhjaival. A székelység zömét Oláhországba való vándorlásra kényszeríti, ahol szintén az oláhság szabad prédájára válik, mert ott is beleolvad az oláhság tengerébe. Mi annak az oka,hogy ez így van? A székely talán most is olyan, mint régen volt, amikor daczos fejjel egy szikrányit se engedett ősi szabadságából? Talán ezért esett ki a kormány kegyelméből? Dehogy! Olyan most mint a kezes bárány, úgy voksol a mameluk képviselőkre, mint a parancsolat. A választások idején van egy kis jó napja — pénz, étel és ital alakjában, azontúl a jó isten viseli gondját. Mert az a megválasztott képviselő úgy látszik, azt gondolja magában: megfizettem emberül a mandátumért, a többire semmi gondom. Úgy látszik a kormány is hasonló véleményben volt. Annyi tenger idén semmit se tett a székegységért, még vasutat is alig egynéhány esztendeje kaptak. És a közvélemény? Olyan nálunk nincs, erről hát ne beszéljünk. De akkor ne is csodálkozzunk rajta, hogy az oláh iskolákban oláh földnek mondják Erdélyt, Magyarországot a Tiszáig. Igazuk lesz — nemsokára! —6. Gyermekeink jövője. ív. Mindenek előtt az lebegjen szemeink előtt, hogy a becsületes munka nem szégyen, s csak ezen princzipium mellett fogjunk az életpálya megválasztásának nehéz kérdéséhez. Vizsgáljuk elsősorban, hogy a tudományos pályáknak adjunk-e elsőbbséget az ipari és kereskedelmi pályák felett, vagy megfordítva. Erre nézve mi azt valljuk, hogy egyiket se tegyük eléje a másiknak, hanem a körülményekhez képest határozzunk. És itt ne az álszégyen, ne is az elkeseredés vezessen bennünket, mert nincs valami blazírtabb dolog, mint mikor a szülő egyrészről irtózik attól, hogy a gyermek a saját keze becsületes munkájával keresse meg férfi korában a maga és családja kenyerét, s viszont annál a sablonszerűen kopott mondásnál is kevés valami van nevetségesebb, mint: „ha nem tanulsz, odaadjak suszter inasnak.“ Miért épen suszter inasnak ? Ezt bizony kevés szülő tudná magának megmagyarázni. Ezzel akarja rákényszeríteni a gyermeket hogy tanuljon, mert tudvalevőleg a suszterinasság nem valami ambiciósus életpálya. Igen ám, de célra vezető valami e ez? Tegyük fel, hogy a gyermekben megvan az akarat a tanulásra, de nincs meg a kellő képesség ahhoz, hogy a tudományos pályán becsülettel megadhasson. Mi lesz most vele, hogy ha már gyermekkorában megutáltatott vele minden ipari pályát a suszterinassággal való fenyegetés ? Fog majd az haladni az életben oly pályán, melynek előtte semmi becse, semmi értéke? Nem fogja e magát pályatévesztett, szerencsétlen egyénnek érezni, bármily mesterségre adja is később őt az apja ? Erre a kérdésre feleljen a iiden szülő önmagának. Részünkről pedig azt mondjuk, hogy soha sem szabad ily alternatíva elé állítani a gyermeket. Egy kis komolysággal, egy kis szerelő gonddal kilátszik az minden gyermekből, hogy mire van hajlama és képessége. Adjuk arra a pályára és szerettessük meg vele igazán azt a pályát. Csak nézzünk szét magunk körül s meglátjuk, hogy csak az az ember tud haladni a maga pályáján, aki a saját foglalkozását szeretettel és ambiezióval viszi. Nincs az az ipari foglalkozás, legyen az kőmivesség, ácsság, szabóság, suszterság, szobafestőség stb. amelyen az egyéni ügyesség, s a művészi szépre és jóra való törekvés busásan ki nem fizetné magát. Ezekkel a tulajdonságokkal, egy kis szerencsével és józan takarékossággal indulva az életnek a legtöbb iparos nemcsak tisztsséges elistenciát biztosíthat magának, hanem még vagyont is szerezhet. Általában kimondhatjuk, hogy az iparos pálya igen tisztességes életcél, s annak, hogy mégis oly kevesen boldogulnak rajta, az az egyetlen oka, hogy éjjen az iparos pályán nagyon sok az élhetetlen, lusta, ambíció nélküli, iszákos és anarchista eszmékkel mételyezett ember, aki épen a fenti nótánál fogva csak kontár a szép és jó kézmű előállítására, s az iparostól megkivántató pontosságra, szavatartásra teljesen képtelen. Szintúgy vagyunk a kereskedői pályával is. Az az ember, aki el van telve e pálya szeretetétől, aki szorgalommal és kitartással s e mellett józan számítással és szerénységgel dolgozik, aki át van hatva attól a tudattól, hogy a kereskedőnek a bolti állvány az oltára, az olyan boldogul. Aki üzletét elhanyagolja, aki a szolidság rovására hirtelen akar meggazdagodni, aki kereskedő j 6léttére is „úr“ akar lenni, az bizonyos, hogy többkevesebb vajúdás után a közadósok kevésbbé tisztelt és alapszabály nélküli társulatában fog horgonyt vetni. De épen így van a tudományos pályán is. Az arra való, agilis és szorgalmas ember halad, aki nem ilyen, az megakad s lesz belőle úgynevezett „gyenge ténsor“ Ez pedig a proletárok proletárja, a nyomorultak nyomorultja, mert urnak kell látszania, s nincs miből. Emberfeletti munkát követelnek tőle, s nem adnak neki annyi fizetést, hogy legalább egyszer hetenként jóllakhatnék.