Hevesvármegyei Hirlap, 1902. július-december (10. évfolyam, 79-157. szám)

1902-07-02 / 79. szám

ELŐFIZETÉSI DÍJ: ▼ilékre postán vagy helyben házhoz küldve: érre ____ _ _ _ 12 korona ?41 évre________________ 6 „ Kellyed évre_ _ _______ o . isV Eger, 1902. julius 2, szerda. 19. Tizedik évfolyam. HEVESVÁRMEGYEI HÍRLAP POLITIKAI ÉS VELYESTARTALMAI LAP. Mtgjelen il( min szerdán, penteken is Vasárnap. Egyes azáxn. ára 10 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal hová a lap szellemi részét illető közlemé­nyek, valamint az előfizetési díjak és hirde­tések küldendők : Egri Nyomda-részv.-társaság* Kéziratokat nem adunk vissza. Tanulmányi kirándulások. A nevelési elvek között manapság egyik legfontosabb a gyakorlatias­ság. Ezt hangoztatják úton-útfélen s ezzel kínozzák halálra az elméleti irány­zatot. Az most nem tartozik ide, hogy mennyiben jogosult az egyik és a má­sik, hogy mennyi tért engedjünk az egyiknek és a másiknak, mert hisz’ épen a gyakorlati nevelés egyik leg­szebb hajtásáról akarok beszélni. Olvasom ugyanis, hogy két hely­beli intézet ifjúsága látogatott meg olyan nevezetességeket, a­melyeket talán soha­­ nem lett volna alkalma láthatni. A ta­­nítóképző ifjúsága a diósgyőri gyártelepen járt, a gymnázium ta­nulói pedig Salgótarjánt látogatták meg. Hirtelenében bajos volna szavakat találni annak a hasszonnak jellemzé­sére, a­mely ezekből az utakból az if­júságra hárul. A mai fiatalság már leg­­többnyire századvégi legény. — Nem igen szeret fáradozni. Az a kor, a­mely­ben például a levél egy nap alatt jut el hozzánk Bécsből, nagyon elkényez­teti gyermekeit. És mi mindig többet és többet kívánunk. Nekünk már az is kevés, hogy kétszer-huszonnégy óra alatt Berlinbe mehetünk; azt se találjuk gyorsaságnak, hogy pár óra alatt hírt kaphatunk Párisból a telegraf utján, sőt azt is egész természetesnek talál­juk, hogy innét Egerből közvetetlenül beszélgethetünk például drezdai is­merősünkkel a telefon utján. Bizony-bizony a legtöbb felületes ember kicsinylően nézi a poros ország­úton ballagó deákot. Pedig a vegyes-, gyors-, vagy express-vonat rugalmas párnái talán kényelmesebbek a rögös útnál, de nem hasznosabbak. A kupé­ban nincs tanulság, nem gyarapodik a tapasztalat, nem edződik a test, csak utazik az ember. Sőt tovább megyek: nem is utazik, csak megérkezik. Ez pe­dig két különböző dolog. Még pedig nagyon különböző! Avagy utazás-e az, mikor a több száz kilométernyi útban csak az elma­radozó telegraf-oszlopokat meg fákat látom. Esetleg egy-egy várost pillantok meg, úgy futtában. Arra nincs időm, hogy jól megnézzem s legalább a külső képét véssem emlékembe. A legszebb vidék is csak a kaleidoszkóp képe. Most látom, de a következő pillanatban már eltűnt. — Hja, manapság az idő pénz! S a pénz igen nagy érr. Minek törekedni, mikor pénzen még tudományt, jellemet, tisztességet is lehet vásárolni. Jól van; ez a világ elve. De a ta­nuló ifjúságnak nem szabad ismernie az ilyen, — fájdalom, csaknem általá­nos érvényű — elveket. Az csak hadd maradjon meg a maga ideális gondol­kozásában. Hadd szerezze az ismerete­ket fáradsággal, verejtékkel. Mert az a becses, a­mit így szerzünk. A tanulmá­nyi kirándulásokon pedig csakugyan verejtékkel gyarapítja ismereteit az if­júság. Vájjon ha Petőfi Sándor, Arany Já­nos és mások nem járták volna keresz­­tü­l-kasul ezt a szép hazát, honnét vet­ték volna azt a sok szép tárgyat, a me­lyek az ő költészetöknek gyöngyei let­tek. Vájjon a régi világ tisztviselői hon­nét ismerték volna az országot, ha nem közvetetlen szemlélet alapján. Akkor még nem volt annyi könyv, annyi újság. Igen, de tengelyen utaztak s a „gyors paraszt“ is bizony elég lassú volt. A­mit azonban elvesztettek a réven, meg­nyerték a vámon. Minden útba eső várost töviről-hegyire megnézhettek. A­ki például Pestre vagy Bécsbe uta­zott, testamentumot csinált, de mikor szerencsésen visszajött, az egész útvo­nalat ismerte. Ma csak a végső állo­mást ismerjük meg úgy, ahogy. A köz­beesőknek még a nevét is csak a me­netrendben látjuk meg. Pedig de sok szép, gyönyörű része, vidéke, városa van ennnek az ezeréves hazának! Mennyi gyönyörűsége lehet annak az ifjúnak, a ki csak egy vár­megyét is bejárt s annak minden ne­vezetességét figyelmesen megnézhette! Az ilyen út ad valódi ismeretet! Az ilyen ismeret nyomán kél a valódi ha­zaszeretet, vencz ételem, a lekváros derelye került aszta­lunkra. A fölséges ebéd gyönyöreit végig élveztem. Kezet csókoltam egyetlen Lenkémnek s rágyúj­tottam egy britannikára. Éreztem azonban, hogy nem hagyhatom dicséret nélkül ezt a szokatlan lakomát. Különben méltán megneheztelne reám hűséges oldalbordám. Az első szippantás után te­hát ily módon szónokoltam: — Egyetlen üdvösségem, ezt az ebédet a chinai császár is megehetné! Kár volt bókolni. A magasztalás olaj volt a tűzre. Feleségem reám pillantott­ boldogsággal és mosolygott. Mosolygott, mint egy diadalmas had­vezér ádáz csatái után. — Ugy­e jó ebéd volt? felelte ő kenettel teljes hangján — Ugy­e, ritka figyelemmel gon­doskodik rólad a te kis feleséged? — Baj van! gondoltam magamban. Az ilyen hizelkedéssel kezdődő jelenetektől mindig félek. Mindannyiszor eszembe jut az áprilisi nap: egyik pillanatban csábítóan mosolyog az ég, másik pil­lanatban már zubog a zápor. Éreztem, hogy mo­solygó Lenkém szemeiből is fájdalmas zápor fog szakadni. Csak legalább menydörgés nélkül vo­­nuljon el a vihar! A menydörgéstől és villámlás­tól, mióta megnősültem, rendkívüli módon félek. — Mikor láttad Bocskornét? — kérdezte szivem párja minden ,átmenet nélkül. A „JU Vármegyei jtirlap“ tárczája. A piros kalap. — A „Hevesvármegyei Hírlap“ eredeti tárczája. — írta: Pillangó. A feleségem áldott jó lélek. Csupán egy gyengéje van. Néha-néha bizonyos nemű és fokú különczködési vágyak szállják meg. Ezeknek azután teljesedni kell, ha törik, ha szakad. Ilyenkor nem is kér, hanem követel, parancsol, pattog, meny­dörög. Én pedig csendesen hallgatok s csodálom a mindenség urának hatalmát, hogy ily változatos tulajdonságokkal ruházta fel az asszonyt. A múltkor azt olvasta az újságban, hogy a spanyol főúri családok asszonyai között az a di­vat kapott lábra, hogy félszemű szakácsnékat tar­tanak. Elolvasta és elfogta a lelkesedés. Megszü­letett egy különczködési pillanat. Magdának, a deszkatermetű szakácsnénak rögtön felmondott s nyíltan kirukkolt parancsával, hogy én a föld alól is teremtsek neki félszemű szakácsnőt. Kegyetlen parancs volt. Három hétig folytonosan a buda­pesti cselédszerző intézeteket jártam, míg végre találtam egy félszemű konyhahölgyet. Ezóta ismét csend van boldog tűzhelyünkön. A félszemű Zsu­zsi szétoszlatta a haragos felhőket. Valódi villám­­hárító volt. Igaz ugyan, hogy rövid nyolcz napi­g áldásos működése alatt már eltört két vizes bu­­s­tellát, másvilágra küldött három kávés csészét s­­ számtalan kisebb nagyobb tányért, de a felesé­­­­gem szelíden tűri, mert legalább spanyolosan csi­­­­nálja a dolgát. Én is hallgatok, mert humanitá­­­­som védi a félszemű hölgyet. Szegény, egy szem­­­­mel elvégre is nem lehet olyan ügyes, olyan óva­­­­tos, mint kétszemű kollegái. Fizetem az eltörött edények árát, úgy magamban átkozom a spanyol úraszonyok hóbortját s feleségem előtt naponta hangsúlyozom az ősi közmondást: „Több szem többet lát“. Sajnos, nem érti meg. A múlt kedden egykedvűen ballagtam haza a hivatalból. A feleségem már az előszobában­­ várt és megcsókolt. Ez a szives fogadtatás szöget­­ ütött a fejembe s mikor egyedül voltam a szo­bában, megfenyegettem kopasz fejemet a tükör­ben . Ember talpon légy. Egészen biztosra vettem, hogy az asszony­nak megint kell valami. Az ebéd májas haluska levessel kezdődött s vele gyanúm növekedett. Máskor keddi napokon vékony csikók vannak sorrenden, a májas haluskák csak ünnepi alkal­makkor szerepelnek. Még inkább megerősödött vihart jósló sej­telmem, midőn az ebédet pompás főtt hús után lekváros derelye zárta be. Kételkedtem, hogy csakugyan kedd van-e ma ? Föltétlenül annak kell lennie, mikor a szokásos spenót helyett ked-

Next