Hevesvármegyei Hirlap, 1903. július-december (11. évfolyam, 78-156. szám)
1903-08-05 / 93. szám
*> Csak vártunk, vártunk tovább — de hiába vártunk. A legnagyobb megdöbbenésünkre tizedik kocsinál megszakadt a sor. Megszakadt, a halott nem lett volna szabad megszakadnia. Sem a mi számításunk szerint, sem a rendezőség számítása szerint. Mert hiányzott még a sorból azoknak a kocsija, akik részvételüket többször megígérték. Akik ígéretüket még aznap délelőttjén sem szívták vissza. Csonka volt az a sor, rettenetesen csonka, fájdalmasan csonka. Hiányzott belőle azoknak a kocsija, akik méltóságuk, hivataluk, társadalmi állásuknál fogva kötelesek lettek volna a korzóban részt venni, jó példával előljárni. Rettenetes és fájdalmas volt ez a hiány. Mert azt olvashattuk ki belőle, hogy városunk fejlesztése, az ízlés ápolása, a szép és nemes kultiválása körül éppen azok követnek el mulasztást, akiknek példával kellene előljárniok. Uraim ! ez a mulasztás vétkes. Ez a mulasztás szemrehányást érdemel. Ez a mulasztás megbocsáthatatlan. Semmi kifogással jóvátenni nem lehet. Annál inkább méltók a dicséretre városunk ama nagylelkű fiai, kik e szűk, garasos politikán felülemelkedve megértették azt: mit kíván a város, a köz érdeke s a kik e szent czél érdekében némi áldozattól sem riadtak vissza. Üdv és dicsőség nekik! Fényes tettök csak még jobban világlik a — sajnos — sötét környezetben. Mindannyi közt is külön dicsérettel kell kiemelnünk Heves vármegye főispánjának : dr. Kállay Zoltánnak érdemét. Magas állásához méltónak mutatkozott ez alkalommal is. Jóllehet épen az ő családja találhatott volna legtöbb kibúvót, a legtöbb elfogadható kifogást a visszautasításra — mégsem tette. Ellenkezőleg: legjobban kitett magáért, legtöbb kocsival vett részt. A meghatározott időben, 52 órakor megindult a menet a katonazenekar hangjai mellett. Ha számra nézve alul is maradt a várakozáson, semmi esetre sem mondhatjuk el ugyanazt a minőségre nézve. Sőt úgy tetszett, mintha a kvantitatív hiányt kvalitatíve akarnák kipótolni a megjelentek. A leghíresebb virágkocsikorzók legszebb díszítésű fogataival vetekedtek egyesek kocsijai, lm’ itt adjuk sorban a kocsik leírását — már a mennyire terünk szűk volta s tollunk gyöngesége megengedi. A szomszéd vármegye legelőbbkelő birtokos nemesének, a rendezőbizottság elnökének , ifj. Mocsáry Lajosnak pipaccsal, búzakalásszal és búzavirággal diszitett remek négyese nyitotta meg a sort. Az egész válogatottan egyszerű, emellett válogatottan ízléses, előkelő és sokat érő. A rúd végén igénytelen, kis virágokból összerakott nemesi korona függött, amely — mint mondják — mesés értéket képviselt. Remeke volt egy hírneves pesti kertésznek . . . Az egész pompás keretül szolgált a még pompásabb képnek : a kocsin ülő Kállay Mariskának. — Utána ifj. Kanitz Gyula napraforgóval ékesített giggje következett. Csupa ötlet, csupa eredetiség. Két egymásután fogott ló lépdelt az exczentrikus járművel. — Gróf Haller borsodvármegyei aljegyzőnek kocsija volt a harmadik. A sokszínű rózsák ragyogó tömkelegéből büszkén magaslott ki — királynőjüknek, Kállay Katinkának karcsú alakja. Mintha csak rózsakirálynőnek termett volna. — Haragos, vérpiros színben égtek a főispán hintójának rózsái, melyben dr. Kállay Zoltánná és Isaák Gyuláné foglaltak helyet. — Közbámulatot keltett Wind István építész halvány rózsaszínű illuzionnal és rózsákkal pompázó kocsija. Valami kimondhatatlan báj, disztingváltság ömlött el rajta. Sokan voltak, kik hajlandók lettek volna e kocsinak nyújtani a pálmát. Tagadhatatlan, jól festett. A Dalkör lanttal dekorált kocsija is általános tetszést aratott. A kocsiban Pogatschnigg Guidóné és Ságh Józsefné ültek. — Billitz Viktor villanygyári igazgató két „számmal“ is részt vett a programaiban. Egy rózsafüzérekkel teleaggatott kétfogatút és egy teljesen felszerelt szüretelő kocsit állított ki. Az utóbbi méltó feltűnést keltett az egész publikum körében. És mi sem tudjuk eléggé magasztalni leleményességéért. Úgyszólván egy szüretelés alatti szőlőt mutatott be — en miniature. Meg volt azon minden — kicsiben. Szüretelő kádak, sutuk, szedők, pásztor, stb. Ennivalók voltak azok a kis 4—5 éves lánykák — egri parasztmenyecskének felöltözve. A beszámolás teljessége kedvéért föl kell említenünk, hogy a hintóban a kiváló műbarát neje és Kohlmann Jánosné voltak elhelyezkedve. A tűzoltóknak szerkocsija volt a kilenczedik. Lángpiros rózsák szegélyezték, mintegy ügyesen jelképezvén a tűzoltók hivatását. Végül ifj. Kállay Zoltán fehér szegfűkkel diszkrétül fölékesitett giggje zárta be a rövid, de annál festőibb korzót. És a diszkrét virágok közepette — ellentétképpen — ragyogott Fáy Rózsika. Míg a kocsi-korzó rendezése általános megelégedettséget keltett, a Tarka Szinpad környezetében sűrűn felhangzott a közönség a prehenziója. Sok-sok panasz merült fel, amelyeknek egy része jogos volt. Így a nézőtér — illetve a szinpad — elhelyezése olyannak bizonyult, hogy bizony az asztalok kilencz tizedrésze mellől sem hallani, látni pedig még kevesebbet lehetett. Holott az utóbbi bajon részben könnyű szerrel segíthettek volna, ha a színpadot feljebb emelik vala. Méltán adott zúgolódásra okot az a körülmény is, hogy a nyomtatott programm betartásának híre nyoma sem volt. Azt sem tudtuk , ki ad elő, azt sem tudtuk , mit ad elő. Mindehhez járult a hiányos kiszolgálás okozta zűrzavar, lárma, kiabálás. Szerencse, hogy a publikum legnagyobb része csendes megadással viselte a sorsát. S ha már őket nem mulattatták, ők mulattattak másokat. Minden asztal körül egy-egy kis tarkaszínpad keletkezett. Tréfás megjegyzéssel, nevettető közbeszólásokkal enyelegtek. Ez okból — természetesen — mi sem alkothattunk magunknak halvány képet sem az előadókról, sem az előadottakról. De talán mind e hiányt kárpótolta az az élvezet, mit a Dalkör három új énekszámának előadásával nyújtott. Kár, hogy — természetszerűleg — a piano-részletek a zajban nem érvényesülhettek kellően. A nagyközönségre panasz nem lehetett. Az Érsekkert még annyi embert együtt nem látott, egy-egy mulatság kasszája még annyi pénzt be nem fogadott, mint ekkor. Hallomásunk szerint a bruttó bevétel meghaladta a 2400 koronát. Példátlan eredmény az egri mulatságok krónikájában ! —1— A „szcVcs Vármegyei stirlap“ tárczája. Nehéz idők. Könnyű daloknak nincs ideje mostan. Ki hallgatná a játszi dalt manap? Szivemben is zord sejtelmek borongnak, Ujjam mikor a lant húrjába kap. Egy nép izgalma bugát most a jégen S egy nemzet átka fekszik telkemen, — Dalom nem verseng most a pacsirtával, Csak hallgatom s lehajtom fejem. Számlálgatom az órát és a perczet .... Várok, várok, — de mire? nem tudom. Zivatar lesz ? vagy csöndes sirbaomlás ? Állok némán a nagy keresztuton . . . Leszen-e szükség még az én dalomra ? S mily hivatás az, mely lantomra vár ? Legyek-e újra lágy szavú pacsirta ? Vagy vészt kiáltó vad viharmadár? K. L. E. HEVESVÁRMEGYEI hírlap, 1903. augusztus 5. hírek. Eger, 1903. augusztus 4. Az ellenfelek. Irta: Zs L. Még az idő is az ő össze-visszadult lelkük képét mutatta. Reszkettek az izgatottságtól, sírtak a méregtől. A zimankós szél majd megfojtotta, sáros havat csapott a szemükbe .... de mindegy — ők mentek. Kezükben a törvény pecsétjei mennek a bíróság elé s megmutatják, hogy melyiknek van igaza, de öreg létére nem tűri el magán egy sem a tolvaj nevet — olyan nincs. Éppen akkor nyitott ki recsegő kapuján özvegy Babosné, mikor Petriné s utána az ura kitette a lábát a szomszéd telekről. Még visszanézett az a Petriné — igazi kurázsis fehérnép — olyan volt a tekintete, hogy az a másik asszony önkénytelenül befordult egy picit a kapun, nehogy a szemébe jussanak azok az átkozott igéző sugarak. Pedig mind a ketten már öregek. Egyik öregebb, mint a másik — hogy melyik, azt senki sem tudná megmondani. Igaz, hogy játszó pajtások voltak s az is áll, hogy a mostani totyogó Petri is velük szaladgált, hozzájuk szegődött az erdei csatangolásban, mikor vörös egereket hajkurásztak a fák odvaiból, vagy aztán, ha hon maradtak, bujósdit játszottak a szérűs kertben, az illatos sarjúkazalok között s a galamb duczos csűr odvaiban. Hogy az ördög vitte volna el a galambduczos csűrt az odvaival együtt! Ez az oka minden pörnek, a mai bajnak is. Bezzeg, a falunak velük vénült öregei is tudják azt, hogy a mikor annak idején bujkáltak s a fiatal Petri legszivesebben a mai özvegy Babosnét piszkálta elő az odvakból s ilyenkor félrehúzta azt a vigyorgó piros száját s olyan bolondokat mondott, mint: „majmuczom, czunczim, titukám, czilikém“ — s holmi ilyeneket, miknek nem volt semmi értelme, de mégis legtöbbet értett belőle az akkor gömbölyű Rózsika — a mai Babosné. Hogy így megderesedett, úgy látszik, mindent elfelejtett a boldog gyermekkorból. Azokat az édes, * Uj pápa. Mint lapunk zártakor értesültünk a bíborosok testülete Sarto velenczei patriarchát választotta meg pápának. * Egyházmegyei hírek. Az egri érsek Markovits Pál káplánt Pásztóról Jászapátiba, Weber Ferencz káplánt Jászapátiról Pásztóra helyezte át. + Kitüntetés: Hevesről írják : Stegmüller Máriát, a helybeli gazd. szaktanitónőt nagy kitüntetés érte. Ugyanis 2000 koronás ösztöndijjal a magyaróvári gazdasági főiskolához hivatott meg gazdasági tanulmányai kiegészítése czéljából; honnan 6 hónap múlva Svájczba küldik 2400 korona ösztöndijjal, a tejgazdaság tanulmányozása czéljából. + Rákóczi-ünnep a vidéken. Az ország szive: Budapest — 200 évnek utána — magába fogadta értelmetlen gügyögéseket Petri bá’ a minap egy nagyon-nagyon komoly szóval váltotta föl, rákiáltotta az özvegy Babosnéra: — Tolvaj! Ő maga is belevörösödött és lesütötte a szemét, a mint kiszólta, de hiába — kiesett a száján és többé nem tudta visszakapni. No és a feleségét védte . . . s aztán az asszony is elég mindenfélét kiabált át nekik — bezzeg nem fogta oly szép szótalan csokorra a száját, mint a bujósdik idejében. — Ti fogtátok be fekete kontyos tyúkjaimat, ti ... ti ... ti. El akartátok lopni . . . Elloptátok . . Most hazajöttek magukra — egy kerek heti bezárás után. — Te vagy a tolvaj Rózsa — kiáltott vissza Petriné. Az ura pedig szót szóra mondott: — Most jöttek haza az én kendermagosaim mind, egymásután, rendjibe a ti csűrötökből. Ha nem láttam, hát folyjon ki a . . . De itt iszonyúakat átkozódott. Először is a saját szemefényét említette s azután a Babosnéét . . . s még mi mindent nem mondott össze! Jó, hogy sokszor nem hallatszik az égbe az ilyen lárma, mert most bizonnyal föld nyomorultjai volnának mind a ketten. Nem siethetnének ilyen hegyesen a törvény elé. Pedig azután csakugyan kiderült, hogy hol voltak a tyúkok. Ők is megtudták volt, de, hogy egyik a másikat megkérte volna — olyan nincs! A tyúkok miatt egyik sem volt hibás. A Babosné pávagalambjainak ketreczén hátul a deszka félrecsúszott . . . talán abban a régi fiatal korban, mikor jó búvóhelyet keresett valamelyi-