História 1998
1998 / 5-6. szám - GECSÉNYI LAJOS: A középkori borok királya: a szerémi bor
A középkori borok királya: a szerémi bor 14-16. század A magyar történelemről szót ejtő bizánci források elismerően említik a Duna jobb partján, a Duna és a Száva közötti „szigeten” fekvő, napsütötte szerémi (latinosam sirmiumi) dombokat. Állításuk szerint a dombok lankáin Frankhonból jött telepesek honosították meg a szőlőművelés fortélyos mesterségét. Valahogy úgy, miként Sopron és Győr, vagy éppen Pécs környékén a rómaiak hagyták hátra az első vesszőket, vagy ahogyan az italosnak mondott vallon jövevények Patak és Újhely tájain forgatták elsőként a lóidőt a szőlőültetvények alá. Innen van talán a helynevek hasonlósága is, a Patak melletti Olaszliszka és a szerémségi Olaszi neve. A 16. századi török pusztítás és még inkább a tartós megszállás következtében ennél azonban alig tudunk többet azokról az időkről, amelyekben az egykoron színtiszta magyar lakossággal benépesült Szerémségben megindult a rendszeres szőlőművelés. Mindenütt az országban az ismert szőlővidékeken már a 13. század folyamán átgondolt művelés, ültetvényszaporítás, borkezelés folyt, nincs okunk feltételezni ennek ellenkezőjét a szerémi területen sem. Annál kevésbé, mert ez az a bor, amely e században a dunai hajókon Esztergomig s onnan szekereken még távolabbra, a nyugati országrészig jutott. Ami már önmagában a bor minőségét mutatta, hiszen a középkori szállítási viszonyok között könnyen előfordulhatott, hogy a gyenge bor zavaros, ihatatlan kotyvalékként érkezett rendeltetési helyére. Az esztergomi vámjegyzék tanúsága szerint viszont a baranyai és somogyi borok előtt a vámosok a szerémi borokat taksálták a legértékesebbnek. A helyi gazdaság alapjai Bár az igen hiányos okleveles források csak elvétve említik a Szerémség vidékét a középkor századaiban, a leírások a 14. században már egyenesen az ország legvirágzóbb tájai közé sorolták a falvakkal, mezővárosokkal sűrűn telehintett dombvidéket. Oláh Miklós, a humanista műveltségű, világlátott királyi titkár, majdani esztergomi érsek, 1536-ban közzétett Magyarország leírásában a Szerémség egyik központjáról, Újlakról, azt írta, hogy „gyönyörű épületek” díszítették. A helység ferences és Ágoston-rendi kolostorai, ispotályai pedig kifejezetten a városiasodás magasabb fokára utaltak. A bécsi és krakkói egyetemek anyakönyveiben a környékbeli mezővárosokból érkezett diákok száma az anyagi jólét mellett a szellemi gyarapodás iránti vágyat is érzékeltette. Ennek kifejezője volt az a tény is, hogy 15. század első évtizedeiben a szerémi mezővárosok klerikusainak tolla alól került ki az ún. huszita bibliafordítás is. Talán nem tévedünk, ha e nem lebecsülendő gazdagság hátterében a helyben termett bor iránt messzi földön is tapasztalható általános keresletet véljük felfedezni. Galeotto Marzio, a Mátyás király udvarában élt humanista mindenesetre úgy vélekedett, hogy a csodálatos nektárnak nincsen párja a földkerekségen. A tudósításokat az elszórt okleveles adatok is megerősítik. 1387 novemberében Zsigmond király szigorú parancsban hagyta meg mindenkinek, hogy ne akadályozzák a Szerémségben megtelepült raguzai kereskedőket a frissen szüretelt borok elszállításában. 1446-ban a budai káptalan egyik oklevelében arról olvashatunk, hogy a Dunán Csepel szigete mellett megtámadtak egy hajót, melyen baromi (karlócai) bort szállítottak a budai vár udvarbírája, talán éppen a királyi udvar megrendelésére. Több pesti polgár a nem lebecsülendő távolság ellenére a 15. század végén már arra törekedett, hogy szorgalma hozadékát szerémségi szőlőkbe fektesse. Nem egyszerűen azért, hogy ily módon jusson a kedvelt nedűhöz, hanem pénze kedvező befektetése érdekében is. A Pesten lakozó Temesvári Bodó Mihály 1510-ben készült végrendeletében 50 hordó szerémi (és somogyi) borról rendelkezett, amely pesti pincéjében volt elhelyezve, míg kamonci házában 8 hordó várt elszállításra. Néhány évvel korábban, 1507-ben, néhai Szabó Tamás budai polgár örökösei egy, a szerémségi Újlak határában fekvő szőlődarabon akartak megosztozni. 1517-ben Borkötő (!)