Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)
1850-06-10 / 131. szám
558 fa,manda egyszerűséggel vegyült fellengős kedves bensőséget kölcsönöznek. — Vilmának is, a családja körébeni gyakori szenvedéseit, fejlődő virágkorának májusi légkörű életvágya tévé tűrhetővé. — Gyakran elfellegzettek ugyan egyszerű élte napjai, — de barátnéi enyelgő köre, később pedig a Dévai ismeretsége , s az ezen ismeretségből kifejlődő csábos remények megaranyozák szenvedései sötét fellegrétegeit. A mai találkozásnál Vilma és Dévai csak mindennapi dolgokat mondogattak egymásnak; a habár a fén leírt kis társaság legbizalmasb ismerőseikből állott; azonban az ártatlan ifjú kebel még meghitt körben is a rejtélyeskedés fátyolával iparkodik elfedezgetni édes szent titkait. — A társalgás közé majd zenét szőttek, amit az egész társaság kedves magyar dalokkal kisért, és e közben Dévait szavallásra kérték fel. Dévai engedett, és Vörösmarty: „Mintha szivem húrta volna“ kezdetű kedves költeményét szavalá el, olly kebel- melegséggel és érzelem fellengéssel, mint a kinek a költemény minden eszméje ön keble mélyéről forr fel. — Égő pillantásai, szavalása közben , imádó áhitatossággal villanának fel-fel Vilma szemei késtől tündöklő egére; és Vilma felrepkedő lélekkel hallgatta Dévai lány szavait, s úgy értelmezé a bájos költeményt, mintha abban keble ifjú önérzeteit zengte volna el. Dévai gyönyörű szavalatát a társaság tetszés viharral kísérte; — csupán a Vilma tetszése nem tört ki zajban. Öt összetorlódott érzelmei mintegy leigézék, és a jelen szűk köréből kiragadták; de kedvesére borult ragyogó szemei annál édesebben tolmácsolák , hogy mennyire boldogan elégült Dévai szavalatával. A társaság szétoszlott, — de Vilma fülében több napon át viszhangzottak Dévai szavalata bűbájos igéi. Sepsiéknél Dévai látogatásai mind inkább gyakoriak lettek; — s mivel e rangos család tehetős fia volt, szives fogadásra talált az alispán apánál. — Vilma pedig úgy üdvözlé őt, mint boldog jövője reménycsillagát. — Ártatlan ajkaikon ugyan egymás ellenében nem merték még kilebbenteni a „szeretlek“ szót, — melly szó az ifjú kebelnek olly bűbájos eszméje, és legjobban ismert szava , — és mégis szende elfogultságában alig meri azt ajkaira felidézni. — Azonban ha ajkaik ki nem mondák is egymás elött azon nagy szót, de ők azt egymás tüzében elhaló szemeikből annál érthetőbben kiolvasgatták. A tolakodólag gondos csacska világ mindent legjobban és leghamarább tud, így a Dévai s Vilma összekelését is már mint bizonyost híresztelé ; — a nélkül, hogy arról Dévai az alispán, annál kevésbé pedig a leány előtt csak szót is tett volna. Idő múltán az alispán tőlünk már ismert termében újólag társaságot találunk, — de most nem a korábbi nevető leányfüzért. Nőket, — kik az élet derekán már körülbelül áthatoltak , — látunk ott összeülve, kik hernyó módra rágták össze a nyelvükre kerülő minden tárgyat és egyén becsületét s jó hírét. Mi természetesb, mint hogy a Dévai és Vilma közt híresztelt viszony is tudakozódásuk tárgya jön. Vilma mostohája némileg kitérőleg válaszolt a kérdezősködésre, mire aztán omlottak Dévaira a mindenféle kegyetlen észrevételek s bírálatok. — Én csak azt mondom, hogy Dévai vagyonáért jár Vilma keze után! — jegyzé meg igen okos képpel egy bajuszos fötétáblabirónő , — a ki magát a pamlag egyik zugába fészkelé. — Én is azt gyanítom, hogy szép vagyonáért, és hogy az alispán após után könnyebben főszolgabíró lehessen Dévai urfi ! — Judita Sepsiné könnyeden oda vetőleg. — Ah mint elfajult a világ! — Úgy érdesem, a mi időnkben még a szerelem szövögeté a házasságot, — szól a szomszédnéjához hajolva egy sovány sárga bőrű özvegy, igen epedő képet váltogatván, a vele szemben függő tükörrel. — Csitt! csitt! — hangzott kígyó sziszegésként több ajakról, mivel Vilma kezében egy tányér csemegével épen a terembe lépett. De az elhallgatás már késő volt, mert Vilma épen mostohája beszédjénél nyitván be az ajtót, jól hallotta annak méreggel átszőtt mondatát, és ez olly gyilkosan fájólag hullott lelkére, hogy a hallottaktól megdermedve, az ajtóba fogódzva kellett megállapodnia, nehogy elessék. A csemegés tányért letevén a leány , szobájába sietett ott eszmélkedni anyja rémes szavai felett. Az ő ártatlan jó lelke ollyan gondolatra soha sem tudott volna rábukkanni..... azonban átgondolván Dévainak vele való gyöngéd bánásmódját , — szerelme lángzó felsugárzásait, s minden szavát, minden pillantását, — keble békéje helyre állott, — és elérte, hogy a hallott szavak foglalatja csupán divatos rágalom, — és rövid pihenés után visszatért a vendégek közül a házi kisasszony tisztét folytatni. — Egy a társaságban jelen volt nénikének legsürgösb gondja vala, hogy másnap Dévait magához hivassa, — és tudassa vele az alispánnénak ellene való gyanúját. Viharrá tüzesült Dévai, a szerelmét a haszonlesés mocsárjába fojtó alacson gyanúsítás hallására, s fellázzadt férfias büszkesége, — szerelmét széttépni készült, — de mégis győzött szerelme. Másnap higgadt kedélylyel Sepsiéknél látogatást tön. Vilmát mostohájával együtt találta, és egész ott léte alatt nem hagyta őket magukra Sepsiné; — sőt ez társalgás közben elég kegyes volt beleszőni a beszélgetés folyamába, hogy a mai ifjak milly tolakodók és számitani tudók a neszülésnél; — mihez még az járult, hogy Vilma, Dévai egész ottléte alatt némileg tartózkodónak mutatkozott. Elfojtott kebellel, kábult eszmélettel, mintha forgószél ragadta volna el, — rohant tova Dévai Sepsiéktől, — és a véletlen úgy vezérelte, hogy szórakozás végett, egy másik társaságba vetődött, és itt annak ismétlésével fogadták, hogy szerelmének micsoda indokot tulajdonított Sepsiné a nála mulatott nők előtt. Ennyi sok volt egyszerre. Dévai délceg lelke össze jön tépve. — Ő nem látott,... nem érzett egyebet, mint becsülete sárba tapodtatását, s jelleme megfertöztetését. Égető fájdalma viharában Peredihez sietett, — ennek mindent elbeszélt, s tudakold tőle , hogy mit tegyen.