Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)

1850-06-10 / 131. szám

558 fa,m­­anda egyszerűséggel vegyült fellengős kedves bensősé­­get kölcsönöznek. — Vilmának is, a családja körébeni gyakori szenvedéseit, fejlődő virágkorának májusi légkörű életvágya tévé tűrhe­­tővé. — Gyakran elfellegzettek ugyan egyszerű élte napjai, — de barátnéi enyelgő köre, később pedig a Dévai ismeret­sége , s az ezen ismeretségből kifejlődő csábos remények megaranyozák szenvedései sötét fellegrétegeit. A mai találkozásnál Vilma és Dévai csak mindennapi dolgokat mondogattak egymásnak; a habár a fén leírt kis társaság legbizalmasb ismerőseikből állott; azonban az ártat­lan ifjú kebel még meghitt körben is a rejtélyeskedés fátyo­­lával iparkodik elfedezgetni édes szent titkait. — A társalgás közé majd zenét szőttek, a­mit az egész társaság kedves magyar dalokkal kisért, és e közben Dévait szavallásra kérték fel. Dévai engedett, és Vörösmarty: „Mintha szivem húrta volna“ kezdetű kedves költeményét szavalá el, olly kebel- melegséggel és érzelem fellengéssel, mint a kinek a költemény minden eszméje ön keble mélyéről forr fel. — Égő pillantásai, szavalása közben , imádó áhita­­tossággal villanának fel-fel Vilma szemei késtől tündöklő egé­re; és Vilma felrepkedő lélekkel hallgatta Dévai lány sza­vait, s úgy értelmezé a bájos költeményt, mintha abban keble ifjú ön­érzeteit zengte volna el. Dévai gyönyörű szavalatát a társaság tetszés viharral kísérte; — csupán a Vilma tetszése nem tört ki zajban. Öt összetorlódott érzelmei mintegy leigézék, és a jelen szűk köréből kiragadták; de kedvesére borult ragyogó szemei an­nál édesebben tolmácsolák , hogy mennyire boldogan elégült Dévai szavalatával. A társaság szétoszlott, — de Vilma fülében több na­pon át viszhangzottak Dévai szavalata bűbájos igéi. Sepsiéknél Dévai látogatásai mind inkább gyakoriak lettek; — s mivel e rangos család tehetős fia volt, szives fogadásra talált az alispán apánál. — Vilma pedig úgy üd­­vözlé őt, mint boldog jövője reménycsillagát. — Ártatlan aj­kaikon ugyan egymás ellenében nem merték még kilebben­­teni a „szeretlek“ szót, — melly szó az ifjú kebelnek olly bűbájos eszméje, és legjobban ismert szava , — és mégis szende elfogultságában alig meri azt ajkaira felidézni. — Azonban ha ajkaik ki nem mondák is egymás elött azon nagy szót, de ők azt egymás tüzében elhaló szemeikből annál ért­hetőbben kiolvasgatták. A tolakodólag gondos csacska világ mindent legjobban és leghamarább tud, így a Dévai s Vilma összekelését is már mint bizonyost híresztelé ; — a nélkül, hogy arról Dévai az alispán, annál kevésbé pedig a leány előtt csak szót is tett volna. Idő múltán az alispán tőlünk már ismert termében újó­lag társaságot találunk, — de most nem a korábbi nevető leány­füzért. Nőket, — kik az élet derekán már körülbelül áthatoltak , — látunk ott összeülve, kik hernyó módra rágták össze a nyelvükre kerülő minden tárgyat és egyén becsületét s jó hírét. Mi természetesb, mint hogy a Dévai és Vilma közt hí­­resztelt viszony is tudakozódásuk tárgya jön. Vilma mosto­hája némileg kitérőleg válaszolt a kérdezősködésre, mire az­tán omlottak Dévaira a mindenféle kegyetlen észrevételek s bírálatok. — Én csak azt mondom, hogy Dévai vagyonáért jár Vilma keze után! — jegyzé meg igen okos képpel egy baju­szos fötétáblabirónő , — a ki magát a pamlag egyik zugába fészkelé. — Én is azt gyanítom, hogy szép vagyonáért, és hogy az alispán após után könnyebben főszolgabíró lehessen Dévai urfi ! — Judita Sepsiné könnyeden oda vetőleg. — Ah mint elfajult a világ! — Úgy é­rdesem, a mi időnkben még a szerelem szövögeté a házasságot, — szól a szomszédnéjához hajolva egy sovány sárga bőrű özvegy, igen epedő képet váltogatván, a vele szemben függő tükörrel. — Csitt! csitt! — hangzott kígyó sziszegésként több ajakról, mivel Vilma kezében egy tányér csemegével épen a terembe lépett. De az elhallgatás már késő volt, mert Vilma épen mos­tohája beszédjénél nyitván be az ajtót, jól hallotta annak mé­reggel átszőtt mondatát, és ez olly gyilkosan fájólag hullott lelkére, hogy a hallottaktól megdermedve,­­ az ajtóba fo­gódzva kellett megállapodnia, nehogy elessék. A csemegés tányért letevén a leány , szobájába sietett ott eszmélkedni anyja rémes szavai felett. Az ő ártatlan jó lel­ke ollyan gondolatra soha sem tudott volna rábukkanni..... azonban átgondolván Dévainak vele való gyöngéd bánásmód­ját , — szerelme lángzó felsugárzásait, s minden szavát, min­den pillantását, — keble békéje helyre állott, — és elérte, hogy a hallott szavak foglalatja csupán divatos rágalom, — és rövid pihenés után visszatért a vendégek közül a házi kis­asszony tisztét folytatni. — Egy a társaságban jelen volt nénikének legsürgösb gondja vala, hogy másnap Dévait magához hivassa, — és tu­dassa vele az alispánnénak ellene való gyanúját. Viharrá tüzesült Dévai, a szerelmét a haszonlesés mo­csárjába fojtó alacson gyanúsítás hallására, s fellázzadt fér­fias büszkesége, — szerelmét széttépni készült, — de mégis győzött szerelme. Másnap higgadt kedélylyel Sepsiéknél látogatást tön. Vilmát mostohájával együtt találta, és egész ott léte alatt nem hagyta őket magukra Sepsiné; — sőt ez társalgás közben elég kegyes volt beleszőni a beszélgetés folyamába, hogy a mai ifjak milly tolakodók és számitani tudók a neszülésnél; — mi­hez még az járult, hogy Vilma, Dévai egész ottléte alatt né­mileg tartózkodónak mutatkozott. Elfojtott kebellel,­ kábult eszmélettel, mintha forgó­szél ragadta volna el, — rohant tova Dévai Sepsiéktől, — és a véletlen úgy vezérelte, hogy szórakozás végett, egy másik társaságba vetődött, és itt annak ismétlésével fogadták, hogy szerelmének micsoda indokot tulajdonított Sepsiné a ná­la mulatott nők előtt. Ennyi sok volt egyszerre. Dévai délceg lelke össze jön tépve. — Ő nem látott,... nem érzett egyebet, mint becsü­lete sárba tapodtatását, s jelleme megfertöztetését. Égető fájdalma viharában Peredihez sietett, — ennek mindent elbeszélt, s tudakold tőle , hogy mit tegyen.

Next