Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-05-04 / 85. szám

I Gotháról is. Kinyilatkoztatta, miszerint ha éle­­t­­ét megunja, pusztán sültekkel fog élősködni. Mondott még több élceket a tésztásé­­telek magasztalására és a sültek kisebbítésé­re, mellyeken legjobban neveltek, kik a bá­rót egyszer, másszor reggelizni szemlélték. Illyenkor ugyanis, bepanasztott indigestio mel­lett, rendesen öt hat portió rostélyost is be­vágott, mellyeket hogy meg kellett emésztenie, az ebéd alatti étvágyából haladéktalanul ki­derült. A tésztás ételek közül nem is gonirozta magát. A galuskából valóságos redouttekat épített tányérára, s a társaság iránt annyi ke­gyelettel viseltetett, hogy annak tagjait, a magyar szójárás szerint, a másnapi jó időről is biztosította. A puddingot derékban ketté hasította, s a sadóból annyit kivett, hogy a félsziget tá­nyérán, a legszeretetre méltóbb egész szige­tet képezte. Ha darázsfészek volt, mindig fogadott , hogy megeszik negyvenet. A kivett lepénynyel kényelmesen beta­­karódzhatott. A tányérára h­angirozott sódaros tész­tának pedig, más ember sódarából is jóllakha­tott volna. Csörögök, kiflik, s más­­féle aprósá­gokról nem is szólok, azt gondolhatná az ol­vasó, hogy lehetlen dolgok elbeszélésében gyönyörködöm. A sültek mellett, mindig azt gondolha­­ták ismerősei, hogy már megunta az életet. Azok irányában nem volt ugyan Claudius Ne­ro, de Titus Vespasianusnak beillett. Magama­gához nézve ugyan törpévé fajult, de a társa­ságnak többi tagjait e tekintetben is túlszár­nyalta, mit annyival könnyebben tehetett, mert a szárnyas állatokat különösebben szerette. A saláta különféle nemeit, minthogy azokat ételnek sem tekintette, úgy pusztította mint a kasza a füveket. Hogy mennyit bír egy művészileg kikép­zett és kitágított gyomor, megmutatta különö­sebben az úgynevezett parasztgombócnál. Meg­evett húszat a­nélkül, hogy azok görcs, vagy paroxismus forradalmat idéztek volna elő. A malacot paprikásán eltemette a­nél­kül , hogy ismertető jelt tűzött volna az elte­metett fejéhez , melly után gyomrára mutatva, ezt mondhatnák: e sírban nyugszik egy egész malac. A vadsertésből annyit evett, miszerint félheténk, hogy ő is megvadul. A Gellérthegyen nincs annyi csiga, mennyit egyszerre el nem takarítandó». Görögdinnye appetitusa pedig, a görög­dinnyék árát még Görögországban is feljebb emelte volna. Annyit azonban meg kell vallanunk, hogy grátiával evett, és figyelmezett még a plasticára is. A levest annyi praecisióval nyelte, hogy legkisebb szörbölés sem hangzott. A bust en folio rakosgatta fogai alá. A vastag étellel pedig vigyázott, hogy bajuszát valahogy ne inficiálja. A tésztásételeket úgy tekinte mint dá­mákat , a leggyengédebben közeledett feléjük, mintha meg akarta volna csókolni, annyi grá­tiával vezette ajkaihoz, s lélekemelő mosoly között mutatta ki nekik az utat, mellyen ha­ladjanak. A pecsenyéknél a lágy részeket elvá­­laszta a kemény részektől, s célszerűen in­tézkedett, hogy e veszekedő és egyenetlen­­kedő testvérek soha többé ne találkozzanak. Miután fontos teendőit bevégezte, a cse­megékkel már csak játszódott. Fogait sohasem piszkálta. E tekintetben az izlandiak gazdálkodási rendszerét követte. Lauka Gusztáv: Isten ujja. (Folytatás.) E szavakban annyi él s annyi gúny fe­küdt, hogy önkénytelenül pír futotta el ar­comat. — Bocsánat nagyság ,... akaratom, tudtomon kívül jutottam ide, s hogy itt va­gyok, azon örülök. Feledjük a múltakat, ha azok emlékei nem hatnak vigasztalólag a je­lenre . . . Nem a boszu , a részvét szól belő­lem , nagysád! mert sajnálom önt a nélkül, hogy fel bírnám fogni, mért van ez igy?! — S ki kívánja öntől uram ez önmegta­gadást? — válaszok büszke önérzettel Ma­h­id — ki óhajtja öntől, hogy engemet sajnál­jon ? van é arra szükségem ? vagy vigasztal é engem az , hogy ön sajnál ? s boszantana ő, ha örülne sorsomon? — E szavakat önből egyedül a kételke­dés facsarja ki, ha igazán részvét­é az, mit ön iránt érezek . . . Én őszinte leendők, nagysád! ez önmegtagadást ne tulajdonítsa ön nekem ; ah, én nem vagyok szent! nem ment az em­beri szenvedélyektől, meglehet, ha pusztán ön szivem sugallatát követném, a káröröm egy diadalával tekintenék le most önre, s emlé­keztetném azon méltatlan órákra, mellyeket ön környezőivel annyira éreztetett . . . de nagy­sád ! nekem egy halottam volt ez életben, ki utosó lehelletét gyűjtve össze, igy szólt hoz­zám : „Ő szerencsétlen leend egykor, s meg­bánja, hogy olly kegyetlen volt Aurélhoz; mondjátok meg neki ekkor, hogy emlékemre gondolván az Ínség napjaiban — mert ezek e­­lőtt az fel nem támad szivében, — mondjátok meg: miattam egyetlen könye se folyjon . . . mert én neki megbocsátottam, hogy kérni fo­gom mennyben az istent, távoztassa el tőle a szomorúság napjait, hogy legyen ismét — boldog . . .“ — Ön óhajlá uram, hogy a múltakat fe­ledjük, ha azok vigasztalólag nem hatnak a je­lenre , mért idézi fel azokat? mi öröme van önnek abban, ha arcomat pirosabbnak látja, mint azt a szerencsétlenség érzete befesté? — Nem gyönyörködöm ez arc halvány színében asszonyom ! noha ez nekem alkalmat ad . . . szerencsétlen barátom végrendeleté­nek beteljesítésére ... Csak egyet kérdek ön­től:—legyen szabad remélnem, hogy ön vála­szolni fog . . . — Mielőtt megígérném— szólott büsz­kén emelkedve fel Mah­id — szabad­­ tudnom, miről fog hangzani? — Üljön le nagysád ... folytatom a leg­­illedékesebb hangon, — meg lehet ön győződ­ve, mindig szem előtt tartom a határt, melly engem öntől elszakaszt, tegye ön félre az ál­szemérmet, önnek szemeiben olly szépen ra­gyogna a megbánás, a szent emlékezet tiszta könye ! vallja meg nekem nagyság ... emlé­kezik ő néha — Aurélról ? — — Uram ! ön felejti, hogy én nő és anya vagyok ; minden emlékezet, melly nem férjem, s gyermekeimre száll, ki van tőlem tiltva. — — Az ön véghetetlen erővel bir asszo­nyom, hogy parancsolni tud emlékeinek — e­­gyetlen lény a földön, kinek csak az jut eszé­be, mit óhajt hogy eszébe jusson. Ez álböl­­cseség, ez hideg udvariasság: e kimért em­lékezet ! ne­­gy Matild! ön szerencsétlen ? Aurél szinte az volt, mondják: a szerencsét­lenek részvéttel vannak egymás iránt, s az ön szivében nincs é hang, melly néha, ollykor k­ezerében egyszer felkiáltana : szegény Aurél, ő mégis szeretett engem ! . . . Matild hallgatott. — Nincs é hang, melly, midőn ön az él­vezetek mámoros karjai közt feküdt, megszó­lalt volna csak egyszer: Matild! te mégis ke­gyetlen voltál Aurélhez ! Nincs é köny annyi millió között, mellyel ön szemeiből a föld, a sors nyomom változékonysága kisajtol, melly emlékére peregne ki a megilletődés bánatos érzelmével, s mutatná, hogy Matild óhajtja, hogy szenvedései után csendesen nyugod­jék Aurél . . . — Hiszem, hogy ez óhajtásomon kivil is megtörténik. — Ah tehát semmi, semmi kegyelet! — Semmi, — igen, úgy van, semmi! — mondá Matild , de nekem úgy tetszett, hangja remeg . . . vagy csak képzelem azt ? vagy ó­­hajtám, hogy remegjen?! Ah mint szerettem volna e pillanatban kiönteni szivemet, mint az telve volt f­eléhor­­dani az életbölcseség hideg és soha meg nem tartott elveit, kimérni az életutat, mint az az ember sorsára felkigyózik; a hiúság, a múlan­dóság fellegeire emlékeztetni e nőt, s a Ne­mesis boszuló karjaira; — mit akarsz, botor ember! ? — szólott szivemben az igazságot egy iránt osztó szellem, — nem repültél é ma­gad is virágról virágra ? nem tömjéneztél é a vad kések mámoritó kelyhe előtt ? s nem fe­csérelted é el szived legifjabb s legnemesebb érzeményeit illatlan virágok szagolásában?! bünösebb é­n, mint én? több fekszik é ellene az igazság serpenyüjében, mint ellenem? — Igen! — biztatom önmagamat — vétkesebb, bünösebb ! én szerettem sokat, sokat , de kegyeletien nem voltam senkihez, bármi ra­gyogó szépség és bármi szerencsétlen a­­lak borult is kebelemre, ha mondd, hogy sze­ret, őriztem őt, mint vesz a szűz a szenttü­­zet, s kegyeletien nem voltam hozzá soha . . . A különbség kettőnk között csak az, hogy én szerettem érzésből, vagy szánalom­ból, de mindig szivemből i­de ő soha. Hiúság­ból, hogy győzzön, hogy bámultassék, hogy királyné legyen ! bármint vérzett alatta a föld, bármennyien estek is el körülötte, az neki mindegy volt; a világ látta, a világ tudta hogy az ő szeme az mindenek fölött, — hogy csak akarnia kell, s lábainál fekszik a férfi világ! Soha többet, soha többet nem fogsz sze­retni, szivem ! vagy ha igen, e szerelem örök lesz, mint isten, fenséges mint egy tiszta ima, forró mint a muzulmán hite , átszőve a földön­­tuliasság színével, mint a bűbájos korány. — Nagysád! — kezdem újra e nyo­masztó társalgást — tekintsen ön engem mint legj­ibb barátját; áldom a véletlent, melly ön körébe vezetett, ügy­é asszonyom, — s mint­ha a következő gondolattól magam is vissza­ijedtem volna, megütödve folytatám: — ügyé ön el van hagyatva mindenkitől? Matild hallgatott. Csak bánatos szemeit emelé reám csodálattal,­­ hogy mi közöm ne­kem mindéhez. — Ön el van hagyatva, —folytatám, és szivem minden ellenkező elvek dacára elér­­zékenyült, — régi jó barátai, rokonai nem ke­resik önt többé fel; legyek én az nagysád! ki ön mellett őrködhetik. — Köszönöm uram, de nekem mire sincs szükségem. — Ne taszítson el magától, nagysád! — Uram! szólott felemelkedve ismét helyéből Matild, s szemei lángoltak, a megye­ :150

Next