Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-05-04 / 85. szám
I Gotháról is. Kinyilatkoztatta, miszerint ha életét megunja, pusztán sültekkel fog élősködni. Mondott még több élceket a tésztásételek magasztalására és a sültek kisebbítésére, mellyeken legjobban neveltek, kik a bárót egyszer, másszor reggelizni szemlélték. Illyenkor ugyanis, bepanasztott indigestio mellett, rendesen öt hat portió rostélyost is bevágott, mellyeket hogy meg kellett emésztenie, az ebéd alatti étvágyából haladéktalanul kiderült. A tésztás ételek közül nem is gonirozta magát. A galuskából valóságos redouttekat épített tányérára, s a társaság iránt annyi kegyelettel viseltetett, hogy annak tagjait, a magyar szójárás szerint, a másnapi jó időről is biztosította. A puddingot derékban ketté hasította, s a sadóból annyit kivett, hogy a félsziget tányérán, a legszeretetre méltóbb egész szigetet képezte. Ha darázsfészek volt, mindig fogadott , hogy megeszik negyvenet. A kivett lepénynyel kényelmesen betakaródzhatott. A tányérára hangirozott sódaros tésztának pedig, más ember sódarából is jóllakhatott volna. Csörögök, kiflik, s másféle apróságokról nem is szólok, azt gondolhatná az olvasó, hogy lehetlen dolgok elbeszélésében gyönyörködöm. A sültek mellett, mindig azt gondolhaták ismerősei, hogy már megunta az életet. Azok irányában nem volt ugyan Claudius Nero, de Titus Vespasianusnak beillett. Magamagához nézve ugyan törpévé fajult, de a társaságnak többi tagjait e tekintetben is túlszárnyalta, mit annyival könnyebben tehetett, mert a szárnyas állatokat különösebben szerette. A saláta különféle nemeit, minthogy azokat ételnek sem tekintette, úgy pusztította mint a kasza a füveket. Hogy mennyit bír egy művészileg kiképzett és kitágított gyomor, megmutatta különösebben az úgynevezett parasztgombócnál. Megevett húszat anélkül, hogy azok görcs, vagy paroxismus forradalmat idéztek volna elő. A malacot paprikásán eltemette anélkül , hogy ismertető jelt tűzött volna az eltemetett fejéhez , melly után gyomrára mutatva, ezt mondhatnák: e sírban nyugszik egy egész malac. A vadsertésből annyit evett, miszerint félheténk, hogy ő is megvadul. A Gellérthegyen nincs annyi csiga, mennyit egyszerre el nem takarítandó». Görögdinnye appetitusa pedig, a görögdinnyék árát még Görögországban is feljebb emelte volna. Annyit azonban meg kell vallanunk, hogy grátiával evett, és figyelmezett még a plasticára is. A levest annyi praecisióval nyelte, hogy legkisebb szörbölés sem hangzott. A bust en folio rakosgatta fogai alá. A vastag étellel pedig vigyázott, hogy bajuszát valahogy ne inficiálja. A tésztásételeket úgy tekinte mint dámákat , a leggyengédebben közeledett feléjük, mintha meg akarta volna csókolni, annyi grátiával vezette ajkaihoz, s lélekemelő mosoly között mutatta ki nekik az utat, mellyen haladjanak. A pecsenyéknél a lágy részeket elválaszta a kemény részektől, s célszerűen intézkedett, hogy e veszekedő és egyenetlenkedő testvérek soha többé ne találkozzanak. Miután fontos teendőit bevégezte, a csemegékkel már csak játszódott. Fogait sohasem piszkálta. E tekintetben az izlandiak gazdálkodási rendszerét követte. Lauka Gusztáv: Isten ujja. (Folytatás.) E szavakban annyi él s annyi gúny feküdt, hogy önkénytelenül pír futotta el arcomat. — Bocsánat nagyság ,... akaratom, tudtomon kívül jutottam ide, s hogy itt vagyok, azon örülök. Feledjük a múltakat, ha azok emlékei nem hatnak vigasztalólag a jelenre . . . Nem a boszu , a részvét szól belőlem , nagysád! mert sajnálom önt a nélkül, hogy fel bírnám fogni, mért van ez igy?! — S ki kívánja öntől uram ez önmegtagadást? — válaszok büszke önérzettel Mahid — ki óhajtja öntől, hogy engemet sajnáljon ? van é arra szükségem ? vagy vigasztal é engem az , hogy ön sajnál ? s boszantana ő, ha örülne sorsomon? — E szavakat önből egyedül a kételkedés facsarja ki, ha igazán részvété az, mit ön iránt érezek . . . Én őszinte leendők, nagysád! ez önmegtagadást ne tulajdonítsa ön nekem ; ah, én nem vagyok szent! nem ment az emberi szenvedélyektől, meglehet, ha pusztán ön szivem sugallatát követném, a káröröm egy diadalával tekintenék le most önre, s emlékeztetném azon méltatlan órákra, mellyeket ön környezőivel annyira éreztetett . . . de nagysád ! nekem egy halottam volt ez életben, ki utosó lehelletét gyűjtve össze, igy szólt hozzám : „Ő szerencsétlen leend egykor, s megbánja, hogy olly kegyetlen volt Aurélhoz; mondjátok meg neki ekkor, hogy emlékemre gondolván az Ínség napjaiban — mert ezek előtt az fel nem támad szivében, — mondjátok meg: miattam egyetlen könye se folyjon . . . mert én neki megbocsátottam, hogy kérni fogom mennyben az istent, távoztassa el tőle a szomorúság napjait, hogy legyen ismét — boldog . . .“ — Ön óhajlá uram, hogy a múltakat feledjük, ha azok vigasztalólag nem hatnak a jelenre , mért idézi fel azokat? mi öröme van önnek abban, ha arcomat pirosabbnak látja, mint azt a szerencsétlenség érzete befesté? — Nem gyönyörködöm ez arc halvány színében asszonyom ! noha ez nekem alkalmat ad . . . szerencsétlen barátom végrendeletének beteljesítésére ... Csak egyet kérdek öntől:—legyen szabad remélnem, hogy ön válaszolni fog . . . — Mielőtt megígérném— szólott büszkén emelkedve fel Mahid — szabad tudnom, miről fog hangzani? — Üljön le nagysád ... folytatom a legilledékesebb hangon, — meg lehet ön győződve, mindig szem előtt tartom a határt, melly engem öntől elszakaszt, tegye ön félre az álszemérmet, önnek szemeiben olly szépen ragyogna a megbánás, a szent emlékezet tiszta könye ! vallja meg nekem nagyság ... emlékezik ő néha — Aurélról ? — — Uram ! ön felejti, hogy én nő és anya vagyok ; minden emlékezet, melly nem férjem, s gyermekeimre száll, ki van tőlem tiltva. — — Az ön véghetetlen erővel bir asszonyom, hogy parancsolni tud emlékeinek — egyetlen lény a földön, kinek csak az jut eszébe, mit óhajt hogy eszébe jusson. Ez álbölcseség, ez hideg udvariasság: e kimért emlékezet ! negy Matild! ön szerencsétlen ? Aurél szinte az volt, mondják: a szerencsétlenek részvéttel vannak egymás iránt, s az ön szivében nincs é hang, melly néha, ollykor kezerében egyszer felkiáltana : szegény Aurél, ő mégis szeretett engem ! . . . Matild hallgatott. — Nincs é hang, melly, midőn ön az élvezetek mámoros karjai közt feküdt, megszólalt volna csak egyszer: Matild! te mégis kegyetlen voltál Aurélhez ! Nincs é köny annyi millió között, mellyel ön szemeiből a föld, a sors nyomom változékonysága kisajtol, melly emlékére peregne ki a megilletődés bánatos érzelmével, s mutatná, hogy Matild óhajtja, hogy szenvedései után csendesen nyugodjék Aurél . . . — Hiszem, hogy ez óhajtásomon kivil is megtörténik. — Ah tehát semmi, semmi kegyelet! — Semmi, — igen, úgy van, semmi! — mondá Matild , de nekem úgy tetszett, hangja remeg . . . vagy csak képzelem azt ? vagy óhajtám, hogy remegjen?! Ah mint szerettem volna e pillanatban kiönteni szivemet, mint az telve volt feléhordani az életbölcseség hideg és soha meg nem tartott elveit, kimérni az életutat, mint az az ember sorsára felkigyózik; a hiúság, a múlandóság fellegeire emlékeztetni e nőt, s a Nemesis boszuló karjaira; — mit akarsz, botor ember! ? — szólott szivemben az igazságot egy iránt osztó szellem, — nem repültél é magad is virágról virágra ? nem tömjéneztél é a vad kések mámoritó kelyhe előtt ? s nem fecsérelted é el szived legifjabb s legnemesebb érzeményeit illatlan virágok szagolásában?! bünösebb én, mint én? több fekszik é ellene az igazság serpenyüjében, mint ellenem? — Igen! — biztatom önmagamat — vétkesebb, bünösebb ! én szerettem sokat, sokat , de kegyeletien nem voltam senkihez, bármi ragyogó szépség és bármi szerencsétlen alak borult is kebelemre, ha mondd, hogy szeret, őriztem őt, mint vesz a szűz a szenttüzet, s kegyeletien nem voltam hozzá soha . . . A különbség kettőnk között csak az, hogy én szerettem érzésből, vagy szánalomból, de mindig szivemből ide ő soha. Hiúságból, hogy győzzön, hogy bámultassék, hogy királyné legyen ! bármint vérzett alatta a föld, bármennyien estek is el körülötte, az neki mindegy volt; a világ látta, a világ tudta hogy az ő szeme az mindenek fölött, — hogy csak akarnia kell, s lábainál fekszik a férfi világ! Soha többet, soha többet nem fogsz szeretni, szivem ! vagy ha igen, e szerelem örök lesz, mint isten, fenséges mint egy tiszta ima, forró mint a muzulmán hite , átszőve a földöntuliasság színével, mint a bűbájos korány. — Nagysád! — kezdem újra e nyomasztó társalgást — tekintsen ön engem mint legjibb barátját; áldom a véletlent, melly ön körébe vezetett, ügyé asszonyom, — s mintha a következő gondolattól magam is visszaijedtem volna, megütödve folytatám: — ügyé ön el van hagyatva mindenkitől? Matild hallgatott. Csak bánatos szemeit emelé reám csodálattal, hogy mi közöm nekem mindéhez. — Ön el van hagyatva, —folytatám, és szivem minden ellenkező elvek dacára elérzékenyült, — régi jó barátai, rokonai nem keresik önt többé fel; legyek én az nagysád! ki ön mellett őrködhetik. — Köszönöm uram, de nekem mire sincs szükségem. — Ne taszítson el magától, nagysád! — Uram! szólott felemelkedve ismét helyéből Matild, s szemei lángoltak, a megye :150