Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-06-10 / 114. szám
finak sorsát osztotta volna, kit ez istentelen teremtések utolsó fillérig kizsákmányoltak, s azután kacagva complimentiroztak ki az ajtón. — Oh, miért nem vontam én is korábban viszsza magamat, most nem kellene illy nyomorultan tengődnöm, s azt remélhetném legalább, hogy nyugodtan fogok meghalni. Az exdirektor könyei sűrűen hullottak egy kacsacombra, mellyet művészileg boncolgatott szét tányérán, s azután mély sóhajok közt szájába dugott. — Alig hagytuk el Győr városát, folytatá panaszos elbeszélését, midőn dolgaink mindig roszabbul mentek; társaságom eloszlott, s engemez igazi komédiás módra a faképnél hagyott. A nyomorúság mindig nagyobb lett. Éhez járult még, hogy a bú és gond ágyba döntött, s veszedelmes betegségbe estem, mellynek következtében egyik szememre tökéletesen megvakultam. Azonban csak most jön a java. Hallja ön az iszonyú történetet, mellynek legkisebb szava önnek lelkét szétzúzni, fiatal vérét megfagyasztani, szemeit a gödrükből kiforgatni, göndör fürtjeit szétválasztani s minden hajszálát, mint a felbőszült borznak tüskéit, fölmereszteni fogja. Jól figyeljen ön arra, a mi következni fog. S a rémnek szavait Shakespeare ,Hamletjéből nagy pathoszszal elrecitálván, s a húsától megfosztott kacsacombot magasan ég felé tartván, folytatá: — Egy szép reggel fölébredek, s körültekintvén azt találom, hogy a szoba egészen üres, s olly szépen volt kitakarítva, mintha abban soha a legcsekélyebb bútor sem állott volna. Fütyültem , kiáltottam , káromkodtam , senki sem jött! Feleségem és leányom örökre eltűntek — még a lepedőt is kihúzták beteg testem alól. A puszta szalmán a következő tartalmú levél hevert: „Szeretett Tódorkám! Te most épen annyit érsz, mint egy vén flakkerló, mellyel mire sem lehet többé e világon használni. Máris vak vagy, nemsokára sánta és süket is fogsz lenni. Szóval, minden tekintetben nyomorult fickó vagy. Lehetlen tőlünk kívánnod, hogy tovább is nálad maradjunk s veled együtt meggebedjünk. S azért elhatároztuk, szerencsénket tovább keresni, miben te nekünk csak akadályul szolgálnál. Legokosabb volna rád nézve ha felrúgnál, mire amint látszik, úgyis legszebb kilátásod van. Ha azonban olly szerencsés volnál, betegségedből kigázolhatni, gondoskodjál arról, hogy még idején bejuthass valami kórházba; vagy ha eszed van, végy valahol egy kötelet, s akaszd fel magadat. — Egyébiránt légy meggyőződve, hogy a legnagyobb távolságban sem szünök meg maradni hűséges hitestársad, Adél.‘ — Ezen sorok olly dühössé tettek engemet, hogy fejemet a falon akartam szétzúzni , csak az örök elkárhozástóli félelem tartott vissza. Később magamhoz tértem, nyugodtabban kezdtem a sorsról és az asszonyokról gondolkodni s egészséges lettem. ,A nyomorultnak néha egyetlen és utolsó vigasza sem marad meg: a halál! Annyi bizonyos, hogy a legszegényebb fickó voltam a hold alatt, s darab ideig szökevény módra barangoltam be a világot, nem találtam helyet, hová vén fejemet lehajthattam volna. Majd azt hittem, hogy bajaim fognak engemet fölemészteni, majd ismét azt reménylettem, hogy hideg vagy éhség miatt fogok meghalni; azonban sem az egyik, sem a másik nem történt; még tovább kellett tűrnöm és szenvednem. Szomorú vándorlásom alatt megismerkedtem egy emberrel, kinek egész gazdagsága ezen guitárból állott. Összeállottunk, ő guitározott, én énekeltem, s igy mindennap kerestünk magunknak pár fillért, miből lassan kint eléltünk. Később jó barátom meghalt, s mivel más örököse nem volt, nekem hagyta egész vagyonát, melly ezen guitárból, egy fél ingből, a parókából, mellyet ön fejemen lát, egy makrapipából, egy ujjak nélküli sokszínű köntösből, s egypár meglehetősen jó állapotban levő bőrnadrágból állott. Nehezen esett vesztesége, s irigylettem tőle azt a szerencsét, hogy a halál több szívességgel viseltetett iránta, mint én irántam. Jó, becsületes pajtás volt, nem fogom őt soha elfelejteni. Az isten éltesse őt a más világon is! Az elbeszélő szemeiben ismét könyek csillámlottak, egy hajtásra kiitta már a negyedik pohár somlyait, s rövid szünet után folytató : — Múlt hónapban—bejöttem, hol egy nap délután feleségemet az utcaseprő rabok közt pillantottam meg. Nem hittem szemeimnek, vagy inkább szememnek, pedig csakugyan ő volt, s olly rémítő rész színben volt, hogy megesett rajta szívem. Mindent elfelejtettem, nyakába borultam, s olly hangosan sírtam és bőgtem, hogy az emberek azt gondolták, hogy megörültem. Engedje ön elhallgatnom a szégyenítő büntetésnek okát, magam sem tudakozódtam bővebben utána. Utóbb meglátogattam nőmet a tömlőében, mindent megbocsátottam neki, megosztottam vele csekély keresetemet, s nem ritkán történt, hogy ő ugyanazon utcában sepert, hol én egyik háznak udvarában énekeltem. Hiában, csupa ellentétekből áll a világ! Leányom, mint feleségemtől hallottam, a kórházban halt meg ; nemsokára azután kedves Adélemet is forró betegség ragadta ki karjaimból-------s csak engem, egyedül engem hagyott hátra a halál, miből azt következtetem, hogy rám még nagy szerencse vár, egyébiránt már azt is nagy szerencsémnek tartom, hogy önt láthattam, s résztvevő keblébe önthettem panaszimat. S ezzel ismét nyakamba akart borulni, mit az által paríroztam ki, hogy az asztaltól fölkelvén az eléhivott pincérrel számoltam, miből emberem helyesen gyanítván, hogy a ,traktárnak vége, ő is fölkelt, s érzékeny búcsút vettünk egymástól. Megvallom, hogy találkozásunkat nem igen kedvező ,omenynek vettem, s különféle gondolatok közt töltöttem álmatlanul az első éjszakát Pdön. Másnap B. grófnőhez mentünk.------És most engedjék meg a nyájas olvasók, hogy azon időszakot, mellyet Pdön töltöttem, s mellyben a legnagyobb boldogság mellett a legnagyobb búban részesültem, az örömnek kevés perceit napokig tartó gonddal s keserűséggel váltottam be, csak igen gyönge contoureokban rajzolhassam. Sokféle tekintetek kényszerítenek, hogy így cselekedjem. — Lehet, hogy el fog jönni az idő , hol nyíltabban fogok szólhatni, jelenleg azonban ezt a legnagyobb indiscretio nélkül nem tehetem. Nem tanácsos mindig az elmúlt időt felkölteni, s az emlékezet érveitől annyira elragadtatni, hogy azon idő fölött, mellybe mint egy varázspálca ütése által magunkat visszahelyezzük, a jelentés ennek követeléseit elfelejtsük !------Frankenburg Adolf. — Tehát nem tudod őt meggyógyítani? — kiálta rá a parancsnok. — Nincs elég praxisom. Párisban a szívbetegek számára nem az egyetemből vitetnek orvost. Leányod szerelmes, s tanácslom, hogy egy hét lefolyása alatt Voronec, neje legyen, vagy a halál fogja őt majd eljegyezni. Válaszsz öreg. Pap mindenesetre kell, hogy legyen ki megáldja, vagy a templomban vagy a temetőben. — Tehát egyáltalában nincs itt a kettő között?— kérdé boszosan a parancsnok. Nem lehetne kijátszani a házasságot, Boisprée ? — De hogyan ? — Voronecnek tiltva van neszülni , ez meggátolhatná. — A nagygyűlés szabadságot adhat rá. — Én ellene leszek, hogy adjon. — Én meg mellette ! — felelt határozottan Boisprée. A parancsnok ajkába harapott. Azután egy ideig mélyen gondolkodott, kemény léptekkel járt föl s alá a teremben. Hosszú szünet állott be. Boisprée szüntelen figyelemmel kiséré a gondolatiba mélyedt parancsnokot, ki e pillanatban megállt, keményen a tanácsos arra nézett s szólt: — Ha már minden ördög ellenem esküdött, hivassák elő Voronec! Boisprée kilépett, s néhány perc múlva Voroneccel tért vissza. Az ifjú segédtiszt meghajta magát. Arcán könnyű zavar s meglepetés jelei voltak láthatók, mellyek a parancsnok szigorú tekintete s e szokatlan idézés által vegyültek vonásaiba. A parancsnok nehány lépésre megállt, keresztbefonva karjait, s egy tekintettel arcán, melly az ifjúnak lelkét látszék keresztüljárni. Rövid — de Voronecre meglehetős kínos szünet után, a parancsnok átható szigorú hangon szólt. — Pap nem vagyok, hogy hosszadalmas prédikációval álljak elő, de beszédem azért elég kimerítő teend, hogy akaratomat utolsó betűjéig megértsd. — A nagygyűlésteli jóváhagyás reményében én mint elnök, s Boisprée mint tanácsosom, fölhatalmazunk a nőszülésre. Leányom Katalin miattad ágyban fekvő beteg. Szivébe a szerelem ördöge bujt. Eléggé bánom hogy olly vak, olly bolond valék s nem tudom szivét megőrizni a szerelemtől, a nyugalom és boldogságnak ez örökké gyökerén rágódó férgétől! Már megvan. Elbolonditottátok egymást. — Három nap múlva egybe fogtok kelni. Majd Boisprée helyettesítendi a papot, s végzendi az egyházi szertartásokat. (Boisprée meghajta magát.) Tehát három nap múlva, érted ? Úgy meggondold azonban magad e három nap alatt, úgy elkészülj, hogy meg ne bánd a mit tettél! — folytató mindig növekedő hangon, melly egészen átment a fenyegetésbe. — Tartsd eszedben a mit mondok: leányomat úgy boldogítsd,végig egész életén, hogy ellenkező esetben esküszöm a pokol minden gyötrelmére, miszerint az ukrajnai erdőben nem múlt ki még halandó olly kínnal, mint ami ilyennel te fogsz kimúlni !! — E szavakkal a parancsnok Boisprée kíséretében elhagyá a termet, s Marven egyedül maradt. A lány arca elsápadt mint halotté, majd ismét kigyuladt, mintha szivét, fejét egyszerre láng borította volna. Kezeit ijedve szokta homlokához, mintha feszült ereinek szétpattanását akarná meggátolni. — Szent isten! mi volt ez ? kérdé hoszszu szünet múlva bágyadtan reszketve, önmagától. Jól hallottam és vagy megörült bennem 466 PIIGATTCHEFF. (Regényes korrajz, a XVIII-ik századból.) (Folytatás.) — Ha úgy tetszik gyóntatni, vagy ha jobban tetszik, esküdtetni.