Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-06-10 / 114. szám

finak sorsát osztotta volna, kit ez istentelen te­remtések utolsó fillérig kizsákmányoltak, s azután kacagva complimentiroztak ki az ajtón. — Oh, miért nem vontam én is korábban visz­­sza magamat, most nem kellene illy nyomo­rultan tengődnöm, s azt remélhetném legalább, hogy nyugodtan fogok meghalni. Az exdirektor könyei sűrűen hullottak egy kacsacombra, mellyet művészileg bon­colgatott szét tányérán, s azután mély sóha­jok közt szájába dugott. — Alig hagytuk el Győr városát, foly­­tatá panaszos elbeszélését, midőn dolgaink mindig roszabbul mentek; társaságom elosz­lott, s engem­ez igazi komédiás módra a fakép­nél hagyott. A nyomorúság mindig nagyobb lett. Éhez járult még, hogy a bú és gond ágy­ba döntött, s veszedelmes betegségbe estem, mellynek következtében egyik szememre tö­kéletesen megvakultam. Azonban csak most jön a java. Hallja ön az iszonyú történetet, mellynek legkisebb szava önnek lelkét szét­zúzni, fiatal vérét megfagyasztani, szemeit a gödrükből kiforgatni, göndör fürtjeit szétvá­lasztani s minden hajszálát, mint a felbőszült borznak tüskéit, fölmereszteni fogja. Jól fi­gyeljen ön arra, a mi következni fog. S a rémnek szavait Shakespeare ,Ham­letjéből nagy pathoszszal elrecitálván, s a hú­sától megfosztott kacsacombot magasan ég felé tartván, folytatá: — Egy szép reggel fölébredek, s körül­tekintvén azt találom, hogy a szoba egészen üres, s olly szépen volt kitakarítva, mintha ab­ban soha a legcsekélyebb bútor sem állott volna. Fütyültem , kiáltottam , káromkodtam , senki sem jött! Feleségem és leányom örökre eltűntek — még a lepedőt is kihúzták beteg testem alól. A puszta szalmán a következő tartalmú levél hevert: „Szeretett Tódorkám! Te most épen annyit érsz, mint egy vén flakkerló, mellyel mire sem lehet többé e világon használni. Már­is v­a­k vagy, nemsokára sánta és süket is fogsz lenni. Szóval, minden tekintetben nyo­morult fickó vagy. Lehetlen tőlünk kívánnod, hogy tovább is nálad maradjunk s veled együtt meggebedjünk. S azért elhatároztuk, szeren­csénket tovább keresni, miben te nekünk csak akadályul szolgálnál. Legokosabb volna rád nézve ha felrúgnál, mire a­mint látszik, úgyis legszebb kilátásod van. Ha azonban olly sze­rencsés volnál, betegségedből kigázolhatni, gondoskodjál arról, hogy még idején bejuthass valami kórházba; vagy ha eszed van, végy valahol egy kötelet, s akaszd fel magadat. — Egyébiránt légy meggyőződve, hogy a legna­gyobb távolságban sem szünök meg maradni hűséges hitestársad, Adél.‘ — Ezen sorok olly dühössé tettek en­­gemet, hogy fejemet a falon akartam szétzúz­ni , csak az örök elkárhozástóli félelem tartott vissza. Később magamhoz tértem, nyugodtab­­ban kezdtem a sorsról és az asszonyokról gon­dolkodni s egészséges lettem. ,A nyomorult­nak néha egyetlen és utolsó vigasza sem ma­rad meg: a halál!­ Annyi bizonyos, hogy a legszegényebb fickó voltam a hold alatt, s da­rab ideig szökevény módra barangoltam be a világot, nem találtam helyet, hová vén fejemet lehajthattam volna. Majd azt hittem, hogy ba­jaim fognak engemet fölemészteni, majd ismét azt reménylettem, hogy hideg vagy éhség mi­att fogok meghalni; azonban sem az egyik, sem a másik nem történt; még tovább kellett tűrnöm és szenvednem. Szomorú vándorlásom alatt megismerkedtem egy emberrel, kinek egész gazdagsága ezen guitárból állott. Össze­­állottunk, ő guitározott, én énekeltem, s igy mindennap kerestünk magunknak pár fillért, miből lassan kint eléltünk. Később jó barátom meghalt, s mivel más örököse nem volt, ne­kem hagyta egész vagyonát, melly ezen guitár­­ból, egy fél ingből, a parókából, mellyet ön fejemen lát, egy makrapipából, egy ujjak nél­küli sokszínű köntösből, s egypár meglehető­sen jó állapotban levő bőrnadrágból állott. Ne­hezen esett vesztesége, s irigylettem tőle azt a szerencsét, hogy a halál több szívességgel viseltetett iránta, mint én irántam. Jó, becsü­letes pajtás volt, nem fogom őt soha elfelej­teni. Az isten éltesse őt a más világon is! Az elbeszélő szemeiben ismét könyek csillámlottak, egy hajtásra kiitta már a negye­dik pohár somlyait, s rövid szünet után foly­tató : — Múlt hónapban­­—bejöttem, hol egy nap délután feleségemet az utcaseprő rabok közt pillantottam meg. Nem hittem szemeim­nek, vagy inkább szememnek, pedig csaku­gyan ő volt, s olly rémítő rész színben volt, hogy megesett rajta szívem. Mindent elfelej­tettem, nyakába borultam, s olly hangosan sírtam és bőgtem, hogy az emberek azt gon­dolták, hogy megörültem. Engedje ön elhall­gatnom a szégyenítő büntetésnek okát, magam sem tudakozódtam bővebben utána. Utóbb meg­látogattam nőmet a tömlőében, mindent meg­bocsátottam neki, megosztottam vele csekély keresetemet, s nem ritkán történt, hogy ő u­­gyanazon utcában sepert, hol én egyik háznak udvarában énekeltem. Hiában, csupa ellenté­tekből áll a világ! Leányom, mint feleségem­től hallottam, a kórházban halt meg ; nemso­kára azután kedves Adélemet is forró beteg­ség ragadta ki karjaimból-------s csak en­gem, egyedül engem hagyott hátra a halál, mi­ből azt következtetem, hogy rám még nagy szerencse vár, egyébiránt már azt is nagy szerencsémnek tartom, hogy önt láthattam, s résztvevő keblébe önthettem panaszimat. S ezzel ismét nyakamba akart borulni, mit az által paríroztam ki, hogy az asztaltól fölkelvén az eléhivott pincérrel számoltam, miből emberem helyesen gyanítván, hogy a ,traktárnak vége, ő is fölkelt, s érzékeny bú­csút vettünk egymástól. Megvallom, hogy találkozásunkat nem igen kedvező ,omenynek vettem, s különféle gondolatok közt töltöttem álmatlanul az első éjszakát Pdön. Másnap B. grófnőhez mentünk.------­És most engedjék meg a nyájas olva­sók, hogy azon időszakot, mellyet Pdön töl­töttem, s mellyben a legnagyobb boldogság mellett a legnagyobb búban részesültem, az örömnek kevés perceit napokig tartó gonddal s keserűséggel váltottam be, csak igen gyön­ge contoureokban rajzolhassam. Sokféle te­kintetek kényszerítenek, hogy így cseleked­jem. — Lehet, hogy el fog jönni az idő , hol nyíltabban fogok szólhatni, jelenleg azonban ezt a legnagyobb indiscretio nélkül nem tehe­tem. Nem tanácsos mindig az elmúlt időt fel­­költeni, s az emlékezet érveitől annyira elra­gadtatni, hogy azon idő fölött, mellybe mint egy varázspálca ütése által magunkat vissza­helyezzük, a jelent­és ennek követeléseit el­felejtsük !------­Frankenburg Adolf. — Tehát nem tudod őt meggyógyítani? — kiálta rá a parancsnok. — Nincs elég praxisom. Párisban a szív­betegek számára nem az egyetemből vitetnek orvost. Leányod szerelmes, s tanácslom, hogy egy hét lefolyása alatt Voronec, neje legyen, vagy a halál fogja őt majd elj­egyezni. Vá­­laszsz öreg. Pap mindenesetre kell, hogy le­gyen ki megáldja, vagy a templomban vagy a temetőben. — Tehát egyáltalában nincs itt a kettő között?— kérdé boszosan a parancsnok. Nem lehetne kijátszani a házasságot, Boisprée ? — De hogyan ? — Voronecnek tiltva van neszülni , ez meggátolhatná. — A nagygyűlés szabadságot adhat rá. — Én ellene leszek, hogy adjon. — Én meg mellette ! — felelt határo­zottan Boisprée. A parancsnok ajkába harapott. Azután egy ideig mélyen gondolkodott, kemény lép­tekkel járt föl s alá a teremben. Hosszú szü­net állott be. Boisprée szüntelen figyelemmel kiséré a gondolatiba m­élyedt parancsnokot, ki e pillanatban megállt, keményen a tanácsos arra nézett s szólt: — Ha már minden ördög ellenem eskü­dött, hivassák elő Voronec! Boisprée kilépett, s néhány perc múlva Voroneccel tért vissza. Az ifjú segédtiszt meghajta magát. Ar­cán könnyű zavar s meglepetés jelei voltak láthatók, mellyek a parancsnok szigorú te­kintete s e szokatlan idézés által vegyültek vonásaiba. A parancsnok nehány lépésre megállt, keresztbefonva karjait, s egy tekintettel ar­cán, melly az ifjúnak lelkét látszék keresztül­járni. Rövid —­ de Voronecre meglehetős kí­nos szünet után, a parancsnok átható szigorú hangon szólt. — Pap nem vagyok, hogy hosszadal­mas prédikációval álljak elő, de beszédem az­ért elég kimerítő teend, hogy akaratomat u­­tolsó betűjéig megértsd. — A nagygyűlésteli jóváhagyás reményében én mint elnök, s Bois­prée mint tanácsosom, fölhatalmazunk a nő­­szülésre. Leányom Katalin miattad ágyban fekvő beteg. Szivébe a szerelem ördöge bujt. Eléggé bánom hogy olly vak, olly bolond va­­lék s nem tudom szivét megőrizni a szerelem­től, a nyugalom és boldogságnak ez örökké gyökerén rágódó férgétől! Már megvan. El­­bolonditottátok egymást. — Három nap múlva egybe fogtok kelni. Majd Boisprée helyettesí­­tendi a papot, s végzendi az egyházi szertar­tásokat. (Boisprée meghajta magát.) Tehát három nap múlva, érted ? Úgy meggondold a­­zonban magad e három nap alatt, úgy elké­szülj, hogy meg ne bánd a mit tettél! — foly­tató mindig növekedő hangon, melly egészen átment a fenyegetésbe. — Tartsd eszedben a mit mondok: leányomat úgy boldogítsd,végig egész életén, hogy ellenkező esetben eskü­szöm a pokol minden gyötrelmére, miszerint az ukrajnai erdőben nem múlt ki még halandó olly kínnal, mint a­mi ilyennel te fogsz ki­múlni !! — E szavakkal a parancsnok Boisprée kíséretében elhagyá a termet, s Marven egye­dül maradt. A lány arca elsápadt mint halotté, majd ismét kigyuladt, mintha szivét, fejét egyszer­re láng borította volna. Kezeit ijedve szok­ta homlokához, mintha feszült ereinek szétpatta­nását akarná meggátolni. — Szent isten! mi volt ez ? kérdé hosz­­szu szünet múlva bágyadtan reszketve, önma­gától. Jól hallottam és vagy megörült bennem 466 PIIGATTCHEFF. (Regényes korrajz, a XVIII-ik századból.) (Folytatás.) — Ha úgy tetszik gyóntatni, vagy ha jobban tetszik, esküdtetni.

Next