Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)

1854-06-10 / 118. szám

Budapest, 5-ik évi folyamat. 118 Szombat, junius 10-én 1854. s\^s\/\sw\s\/\s^\ r\ /\/\ J Megjelenik, ünnep- sC ?vasárnapot kivévén, min-) pdennap délután divat-c* rképek- 5egyéb műmel-S slékletekkel és raj-^ ?z okkal.­­J Szerkesztőségi? ^szállás: újvilág utca­i 1­4­0 i. ház első emelet, hová ^kéziratok utasitandók. ^ Kiadó­hivatal:­­ Saldm­asor, kegyesrendiek C ^épületében levő nyomdai d­íjiroda, hová az előfizetésig ^s hirdetési dijak küldendők.sHÖLGYFUTÁR: Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. I . Előfizetési díj:­­ ^Postán: egész évre 16 ft. ^ ‰; félévre 9,, s £ évnegyedre 5 „ ? ^Budapesten hazh­ozku­l-)) ^déssel: egész évre 13 ft ? ; félévre . . 7 „ ~ évnegyedre 4 „ £ Hirdetések Felelős szerkesztő: Berec Károly. ^soronkir.t 3 ezüst krajcár­? ~ért fogadtatnak el, és gyor-S S san közöltétnek. Egy barátom viszonlátásakor. Találkozunk h­árom , négy év után , fogadtuk egymást, mint két idegen , Az ölelés , és a csók elmaradt, Csak kezet fogtunk , azt is hidegen. Fájt mindkettőnknek nagyon e közöny , De nem soká tartott a fájdalom , Oly megtörött szív, mint ez a mienk, Csak mosolyog már a bűn , bánaton. Nem kérdezek egymástól, hogy vagyunk, Félelmes volt reá a felelet, Csak néztük egymást, úgy mint nézhetik A fekete pecsétes levelet. Az egykori , a szép ábrándokat Még csak előhozni is pirulánk , Mint szétrombolt várt a megvert vezér , Honnét kiűzték gyáva katonák. „Menjünk mulatni!“­, és aztán menénk — De a­mi egykor olyan szép vala , Most értelmetlen zajként zúgott el A cigányoknak víg és bús dala. A dal fájdalma már most kicsi volt, Öröme meg szánandó valami — A régiből csupán csak egy maradt, Most is tudok a poh­árt hajtani. S a bor lángjától fölolvadt a szív, Miként a jég beszédes csermelyen — És szóba jött egy magas , régi vágy .. . Meg az ábrándos első szerelem. Tenger lett itt a csermely , viharos . . . Összecsaptuk a habzó poharat — Haragos egy kocintás lehetett, A pohár fele kezünkben maradt. Azután haza mentünk csendesen, Mint két szegény , szomorú vén diák , Ki egy gúnyos mester , a sors alatt Elvégezé az életiskolát. S a rongyos bizonyítványt e felől Mindig magával hordja kebele : Az összetépett, szánandó szivet Tapasztalással és gúnynyal tele. Talit Kálmán: 1» 0 É T A É S M A E C E N A S. (Eredeti beszély) Beöthy Lászlótól. (Folytatás). A báró hirtelen kapá ki kezéből s ol­vasd. Minden sornál szünetet tarta. Minden sornál, minden pontnál lágyulni, szeli­­dülni látszék arca. Újra olvasott. A ha­tás minden pillanatban élénkebb kifeje­zésben nyilatkozók arcán, szemeiben, e­­gész magatartásában. Végre lebocsátá ke­zét, s feledkezve mindenről mi körűje van , nemével az átszellemülésnek , szelí­den , ábrándozva tekinte föl, aztán a le­velet megcsókold s sohajtá:—tehát még­is szeret! ő nem lesz szeszélyes többé! ő maga óhajtja, hogy kezét még egyszer megkérjem! Oh, oh! hölgy­ek ! hölgyek! -------S mit cselekedjem most már ?!!... — Csak azt, amit én ígértem önről a levélben. — felelt Márton , pedig nem is hozzá volt a kérdés intézve. Alfréd, mintha álomból ébredne fel, tekinte a kisded poétára, ki azalatt újra fölszedő gömbölyű tagjaira az új ruhákat, s mintha mi sem történt volna, a tükörből gyönyörködök saját személyében. — Mit mondott ön? — ordita rá Al­fréd. — Csak azt, hogy kövesse tanácsomat; — felelt a poéta — ugyanis haladéktala­nul vegye útját Leona grófnőhöz , kérje meg s vegye nőül. — Vegyem nőül! vegyem nőül? ökör­tői jótanács! — kiáltá csaknem kétség­beesve Alfréd. — Oh, oh ! de hogy is mert ön e viszonyba beleavatkozni Hallatlan !.. Ah­ de most, — tévé utána, összekulcsolt két kezét homlokához szorítva — most már mit tegyek ? .. A dolognak elejét kell venni, ha segítni akarok!— E szavak nem fenszóval, önmagához voltak csak intézve.— Végre is csak el kell mennem!.. Ez a legnehezebb. Megjelenni nála. Sze­szélyesnek meghódolnom. Nem , nem ! Én maradok­­ egy lépést sem ! Hanem a he­lyett önnek, poéta, kitekerem a nyakát! A költő vagy két lépést megretirált, minthogy Alfréd úr csakugyan már foga­natba volt veendő a kedélyes ígéretet, mi­dőn -------az ajtó nyílik, egy szolga be­lép, s levélkét kézbesít a bárónak. — Mi ez? levél? — kiálta hirtelen megfordulva, s a szolgától gyorsan elka­pott levelet felbontó. Leirhatlan a hatás , mely arcának rög­töni átváltozásában nyilatkozók a levél olvasása közben. Midőn a sorokat vagy kétszer átfutá, kalapja után nyúlt, azt fejébe nyomd, s úgy amint volt, itjasan öltözve, e szavakkal rohant el a szobából: — El, el!! Gyorsan­ személyesen kell megjelennem ! A paradicsom kapuja nyit­­taték meg előttem! Siess hogy be ne csu­kódjék!! El, el Leonához! . . . Ezzel az ajtón kirohant. Midőn a fo­lyosóra ért, ismét visszatére, s a szájtát­­va bámuló Mártont úgy magához ölelé, majd a lelke szorult ki belőle; s aztán nagy pathoszszal mondd neki: — Isten áldja meg önt! Önt az ég küklé számomra! Most azonban marad­jon még nálam ! el ne távozzék ! várja be az eredményt. Hisz ön műve az egész! Isten önnel! De bevárjon !­­ Azzal mint a szél, rohant és eltűnt a költő elől, ki az egészből nem értvén semmit, csak annyit tudott magának ma­gas lángelméje által kimagyarázni, mi­szerint a maecénás úr, mielőtt ő általa halhatlanná lehetett volna, közbejött aka­dályok miatt — m­egbolondult. Mindezek dacára is azonban nem tá­vozók , megfogadván, bevárni a dolog ki­fejlődését. III. Ha az ember a múzeumtól balra, azaz keletnek megindul, néhány lépésre, mint ez utcában legnevezetesebb helyet, éri a „Két pisztolyt“ ; onnan ismét balra kanya­rodva, pár lépésre — mint kevésbé neve­zetes helyet — éri a „Tamás bátya kuny­hóját“. Ez egy végtelen hosszú utcában van, melyen ha az ember port vagy sár­tengert nem tekintve, tovább halad, elér a Józsefvárosba, s illetőleg a József tem­­plomh­oz, mely mögött keresztülkasul ki­­sebb-nagyobb utcák, sikátorok nyúlnak s maradnak el jobbra balra. Ezen utcák leg­inkább három szép tulajdonukról neveze­tesek , ugyanis : nyárban kecskeméti por, télben debreceni sár, s éjszakának idején budai sötétségről. Az utcák nevei, minél külebb megyünk , már maguk sajátságo­sak, az egyik : „Seprő-utca“, (notandum ezt sohasem seprik), „Fehér liszt-utca“, (itt csak sátoros ünnepeken látható egy kis fehér liszt) , „Szép-utca“, (ennél na­gyobb contrastot képzelni sem lehet), továbbá: „József-utca“ és „Különös-ut­ca“ , sat., sat.; míg végre mindenek mel­lett békés türelemmel elhaladva, egy nyo­morúságos kisded sikátorba érünk, mely­nek neve : „Malom utca.“ Itt fogunk megállapodni. A malom-utca kettőről nevezetes, ide nem számitva az utca két szögletére azon óriási betűkkel s végtelen idomtalanul o­­damázolt feliratot: „itten tilos az szemetet lerakn­i“, hova azért még­is a legtöbb szemét hordatik, mint rende­sen olyan helyekre, hol e felirat ragyogni szokott. . . Nevezetes tehát két ház­á­r­ó­l —-----Az egyik egy szerény kocsma : „Az Ádám és Évához.“ E kocsma rendkívül híres , boráról, melynek azon sajátsága van, miszerint ha az ember fényes nappal iszsza, tehát fényes nappal meglátja tőle a csillagos eget. Ha pedig éjjel iszsza, három napig nem tesz egyebet, mint folyvást a születése ó­­ráját átkozza. Chinában ilyen borral rabot vallatnak. Különben csak ő kr­­i­céje. — A ki megiszsza, csak felét fizeti, ki pedig ott hagyja az asztalon, annak egész árát meg kell adnia, mert az érdemes kocsmáros urnák, — ki hentes és athléta, — azon jó szokása van, miszerint a mely vendég

Next