Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-08-05 / 180. szám
Budapest, 7-ik évi folyamat___________180._____________Kedd, Augustus 5-én, 1856. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivévén,minden nap délután ,divatképek s egyéb ratimellékletekkel, és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Lipót-utca 3-ik sz.,l-ső emelet, hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , előfizetés , és hirdetések utasítandók.HÖLGYFUTÁR: Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Előfizetési díj : Postán: egész évre . . 16 frt. félévre .... 90 évnegyedre . . 5 „ Budapesten: házhozküldéssel egész évre...................13 frt. félévre ..... 7 ., évnegyedre . . 4 ,, Egy hónapra 1 ft. 30 kr. Hirdetések Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. Felelős szerkesztő s kiadó : TÓTH KÁLMÁN. soronkint 3 ezüstkrajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltetnek. Emléksugár Etelkére. Vahot Sándort él. Többé nem ifjú lány Etelka már , A sírhalomban nincsen ifjúság. Ott az idő nem óraszámra foly, Ott az időszám végtelenbe vág. S ki mondja meg : ha tengerárba vesz Az ifjú harmatcsepp , mi sorsa lesz ? Fog ragyogni a hab tükörén, Mint tiszta gyöngy, vagy színes buborék ? Vagy elvegyül zajló hullám közé , S lesz a habok közt egy kis hangja még? Vagy tán hevével a nap szívja fel, És végre úgy jut a magasba el ? Parányi csepp , mi nagy sorsod lehet! Te adj vigaszt, te légy az enyhe kép, Midőn az ember részt, hitet, reményt, És minden édes ingert öszetép, Csak azt, mi rémként egyre kergeti, A bús emléket el nem tépheti. Mint fáj a szívnek attól válnia, Ki tőle önként nem vált volna meg! És fáj az élet, mely egy perc alatt, Mint átvonuló árnyék — ellebeg. Fájdalmainknak e két gondolat, Huszú időre mérges tápot ad. De majd elévül a szív bánata, S felhőtlen emlék hint nyájas sugárt, A föld virítand, és a sírhalom Elrejtve tartja, mit magába zárt Keblünkben akkor , minden vész elül, A búnak is csak álma leng körűl. A NAGYVILÁG BETEGE. Novella Gróf Lázár Kálmántól. (Folytatás.) Hl. A kis Malvin némileg már felüdült, mire Klotild komornája a kocsival megjött. Klotild egész nap szótlan gondolatokban merengett. A gyermeket ápoló komorna nem merte zavarni úrnőjét, bár óhajtott volna a szomorú esemény részleteivel megismerkedni, azonban azt hive, hogy idegeire rendizöleg hatva a véletlen baleset, szenved, mit halványsága is bizonyít. Csalódott, Klotild kiüdült ijedtségéből. Az ő keblére az ifjú megjelenése hatott rendizöleg, ő volt az ki gondolatait foglalkoztatá, még csak később,midőn már megnyugodt húga állapota felett, miután az első meglepetés zavarából kibontakozva eszméit rendezni kezdő) tűnt fel előtte a festői jelenet hevült képzete által ragyogó fénytől árasztva körül. E képlet kissé háttérbe szokta előbbi ábrándjait, hogy utóbb egygyé olvadjon ezekkel- Valamely költői állapotban érze magát. Maga az ifjú férfiasan szép volt. És amint a tó közepétől, hol a kastély képe tükröződik a viz sima lapján, Klotild felé evezett kényedlen, vidáman, hoszú, a napsugáraitól fénylő barázdát vonva maga után, jobbjában a vizszine fölött tartva az átért gyermeket, mintegy hab párnán nyugodtan szívadozó angyalt, mintha egy csudás lény lenne, egy szokatlan tünemény, mintha a vizlapon tükröződő kastély képe a viztündérek lakja lenne, a gyermek egy szunyadó elf, kit az ifjú onnan a rejtélyes mélyből ragadt föl magával. Majd ismét egyedül Aknay képe állt előtte. Látni véle , hallani szép csengő hangját és szavait. .. Lelkében viszhangzott minden szó, emlékébe vésődött minden mozdulat. Utóbb a felüdült Malvinnak szüntelenül életmentőjéről beszélt; elmondá neki, mire ő nem emlékezett el, hogy mint vévé az ifjút észre, és rémültében szólani képtelen lévén, mint esdé kulcsolt kezekkel, kérő tekintete által segélyét mig megérteték; ismétlé Aknay minden szavát, oktatá húgát, miként fejezze ki majd mikor látogatásokra jövendő irántai háláját. És ezeket igen gyakran ismétlé. Oly jól esett szivének felőle beszélhetni, nevét kimondhatni. Minél többet gondolt reá, annál több szépet fedözött föl benne, annál szívesebben foglalkozott vele. Harmadnapon Aknay látogatását téve. Ezer más tárgy közé ügyesen beleszőve érinté, hogy csak kevés idő előtt érkezett honába Berlinből s jelenleg a nagyvilági zajos élet után a természet ölén óhajt pihenni, felső Magyarország bércei között, s a környék szépsége által vontatva, pár hetet ottan szándékozik mulatni. Mi volt igaz ebből ne fürkészszük. Anyi bizonyos, hogy Klotild a fiatal nők könnyen hivőségével minden szavát valónak vette. Aknay ismétlé látogatásait. Klotild egészen el volt bűvölve általa, majdnem rendkívüli tüneménynek tekinté s nem egyszer sóhajtá. — Ah minő mások mégis a magasb körök emberei. Férjem is szép , fiatal, elég művelt, de magaviseletéből hiányzik az a finomság , mi kizárólag az aristokrácia tulajdona. Aknayt többszöri megjelenése után esze kezdi hasonlítani férjével. Az ily öszehasonlítások mindég szomorúak, vészjóslók a férjekre nézve. A nők hűsége ilyenkor vagy haldokol, vagy halkan öntudatlanul másért ég. Mindenesetre nagyitó üvegen át nézlelik férjeik hibáit s új bálványuk képzelt jeles tulajdonait. Gyula, talán mert ismerte az életet, s tudta, hogy a nagyvilág bálványa az önzés, s csak addig fogad tárt karokkal, mig hasznunkat veheti vagy játékszerül szolgálunk, azután eldob, lenéz, megvett vagy mert szerelmében boldog volt, kerülé a zajos életet, viszavonulva a magányba egyedül nőjének élt, és nem igyekezett Klotildát becsempészni a főbb körökbe, hova a hiú nő anyira vágyott. Az ezek mind igen nagy hibák voltak nője előtt, miket az nem tudott neki megbocsátni, miket elidegeníték tőle, s sok keserű könyet facsartak szemeiből. Ő a nagyvilágban óhajtott élni, ott ragyogni, ünnepelt irigyelt divathölgy lenni. És vágyainak aranyos keretébe oly jól illett Aknay képe ; azon férfiúé , ki képes lenne legmerészebb álmait is valósítani, ki egészen