Honderü, 1844. január-június (2. évfolyam, 1/1-26. szám)

1844-05-04 / 18. szám

— Én ez utósó esetben vagyok, felelt a szerzetes, ép kebellel, habár fájdalom dúlta is azt, nem hagyandám el a világot, de szakadt­ul idegen lettem volna én az emberek között, mert az elszakadt húr, kösd össze bármi gondosan , jó hangot többé nem adand. Aztán mit nekem a világ, ha a láncz, melly hozzá fűze, elszakadt. — De ugyan érdemli-e ne e kerek világon, hogy igy eltemesd magad? — Barátom, felelt a szerzetes, a lovag’ vállára téve jobb ke­zét : te, ki igy beszélsz, nem érted e szót : szeretni; vajha én se ér­téra vala soha! de miért e panasz? avvagy nincs-e a fájdalomnak is kéje, nem lelek-e élvet a búban, melly emészt? hisz érte szenvedek. Egy estve, mellyen úgy csügg most emlékem, mint tikkadt vándor­­szemé égető sivatag szélén zöldelő vazon, egy estve mondám Calde­­ronának — mit mondok! megfogadám e nevet soha nem említeni e helyt, mert nem gondolni , nem áll hatalmamban; egy estve mondám neki : ha te lehunysz, számomra többé világ nincs ; és ő lehunyt ne­kem ! s én érzém elsötétülni köröttem a mindenséget, öngyilkossá lenni gyáva nem valék, s ide temetém magam’. A szerzetes’ feje mellére kinyult e szék után, összeszorított aj­kán, félig lezárt szemein kínos visszaemlékezés’ köde vonult át. — Carlos, Carlos! sohajtá Antonio, Carlos vagy nekem, nem Ambrosio, mért kellé neked őt látnod vesztedül, mért kelle jobban sze­retned életednél! — Jobban életemnél. Ismétlé tompán a barát. — Feledd el őt, űzd ki emlékét szivedből Carlos; avvagy érde­mes volt ő rád? — Ne káromolj Antonio! felelt a carthausi, élénkül ülve le a lo­vag mellé; kérdem, folytatá csilapultan, kiűzheti-e a csiga házából a gyöngyöt, melly vele összeforrva van, úgy e nem ? a gyöngygyei életét rablód el; Calderona’ képével szivem is megszünend élni; él az, és fölötte emlékezet’ világát égetem, és rajta csügg szemem. Szünet jön, a lovag’ szeme fájdalmas kifejezéssel nyugvék a szerzetesen, ki két kezét szemeire tapasztva, térdén könyökölve ült. — Komornak tetszik életem, Antonio, folytatá fölegyenesülve a barát, igen, mert te a világ’ fia vagy, de én megszoktam három tárgy­ról elmélkedni napon és éjen át, e három: ő, az Isten, a halál. Miért nem jöhetél az első napokban hozzám Antonio! Akkor szükségem lett volna rokonszívre, mert még nem szoktam el egészen az emberektől, nem tanultam meg fájdalmam’ enkeblem’ mélyére temetni el, hogy el­

Next