Honderü, 1844. január-június (2. évfolyam, 1/1-26. szám)
1844-05-04 / 18. szám
18. SZÁM. SZOMBAT. TAVASZUTÓ’ 4. 1844 CALIMONA. (VÉGE.) — A bodogság olly csaló fény, barátom, melly lidérczként bolyong sötét utakon előtted, s midőn hivéd hogy elérted, rut posványba vezetett, mondá a monteserrati carthausi zárda’ kertjében egy szerzetes az előtte mohos kövön ülő lovaghoz, kiben Antoniora ismerünk. A szerzetes jóval fiatalabbnak látszék élénk mozdulatig mint minőnek sárgás barnasága beesett arcza, fénytelen szemei, redős homloka s hajtól gyéren födött agya gyaníttaták, a sugár férfias termet sorvasztó bú alatt látszék meghajlottnak; egyik sovány de ideges kara egy ásón nyugvók, födetlen fejére szabadon fújt a Monteferratról jövő hideg őszi szél, balkeze övéről függő, olvasójával játszók gépileg, hoszszu földig érő talár fedé testét, nyakán bus csuklya ült. — így állott a lovag előtt, a fönebbi szavakat mondván, mig szemei a bérezek’ havas csúcsain tévedezének. — Igen, a boldogság csaló fény — jól tudom,— mellyik halandó az, ki fölfelé azt? én bizonynyal nem, de az életnek viszályai mellett megvannak apró örömei is, mellyek azt elviselhetővé teszik, azért kár volt a világról lemondanod. Lesújtott a fájdalom, mondandód ? avvagy nem vagy-e férfi, hogy daczolj a sorssal, melly alatt hajolni csak gyáva tud, a férfikebel szilárdul áll vagy megszakad. 1