Honderü, 1845. július-december (3. évfolyam, 2/1-26. szám)
1845-07-22 / 3. szám
Híresek collegialis szellemük, de leghíresbbek faragatlan durvaságuk miatt. Itt vettetett meg csirája a neveletlen polémiának, ez adta az első ösztönt a személyeskedő ingerkedésre, ez húzta le sárba a Dessewffyek, Döbrenteiek, Kazinczyak, Eötvösek’ s több más legtiszteletreméltóbb neveit akkori irodalmunknak, ez kezdte megrontani az ízlést, megízéltetni a nyerseséget, félrevezetni az irodalmat,— ugyanazon herostrat szellem, melly e mogorva lapokban uralkodott, húzván át végig — működésének más mezejére, a szépirodalmi és tudományos journalistica’ mezejére is — hasábjainak majd mindenikén azon szennyes fonalat, melly a legrendezettebb irásmodort, a nélküle legcsinosban folyandott beszédet, s némelly pártatlansági esetekben valódi alappal biró criticákat is ellútított, elferdített, elizléstelenített. Tudjuk sorsát e lapoknak. Amazok csakhamar elnémulva, s legújabban Areopag név alatt újraszületve, csaknem halva jöttek a világra, a másik több évek’ során fűződött változatos sikerrel —mig újabb követeléseknek megfelelni nem tudván, vagy nem akarván, főleg a közönség’ részvétlensége miatt a pályáról, mellyen több évekig működik, más keletkező orgánumok által kiszoríttaték. De megmaradt a szellem, mellyet fogékony földbe ültetének, a különben is nyerseségéből még ki nem fejlett nemzeti elembe. Elörökölte azt, a melly fájdalom olly meszsze áll a férfias műveltségtől — egy ifjú nemzedék, s mit amazok olly magasztosan kezdenek, ezek tízszeres hősiséggel folytatják. Nincs pöffeszkedő durvaság, irigy aljasság, nincs irodalmi betyárkodásnak olly neme, mellyre büszkék ne lennének az ilylyenek. Undok férgei az értelmiségnek, irodalmunk a terebély fájának gyökerén rágódók. És mindennek ama szerencsétlenség oka, melly minket magyarokat csaknem kivétel nélkül megszállni szokott. A legköznapiabb ficzkó — kinek egykét népies költeménykéje tán sikerült, ki Schlegel és Engel könyveiből néhány tudós értekezést fol-42 —tozott össze a művészet’ számára, minden borzos suhancz, ki Rotteck vagy Tocqueville segítsége által egy két politikai czikket férczelget össze a P. H.’ számára, azonnal század’ emberének lenni hiszi magát, embernek, ki Magyarországnak egy új aerát nyitott, ki elhomályítá a múltat, elnémítá az úgynevezett bitorlott tekintélyeket, s ki a jövendő’ emberének — a jövő nemzedékék’ bámultjának tartja magát széltében. Sbeh szerencsés a csillagzat, melly őt születni látta, a felekezet, mellynek kebelében fogamzott, a cotteria, melly őt magáénak vallhatja!!! Ezek, mert valódi becsen alapuló közvéleményben népszerűséget hiában keresnének, elkezdik aztán magok magokat rettenetesen összevissza dicsérni, a legnevetségesb attitűdbe téve egymást töménezni, dicsőítni, learczképezni, szóval mig bálványozzák kedves magokéit, egyszersmind szemtelenül kiemelik saját énjüket is, miként pipázniok kell keményen mindazoknak, kik szomszédjág pipafüstjétől megtikkadni nem akarnak. Mondjuk egy több évek előtt megjelent értekezésünkben — melly Victor Hugo’ drámáit bonczolgatá az Athenaeum’ hasábjain — mikép a nemzetek’ irodalmába legnagyobb befolyást a politika gyakorol, s hogy ezeknek politikai intézményeit szokta , visszatükrözni irodalmuk. És mondtuk jelen értekezésünk’ elején is, hogy tapasztalatink oda mennek ki, miképpennél túlzóbbak politikai elveikben az írók, annál nyersebb durvaság bélyegzi iratukat. A nivellatio’ szelleme, gyűlölet minden iránt, mi fölöttünk áll, az eszmék’ anarchiája, szóval a democratia kapott vérszemre irodalomban is, miként a társaságban. Márpedig ezek—mint igen jelesen jegyzi meg a jeles Chateaubriand ■— hízelegvén az önszeretet és irigység’ szenvedélyeinek, kettős erővel működnek az irodalom körében Senki sem akar többé tanítót s tekintélyeket elismerni; a szabályok megvettetnek; megállított véleményeket senki el nem fogad ; a liberum exa