Honderü, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-05-04 / 18. szám
f — 346 — a külföld igenis képes minket képezni; hogy a sajátképi embert a nagyszerű életnek odakünn megpillantása, egy tekintet a tengerre — mintha villám érintené, egészen más, nagyobb emberré teszi; hogy a tengerpartinál a világ és története susog felénk, s hogy ekkor a mi homokpusztáinkat, minden csárdadalnokai mellett is, apróságnak találjuk; de hogy másfelől a haza’ zöldelő, szilárdabb földet ott becsülni tanuljuk, melly mégsem rejt annyi csalfaságot, annyi fondor ravaszságot magában, mint a tenger’ legbensőbb benseje, melly csak koronkint pihen, hogy aztán annál rémítőbben, iszonyúbban rúgja ki magát, — midőn mindezt látá, honába tért ismét, elővevő szives kamráiból elfelejtett hangjait drága hazájának, és szólt hozzánk, honfitársaihoz : „Itt vagyok, hallani fogok nektek, de ti viszont hallgassatok meg!“ és hallott, egy elhibázott, szaggatott dalt a nagy „magyar királyból. — Sok volt ebben a nyers hansz, minden lépten meg lehete ismerni a nembiztos dalnokot, ki torkát más hangokhoz szoktatá, húrjain a kétségbeesés’ halk rezgését lehete hallani, — ollykor egyegy elnyomott átkot, majd ismét egy föltörő sóhajt .. Hugo itt még mind boszankodott a németekre, kik őt nem akarták költőnek tartani, még mind haragudott az apró szúnyogokra, mellyeket név szerint a bécsi hírlapokban megcsipkedék. És ismét hiányzott Hugo urnál minden nyugodtság, és ismét nem teremte egészet. Ekkor előállt egyszerre „Brútusz és Lucrecziá“jával. A német közönség előbb látta a művet a német színpadon, és a német lapocskák (aprócska, kedves, picziny hirlapocskák, mellyek sokszor nagy lármát csinálnak, de Európa’ súlyegyenét teljességgel nem bírják felbillenteni) szórták a dicséretet, egészen magukon kívül valának örömükben; de ahez mind csak ollyrecensio volt, mellyből 12 megy egy tuézetre; ' bírálatok, tele a legnyomorubb dicsőítésdecodummal; csak meg kell szagolni az ilyélyes birálatkát, és hatalmasan büzölög ki belőle : szellemszegénység, ezerszer elcsépelt köznapiság, itéletkoldusság, csúszás, vagy bárgyú arroganczia; mind olly tulajdonok, mellyek nem igen képesek okos embert különösen megörvendeztetni. De a jó természet nem teremthet csupa oroszlánokat; az orszlánok jók a pusztákra, Istennek végtelen, szabad sivatagára, máshová meg gyöngébb teremtmények kellenek, így mindennek megvan rendeltetése e világon, a napnak az égbolton, és itt lenn a mi kis német lapocskáinknak. Azonban Hugo úr előtt alkalmasint igen mindegy volt, mit mondanak róla a magyarországi nem magyar lapok. Valamelly úriakban nem igen törődünk avval, mit a lakó előszobáiban csevegnek: magát a háziurat akarjuk hallani, s mi igen természetesnek találók, hogy Hugo úr darabját a nemzeti színpadra hozatá. Miután tehát Hugo Károly már ,Egy magyar király‘amiatt tüzes harczot vala kénytelen megvíni világhírű drámabiráló - választmányunk’ néhány egyénivel; harczot ízetlen pedantéria és nyomoru műnézetek ellen , végre sikerült neki darabját színpadra hozhatni, s megengedtetett neki, hogy Lucre eziáját átdolgozza és benyújthassa — s evvel szépen nyugodni hagyák az istenadtát — legalább félesztendeig. Az igazgatósági urak bizonyosan vadalmának vagy vadkörtének tartják az illy drámákat, melylyeket érlelés végett szalma közé szokás rakni , ezért tartogaták olly nagy gonddal Hugo ur’ drámáját. De Hugo ur mégis csak színpadra hozá Lucrecziáját. A hírlapok — most a magyarokról szólok, s ezek közt is azokról, mellyek kritikával foglalkoznak, s illyen négy van — nem ütöttek igen nagy lármát, megadták Hugo urnak, a mivel tartóztak, és hozának bírálatokat — minek nálunk a kritikák more patria szoktak lenni. Tartalomjelentések, egypár vágás jobbra balra, minden alap, minden motivatio nélkül, — vagy feltétlen dicsérés a hetedik égig, ismét minden felhozott ok nélkül.— Azért nincs kritikánknak annyira semmi hitele, mert szellem, ismereti túlnyomóság, előv Xs