Honderü, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-05-04 / 18. szám
. ■ 1 18. SZÁM. KEDD. TAVASZUTÓ’ 4. 1847. A KÉT LECRECZIA. (Folytatás.) De a jó németek Hugo* drámáit előadatlanoknak lenni állíták, — s egy Birchpfeifferiádon mulatkozának. Hol egy Birchpfeifferné uralkodik, ott perse távairól sem szabadna ollyas vágyat rejteni kebleinkben — hogy vele együtt uralkodjunk; de hát ki számára is a szinköltő ? Bizony nem egy álmos drámabirálóválasztmány’ számára! — Németországban nincs középpontja a szellemi érdekeknek, ott minden fészekben van egy egy genie, ki hivatalos, csalhatlan geniejévé arangirozik e fészeknek és még három négy mértföldnyi környéknek, s minden más emberfiát kimar a maga kerületéből, ki olly vakmerő bátorkodnék lenni, s mellette egy másik lángeszet akarna játszani, így lángeszüsködik Raupach Berlinben; Hell Theodor Dresdában ; Stolle Grimmában; Prechtler Otto Bécsben, Benedix Roderich Cöllnben , Feldmann Münchenben, és Birchpfeiffer assz. az egész német színvilágban. .. Ki itt akarja magát kitüntetni, nem csak a jó német Michl szokás tompított képességével kell küzdenie, hanem mindezen lángeszek’ pajtásai és czimboratársaival is. — Már maga az eszme: Németországban költő lenni akarni elismerést érdemel, mert ott rendkívül nehéz föladat, magát észrevétetni.. Nálunk ez egészen máskép van; nálunk egypár goromba verssel, egy eladott kopott véleménynyel hír, dicsőség, halhatlansághoz vágtatva juthatni.) Parányi városka, Lipcse’ közelében. Mély sajnálattal láttam Hugo Károly ur’ küzdelmeit Németországon; küzdelmét, hogy magát észrevétesse, melly küzdelem mindig roszul végződött, mert Hugo ur lángészparipájáról gyakran igen parányi, alig látszó ellenfelek által hajíttatott le a nevetségesség homokára, hol Hugo K. ur ugyan nem törte csontját, de mi által teljességgel nem volt képes a nép bizodalmát magának megjnyerni. E miatt bizonyos keserűség, nyufstalan, elhangolt türelmetlenség öntötte el Hugo urat, mellyet a nyugodt teremtésben hatalmasan gátolá. Tetemes szaggatottság, meghasonlás magával, a világgal, elveivel, — sőt még az ideállal is, mellyet megtestesítésül maga elé tűzött , jellemzi műveit. Bennek gyakran a magasztos mellett tarka, zárt vegyületben áll a legprózaiabb, sőt ollykor tökélyes érthetlenségre akadunk eszmék’ tőszomszédjában, mellyek a legelső költőknek is díszére válnának .. Hazája elejétől fogva szűk volt neki; homokbuczkáink, mérföldekre terjedő pusztáink, e nagy gondolat vonalai a teremtésnek — inger nélkül valának ránézve, hogy irodalmunk gondolatvonalai — miben az egész egy vastaghúzás, egyéb semmi ! — nem igen valónak képesek lelkes szárnycsattogását fölelevenítni, hogy ez egyhangu szellemproletariátusból a mindennapiság fölé emelkedjen, azt neki könnyen elhiszem! — — Hugo úr tehát a távolba költözött, elfelejtő hazájának édes zengzetit, és drámákat és zsoltárokat irt , s midőn látá, hogy 1