Hunnia, 1991 (15-26. szám)
1991 / 15. szám - Magyar Miatyánk
Magyar M* Úristen, aki benne vagy a mennyben, földben, hegyekben és az emberekben, aki egymagadban múlt vagy, jelen vagy, jövendő vagy, víz vagy, örök létezés vagy, aki mi érettünk és megáldott földedért törölted le a Kárpátok táblájáról roppant tenyereddel a szarmatákat, keltákat, avarokat, szlávokat és germánokat, végső ínségünkben kérünk, hogy segíts meg minket. Segíts vissza minket önmagunkhoz, hogy emberek lehessünk. Segíts, hogy nyíljon ki bennünk az emberiség, mint a virág, hogy pompázó szélben imádkozó emberkert legyen újra Magyarország. Mert látod, Úristen, valahányszor kimondom azt a szót, hogy Magyarország, mindannyiszor eszembe jut az Édesanyám, aki fiakat adott Neked, a földednek és leányokat. Mert látod, most nagyon szenved ez az ország, nagyon szenved a mi Édesanyánk, Magyarország. Mi most nagyon sírunk, nagyon jajgatunk, nagyon pusztulunk és félünk a félelem ezer félelmével, hogy nagyon elveszünk. Mert látod — Úristen —, hogy a halál ott ólálkodik már vizeink mélyében és hegyeink gerincében és gyermekeink megriadt szemében. Pusztulunk, veszünk, elveszít bennünket a Jóság, pedig erre a jóságra Te tanítottál. Te vezettél minket a Jóság felé, Te mondtad nekünk, hogy szeressük urainkat, szomszédainkat, s adjunk örök szállást a tekergőknek, a hontalanoknak. Íme, ezek most mind-mind ellenünk törnek. Követelik hegyeinket, vizeinket és pusztáinkat és gyermekeinket és kenyerünket és verejtékünket. Uraink megtagadtak minket, vendégeink fojtogatnak minket, és hiába sírunk, hiába sóhajtozunk, nem dőlnek rájuk a hegyek, a vizek sem nyúlnak ki érettük medreikből. Kótyavetyére került itt a Hit, a Jóság, az Emberség, piacainkon, téreinket a befogadottak ágálnak a jóság jogán, elveszünk mind bizony, ha nem segítesz minket. Csókjaink olyan meddők, terméketlenek asszonyaink száján, mint a szélbe szórt búza, kőre öntött víz, avagy a jégcsap a tüzes vasdarabon. Te tudod Úristen, hogy mire szántál minket. Életet adsz-é, halált adsz-é, mert íme mi már nem tudunk se élni, se halni, csak szenvedni tudunk iszonyú állati szenvedéssel. Vagy életet adj, vagy halált adj, de ha halálra szántál, csak annyi erőt adj még a halál előtt, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer foghassuk meg egymás kezét a fél világot lángbaborító kézfogással. Azután megnyugszunk rendelkezéseidben. Viszszaadjuk Neked szép földedet, Édesanyánkat, Magyarországot. De csak Neked. Másnak senkinek. Inkább süllyeszd el Úristen. Hogy legyen sötét lyuk, feneketlen mélység, büdös gödör a helyén. Hogy a hazátlanoknak, a vendégeinknek legyen hova lelógatni csalja lábaikat a megátkozott mélységek szélén. Ámen. Szabó Pál (1939) * Szabó Pálnak ez az érdekes, 1939-ből származó írása a család hagyatékából került elő és Jász Viktor úr szíves közreműködése útján jutott el szerkesztőségünkhöz. A kis ima — tudomásunk szerint — teljesen ismeretlen még az író életművét jól ismerők körében is. HUNNIA