Hunnia, 1991 (15-26. szám)

1991 / 15. szám - Jancsó Benedek – a mi időnkben

Jancsó Benedek — a mi időnkben — Emlékezés a jogos magyar önvédelem egyik „tündöklő szellemére” — A népek és nemzetek békés, harmonikus egymás mellett élése megvalósítandó célként szép és támoga­tást igénylő elgondolás, gyakorlatként azonban aligha több mint egy tetszetős és színes álom. Évezredek történetének tanúsága legalábbis ez utóbbi megállapí­tást látszik alátámasztani. Nem volt ez másként soha románok és magya­rok együtt, egymás mellett és egymás között élésé­nek évszázadai alatt sem. Sokkal több volt a szem­benállás mint a szövetkezés a múltban, de a gyakor­latban ma sincs másként, amikor pedig oly sok szép hangzik a pusztába kiáltva magyarok és románok ba­rátságáról. Vajon miért? Jancsó Benedek, az a tudós, aki a román törekvé­seket, célokat és gondolkodásmódot mindez ideig legtökéletesebben és legmélyebbre merülve ismerte meg, a velünk szomszédos nép egyik klasszikusát idézve így fogalmazta meg ezt tömören és mellébe­szélés nélkül: „A románok érdekei a történelem egész folyamán ellentétesek voltak a magyarokéival — írta a világosi származású Slavici János a múlt század 70-es éveiben. — A mindennapi érdekek köztök annyira ellentétesek, hogy a kibékülés lehetetlen. Emiatt Magyarországon a magyarok és románok sohasem is fognak egymással ba­rátságban élni. A románok nemzeti ideálja a nemzeti egyesülés. A magyaroknak is megvan a maguk ideálja: a nagy és hatalmas Magyarország. Ez a kettő egymás mellett lehetetlen. A Kárpátok egyszerre nem lehetnek a románoké és a magyaroké is. A románok csak egyet kér­nek, hogy Magyarország szétbomoljék s belőle ők is ki­vegyék a részöket.” Mint tudjuk — hála a Trianont létrehozó nagyha­talmaknak! — kivették... Az Erdélyben az 1200-as években megjelenő románság az évszázadok során nem csupán többszörösen „túlszaporodta” a török­kel folytatott háborúkban (később az „egykézéstől”) megcsappant számú magyarságot, de számbeli fölé­nyének biztos tudatában immáron a saját javát szol­gáló ideológiát is fabrikált. Az Erdélybe beszivárgott románság kieszelte a dákoromán kontinuitás (folyto­nosság) elméletét. Ennek alapján követelte Erdély el­szakadását Magyarországtól, s „ősi jusson” csatlako­zását Romániához. Magyarországon — az akkorin — mindez szinte senkit sem érdekelt. Jancsó Benedek így csaknem magányos óriásként vette fel a küzdel­met, s ami hasonlattal élve egyre másra lőtte fel jel­ző rakétáit: „Vigyázat, veszély van, készüljünk az önvédelemre, területrabló készülődik a keleti vége­ken!” Intő szava azonban nem hullott termékeny ta­lajra. Balga magyarjaink azt gondolták, hogy nem mélyen ülő, hanem csupán felületi a baj, hogy nem egy egész nép fenekedik ellenünk földünkre sóvárog­va, hanem néhány egyén ácsingózik erre, ki nem ér­demel komoly figyelmet. Jelző rakétákat emlegettünk az imént, de persze ezek könyvek voltak! Elképesztő tárgyismerettel, fel­ülmúlhatatlan anyagfeltáró szorgalommal, lelkiisme­retesen és precízen megírt kiváló könyvek! Ám ha ez így van, akkor jogos a kérdés: hogyan lehetséges, hogy Jancsó Benedeknek nemhogy a műveit, de még a nevét sem ismerjük? (Tegyen próbát a Tisztelt Ol­vasó, s érdeklődjék környezetében még nem nyugdí­jas ismerőseitől: vajd akad-e köztük csak egy is, ki hallotta Jancsó Benedek nevét?) Az elmúlt évtizedek kommunista rémuralma elvégezte a maga pusztító munkáját népünk lelkében is! A magyar szellemi ön­védelem legnagyobbjainak még a hírét is kiégették a tudatból, tiltásokkal, félreneveléssel pedig elérték, hogy a fiatalabb korosztályok tudatába be sem kerül­jenek. Négy évtized „internacionalistának” nevezett maszlagát hirdetve örökös önkorbácsolásra, állandó bűntudatra szoktatták ezt a népet, s ha valakiben egyáltalán felmerült volna a jogos önvédelem gondo­lata, csak úgy záporozott az illető felé a megbélyeg­zés, s az „nacionalista—soviniszta—irredenta—fasisz­ta—brigantivá” minősíttetett legott. Nekünk nem volt — és nincs! — igazunk semmiben! Románnak, szerbnek, horvátnak, szlováknak élni magyar uralom alatt az szörnyű elnyomás, az maga a pokol. De kompakt magyar népességű területeket román, szerb, horvát, szlovák uralom alá hajtani, s kényre, kedvre kiszolgáltatni az — egyesek szerint! — maga a paradicsom. Amelyik magyarnak pedig ez nem tetszik, az fasiszta! Mert a genocid magyargyűlölők nem haj­landók egyenlő mértékkel mérni. Ha két ember te­szi ugyanazt, az nem ugyanaz. Jancsó Benedeknek a „nacionalista” tüzes liliomát égették a homlokára, s ez jó ok volt az agyonhallgatásra, arra, hogy egyet­ HUNNIA

Next