Hunnia, 1996 (74-85. szám)
1996 / 84. szám - Hogyan került a magyar zászló a Szabadság szoborra 1956-ban?
NEGYVEN ÉV Hogyan került a magyar zászló a Szabadság-szoborra 1956-ban? Az 1956-os szabadságharc 25. évfordulója időszerű alkalom arra, hogy megemlékezzünk egy olyan, Amerikában lezajlott eseményről, amely egyedülálló propaganda fegyvertényként jegyezhető fel az amerikai magyarság történelmének lapjain. Legtöbb szabadságharcos menekültnek valószínűleg tudomása sincs erről a propagandabravúrról, melynek hátterét mindmáig csupán néhány beavatott tudja, miután arról részletes beszámoló az itteni sajtónkban tudtunkkal még soha nem jelent meg. E sorok írója, aki annak egyik kezdeményezője és részvevője volt, ezt a hiányt kívánja most pótolni a következőkben: Az időpont 1956 novembere, a magyar szabadságharc szovjet tankezredek általi véres legázolásának szomorú hónapja, amely nemcsak otthon maradt népünket döntötte katasztrófába, hanem irtózattal rázta meg az egész világot is. A lelki megpróbáltatások soha nem érzett súllyal nehezedtek az amerikai magyarságra is, és szinte mindenki akart valamit tenni vérző népünk érdekében. Tüntetések, tiltakozások szakadatlanul folytak országszerte. „Istvánok összeesküvése" Ez a vágy indított arra néhányunkat is, akik annak idején a newarki (N. J.) magyarság életében vittünk vezető szerepet, hogy összehajoljunk, vajon mit is tehetnénk mi? Először csak hárman voltunk: Juharos István, az ismert nemzetközi hírű festőművész; jómagam - Erdély szülötte -, aki annak idején Newarkban mérnökösködtem; a harmadik pedig Sisa István, aki akkor a Free World Review szerkesztője volt. Ösztönzésére az ő lakásán ült össze a három István, akikhez később egy negyedik, Mártonffy István mérnök kollégám is csatlakozott New Yorkból, így hát joggal elmondható, hogy az „Istvánok összesküvése" indította el az események menetét. Mit lehet tenni véges erőinkkel, anyagiak hiányában, hogy a magyarság fájdalmát és tragikus sorsát világgá kiáltsuk? Eleve kizártuk, persze, bárminemű erőszakos tett gondolatát, miután az ilyesmi többet ártana, mint használna az ügynek. Ez különben is a szlávok „specialitása". Magyar ember ilyesmire nemigen vetemedik. Röpcédulákat az ENSZ tanácstermében szétszórni? Füstbombák sorozatát gyújtani stratégiai helyeken, esetleg a Washington-emlékmű tetejéről is? A sok ötlet között még azt is megvizsgáltuk, hogy vajon kémiai anyaggal lehetne-e a Hudson folyó, illetve a New York-i öböl egy részét vörösre festeni a Szabadság-szobor tájékán a vérbe fojtott magyar szabadságra emlékeztetendő. Az itt felsorolt ötleteket és másokat végül is egymás után elvetettük, mire a házigazda a Szabadságszoborra terelte a figyelmet. Ott kellene valamit csinálni, de mit? A válasz szinte magától adódott: kitűzni a magyar zászlót a szobor legtetejére, ahol a fáklya hirdeti az emberiségnek Amerika szabadságszeretetét. Ugyanakkor néhány szavas feliratot elhelyezni alkalmas helyen. Az ügyet még jobban dramatizálandó, ezt egybe lehetne kötni a szobor karjának néhány órára való „megszállásával", ami nem lenne nehéz, hiszen egy könnyen eltorlaszolható, szűk csigalépcső vezet fel benne a fáklyához. Onnan azután fekete füstoszlopot is lehetne valami módon az ég felé bocsátani a magyarság, sőt, az emberiség gyásza jeléül. Végül is az egyszerűbb megoldás mellett döntöttünk technikai okok miatt, de még azért is, mert az erőszaknak még a látszatát is el akartuk kerülni. New York-iak bekapcsolódása Mindez november 12-én történt, s elhatároztuk, hogy a vállalkozást egy héten belül végre kell hajtani. Másnap már el is kezdtük az előkészületeket. Mindenekelőtt két kulcsszemélyt avattunk be a tervbe: a már előbb említett Mártonffy István mérnököt és Reviczky Kálmán fényképész-lapszerkesztőt, a nemzetközileg ismert ufószakértőt New Yorkból. Mindkettőről tudtuk, hogy a magyar ügyeknek lelkes támogatói. Nem is csalódtunk bennük, mert rögtön csatlakoztak hozzánk. Ezután megtörtént a szereposztás: Mártonffy fogja egy fiatalokból álló kis különítménnyel a zászlót kitűzni, s Juharossal együtt a technikai előkészületeket vezetni. Reviczky Kálmánnak a filmezés, míg e sorok írójának a fényképezés szerepe jutott. Sisa István a sajtó és a rádió riasztását tartotta fenn magának. Többedmagunkkal megejtettük az előzetes helyszíni szemlét, mikor is meglepetésünkre a fáklyához vezető utat lelakatolt vasráccsal elzárva találtuk. Ez persze nehezebbé tette a vállalkozás lebonyolítását, de ettől nem riadtunk vissza. Juharos feljegyezte a lakat gyártmányát, s másnap be is szerzett egy példányt, hogy azon gyakorolják a lakat leverésének technikáját. HUNNIA 37