Ifjú Erdély, 1923. szeptember - 1924. június (2. évfolyam, 1-10. szám)
1923-11-01 / 3-4. szám
1923 nov. —dec. Ifjú Erdély berlini magyar diákok közt. Sok olyan név ifjú beírását csodálom, melyeket én már az iskolában tanultam. A könyvtár állandóan gyarapodik, már hétszáz kötet, létesítenek segélyalapot és az emlékkönyv mellett megteremtik a magyar diákok arcképcsarnokát. A nyolcvanas években újra eltűnik az emlékkönyv, megszűnik a diákélet. Egy krónikás búsan temeti. Ma már — írja — nincs szükség könyvtárra, mert mindenki olcsón megrendelheti magának, amire szüksége van. A kávéházakban minden nagyobb magyar újság megtalálható. Az egymásrautaltságot sem érzik úgy a magyarok, mint régente, amikor három-négy esztendő elmúlt, míg hazakerülhettek. Ma már tizennyolc óra alatt mindenki Pesten lehet, ha valami elintézni való dolga van ... így tette tönkre a civilizáció fejlődése a magyar diákok bensőséges kis körét. 1916 ban újra feléled. Egész Európa lángol és Németország a felfedező meglepetésével fordul a magyar nép felé. Meg akarja ismerni ennek a félreismert népnek a kultúráját: magyar tanszéket állít fel a berlini egyetemen, a tanszék mellé már a következő évben Magyar Intézetet. A könyvtár alapja a diákkönyvtár és a magyar diákok (bizony nem sokan vannak) újra otthont találnak. S aztán hiába jön összeomlás és ezer katasztrófa a magyar diákot nem töri meg , újra jönnek, seregestől jönnek, egymás mellé sorakoznak a friss beírások : ma még csupa ismeretlen név, de a jövő ígéretétől terhes. A látogatók közt pedig ott látjuk a mai magyar élet sok nagy nevét: Bartók Béla, Teleki Pál, Apponyi Albert és... ki tudná mind elsorolni. Magyar fiúk ! Legyetek rajta, hogy minél többeteknek neve belekerüljön a berlini magyar diákok emlékkönyvébe ... (Berlin) Farkas Gyula: Sápadt az arca . . . Sápadt az arca . . . jaj, ilyen szépet Nem láttam eddig Sohase én. Ezért csodálom, ezért felejtem Néha szememet a két szemén. O, bet szeretem, pedig íjiába. Észre sem veszi a sápadt arc. Marad fagyosnak, szörnyű hidegnek, Dúljon lelkemben bárhogy a harc-Mi sem hevíti, tán szíve sincsen ? ! S mégis mért oly szép, mért szeretem ? Épen a fagyos, büszke mivolta Az, ami tetszik nagyon nekem. Szíri. Kovács Dezső. Kovács Dezső — a kolozsvári református kollégium igazgató-tanára és az Erdélyi Irodalmi Társaság alelnöke — novellairó, mégpedig e szépirodalmi műfajnak egyik legtehetségesebb és legegyénibb erdélyi művelője. Írásművészetét legrövidebben úgy lehetne meghatározni, hogy olyan elbeszélő, kinek nem a mese elmondásában rejlik gyönyörűsége, hanem azon szereplőkkel való foglalkozásban, kik történeteit végigcsinálják. Novelláiban elsősorban a szereplő személyek egyénisége érdekli őt, tehát az, hogy kívülről is, belülről is milyenek azok, akik meséit végigjátszák. Az ok, amiért a novella cselekménye történik, csak másodrendű előtte, úgyszintén a történet vége is. A mese Kovács novelláiban nem fontos. Aztán problémákkal sem bajlódik. Hogy valamely történet a vér tragédiája-e, vagy az indulaté , hogy valakit vájjon az ábrándok nyomnak-e agyon, vagy pedig a társadalom valamelyik ősi bűne, azzal Kovács mind nem törődik. Ő nem psychológus és nem szociológus. Kovács Dezső író a szó nemes értelmében, ki lelkében egy egész világot hordoz. Ez a világ nem nagyon tarka; a benne élők mind hozzánk hasonló középosztálybeli emberek. Kovács közéjük elegyedik, megnézi őket és aztán referál róluk. Fő célja, hogy minél szemléletesebben számoljon be lelkének világáról. Amikor már azt gondolja, hogy a kép, melyet embereiről rajzolt, elég szemléletes, munkáját félbeszakítja s leteszi a tollat. Hogy a mese, melynek keretében valakit bemutatott, e hirtelen befejezés miatt csonka marad, s hogy az olvasó nem mindig csak az emberekre kiváncsi, hanem az eseményekre is, azzal Kovács nem törődik, írói technikájának stílusa van s e stílus a helyzetek s jellemek bemutatására szorítkozik. Mondhatjuk erre azt, hogy az írói technika igen szűk körű, de nem állíthatjuk róla, hogy ne volna művészi. Kovács Dezső művészete olyan, mint a szobrászé : a legkifejezőbb mozdulatokat s a legjellemzőbb helyzeteket örökíti meg. Ez egyéni sajátossága és értéke. Ebben a stílusban ma egész Erdélyben páratlan. Azonban Kovács Dezső nemcsak író, hanem tanár és igazgató is. Tanári egyéniségét talán nem is lehetne hűbben jellemezni, mint ő maga teszi jókedvű diákhistóriáiban. Mert aki a diákéletnek nemcsak szigorú és félelmetes emlékeit látja meg, hanem azt a sok-sok tréfás csinyjét is, amelyek sohasem a vásottságnak, hanem a saját gondtalanságát teljes mértékben élvező fiatalságnak bohó történetei, az valamikor bizonyára maga is olyan tréfát csináló bohém diák volt, mint diáktörténeteinek vidám szereplői. Ez az ősdiák ott él ma is Kovács Dezsőnek lelke mélyén s alig várja, hogy elmúljanak a tanári s még inkább az igazgatói hivatalos órák, rögtön jelentkezik, rálehet arra a bizonyos két szemüvegre, melyeken 5