Ifjú Erdély, 1923. szeptember - 1924. június (2. évfolyam, 1-10. szám)

1923-11-01 / 3-4. szám

1923 nov. —dec. Ifjú Erdély berlini magyar diákok közt. Sok olyan név ifjú beírását csodálom, melyeket én már az iskolában tanultam. A könyvtár állandóan gyarapodik, már hétszáz kötet, létesítenek segélyalapot és az emlék­könyv mellett megteremtik a magyar diákok arckép­­csarnokát. A nyolcvanas években újra eltűnik az em­lékkönyv, megszűnik a diákélet. Egy krónikás búsan temeti. Ma már — írja — nincs szükség könyvtárra, mert mindenki olcsón megrendelheti magának, amire szüksége van. A kávéházakban minden nagyobb magyar újság megtalálható. Az egymásrautaltságot sem érzik úgy a magyarok, mint régente, amikor három-négy esztendő elmúlt, míg hazakerülhettek. Ma már tizennyolc óra alatt mindenki Pesten lehet, ha valami elintézni való dolga van ... így tette tönkre a civilizáció fejlő­dése a magyar diákok bensőséges kis körét. 1916 ban újra feléled. Egész Európa lángol és Németország a felfedező meglepetésével for­dul a magyar nép felé. Meg akarja ismerni ennek a félreismert népnek a kultúráját: magyar tan­széket állít fel a berlini egyetemen, a tanszék mellé már a következő évben Magyar Intézetet. A könyvtár alapja a diákkönyvtár és a magyar diákok (bizony nem sokan vannak) újra otthont találnak. S aztán hiába jön összeomlás és ezer katasztrófa a magyar diákot nem töri meg , újra jönnek, seregestől jönnek, egymás mellé sora­koznak a friss beírások : ma még csupa ismeret­len név, de a jövő ígéretétől terhes. A látogatók közt pedig ott látjuk a mai magyar élet sok nagy nevét: Bartók Béla, Teleki Pál, Apponyi Albert és... ki tudná mind elsorolni. Magyar fiúk ! Legyetek rajta, hogy minél többeteknek neve belekerüljön a berlini magyar diákok emlékkönyvébe ... (Berlin) Farkas Gyula: Sápadt az arca . . . Sápadt az arca . . . jaj, ilyen szépet Nem láttam eddig Sohase én. Ezért csodálom, ezért felejtem Néha szememet a két szemén.­­ O, bet­ szeretem, pedig íjiába. Észre sem veszi a sápadt arc. Marad fagyosnak, szörnyű hidegnek, Dúljon lelkemben bárhogy a harc-Mi sem hevíti, tán szíve sincsen ? ! S mégis mért oly szép, mért szeretem ? Épen a fagyos, büszke mivolta Az, ami tetszik nagyon nekem. Szíri. Kovács Dezső. Kovács Dezső — a kolozsvári református kollégium igazgató-tanára és az Erdélyi Irodalmi Társaság alelnöke — novellairó, még­pedig e szépirodalmi műfajnak egyik legtehetségesebb és legegyénibb erdélyi művelője. Írásművészetét leg­rövidebben úgy lehetne meghatározni, hogy olyan elbeszélő, kinek nem a mese elmondásában rejlik gyönyörűsége, hanem azon szereplőkkel való fog­lalkozásban, kik történeteit végigcsinálják. Novel­láiban első­sorban a szereplő személyek egyéni­sége érdekli őt, tehát az, hogy kívülről is, belül­ről is milyenek azok, akik meséit végigjátszák. Az ok, amiért a novella cselekménye történik, csak másodrendű előtte, úgy­szintén a történet vége is. A mese Kovács novelláiban nem fontos. Aztán problémákkal sem bajlódik. Hogy valamely történet a vér tragédiája-e, vagy az indulaté , hogy valakit vájjon az ábrándok nyomnak-e agyon, vagy pedig a társadalom valamelyik ősi bűne, azzal Kovács mind nem törődik. Ő nem psycho­­lógus és nem szociológus. Kovács Dezső író a szó nemes értelmében, ki lelkében egy egész világot hordoz. Ez a világ nem nagyon tarka; a benne élők mind hozzánk hasonló középosztálybeli emberek. Kovács közé­jük elegyedik, megnézi őket és aztán referál ró­luk. Fő célja, hogy minél szemléletesebben szá­moljon be lelkének világáról. Amikor már azt gondolja, hogy a kép, melyet embereiről rajzolt, elég szemléletes, munkáját félbeszakítja s leteszi a tollat. Hogy a mese, melynek keretében vala­kit bemutatott, e hirtelen befejezés miatt csonka marad, s hogy az olvasó nem mindig csak az emberekre kiváncsi, hanem az eseményekre is, azzal Kovács nem törődik, írói technikájának stí­lusa van s e stílus a helyzetek s jellemek bemu­tatására szorítkozik. Mondhatjuk erre azt, hogy az írói technika igen szűk körű, de nem állíthatjuk róla, hogy ne volna művészi. Kovács Dezső mű­vészete olyan, mint a szobrászé : a legkifejezőbb mozdulatokat s a legjellemzőbb helyzeteket örö­­kíti meg. Ez egyéni sajátossága és értéke. Ebben a stílusban ma egész Erdélyben páratlan. Azonban Kovács Dezső nemcsak író, hanem tanár és igazgató is. Tanári egyéniségét talán nem is lehetne hűbben jellemezni, mint ő maga teszi jókedvű diákhistóriáiban. Mert aki a diákéletnek nemcsak szigorú és félelmetes emlékeit látja meg, hanem azt a sok-sok tréfás csinyjét is, amelyek sohasem a vásottságnak, hanem a saját gond­talanságát teljes mértékben élvező fiatalságnak bohó történetei, az valamikor bizonyára maga is olyan tréfát csináló bohém diák volt, mint diák­történeteinek vidám szereplői. Ez az ősdiák ott él ma is Kovács Dezsőnek lelke mélyén s alig várja, hogy elmúljanak a tanári s még inkább az igazgatói hivatalos órák, rögtön jelentkezik, rá­lehet arra a bizonyos két szemüvegre, melyeken 5

Next