Ifjú Erdély, 1925. szeptember - 1926. augusztus (4. évfolyam, 1-12. szám)
1925-09-01 / 1. szám
Uj év küszöbén. Bizalommal és szeretettel lépünk elétek ez új évfolyam elején,tiifjú Erdély, nemzetünk és népünk reménysége, jövendője! Mikor végigtekintünk soraitokon, akik lapunk mellé állottatok, a büszkeség és a félelem fogja el a szívünket. A büszkeség, ha arra gondolunk, hogy Erdély keresztyén ifjúságához szólhatunk ezeken a lapokon, s talán Isten segítségével egy lépéssel közelebb segíthetünk ahoz a célhoz, amit mi az erdélyi ifjúság igazi céljának felismertünk. De a félelem is, ha meggondoljuk, milyen nehéz ezt az eszményt, amit mi a lapunk zászlójára írtunk, híven szolgálni akadályok és félreértések mellett is. Minél magasabb és felségesebb egy cél, annál hamarabb el lehet benne kedvetlenedni, meg lehet rettenni az akadályoktól, melyek előtte állanak. A mi célunk pedig a legnagyobb, ami elképzelhető a világon, ebben a világban, mely csupa megalkuvás, eszeveszett tülekedés, képviselni a legtisztább eszményi életet, lobogtatni a Krisztus zászlaját. Akinél van az erő, a bátorság, a diadal. Megkeresni a magyar ifjúságból azokat, akik vágyakoznak egy magasabb, értékesebb Télét után, akik keresnek az életükben egy olyan célt, mely nem hiúsul meg, nem hagy el, nem válik haszontalanná, hanem kitart mindvégig. Erdély keresztyén ifjúsága, ez az, ami neked kell, ez amit te keresel, ez, ami után vágyál. Tiszta szív és tiszta élet, ez a kettő ennek az eszménynek a szolgálatában találkozik! Ennek az eszménynek a szolgálatában keresünk lelkeket, akik oda tudják magukat teljesen adni arra, hogy megtalálják ezt a legnagyobb kincset, melyért egyedül érdemes élni és meghalni. Ez az egyetlen lehetőség, amellyel a magyar ifjúság megtartást és sikert remélhet. Ez az egyetlen út, mely nekünk nyitva maradt, s melylyel e helyen Isten által adott feladatunknak megfelelhetünk. A múltkor egy letarolt erdőben jártam. Van-e valami szomorúbb hely egy ilyennél! A földből alig kinyúló tönkök beszélnek hatalmas törzsekről, melyek itt állották valaha büszkén a vihart. Most moh és burján lepi be maradékaikat. De amint szétnéztem, ime, minden törzs mellől fiatal vesszőhajtások törekedtek fölfelé. Kidugták fejeiket a moh és dudva közül, bennük az ősi törzs minden ígérete, ereje, diadala, s egyszerre látni kezdtem a újuló erdőt, amint diadalmas pompájában emelkedik megint magasra. Akkor világossá lett előttem a megújuló erdő szenete. Igen, fent, a világ szemei előtt lehet pusztulás és kietlenség, de lent a gyökerekben élet és erő van, a talaj nem vesztette el ősi erejét, s ha egy lélek le tudott nyúlni ide, minden élet eredeti, isteni ősforrásához, a letarolt erdő új hajtásokat hoz, s a lélek diadalmasan bontja ki pompáját. „Az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk!“