Ifjú Erdély, 1928. szeptember - 1929. augusztus (7. évfolyam, 1-12. szám)

1928-10-01 / 2. szám

1928 október. Ifjú Erdély tiszteletdijat kapott, így tehát volt akkora jöve­delme a költőnek miből szerényen megélhetett. Ő nem is kívánt egyebet, mint azt, hogy — habár szerényen is — gondtalanul élhessen s így mi­nél több időt szentelhessen költészetének . . . Ebben az időben a Petőfi-Társaság is tagjai közé választotta Reviczkyt. Boldog volt, midőn a társaság egyik debreceni kirándulása alkal­mával valósággal ünnepelték. Ekkor írta „Petőfi ellen“ és „Útközben“ című verseit. A Petőfi- Társaság mozgalmaiban is jelentős szerepet töl­tött be a költő. Amint sikerei nőttek, mind több és több tisztelője és barátja akadt Reviczky Gyulának. Különösen két írói társaság vonzotta. Az egyik a Korona-kávéházban gyülekezett össze; ide tar­tozott többek között Mikszáth Kálmán is. A má­sik a Kommon társaság, melynek tagjai a Hun­gáriában találkoztak. Az utóbbi társaság tagjai között különösen Justh Zsigmondot és Batthányi Géza grófot szerette nagyon a költő. Reviczky életének ez időszaka azért is ne­vezetes, mert ebben az időben jelentek meg költeményei. A Petőfi­ Társaság adta ki az első szerelem“, „Emma“, s a „Változatok“ című cik­lusait. Azonban az öröm közé ismét örömtelen­­ség és fájdalom vegyült. Ugyanis a költő meg­jelent verskötetét nem méltányolták igazi érdeme szerint. Pedig költeményei a modern líra egyik legtehetségesebb és legtermékenyebb képviselő­jéül tüntették fel a költőt. De hiába! Akinek a sors csak csalódást és lemondást kíván osztály­részül juttatni, annak minden igyekezete az élet­ben e sors ellen kikelni meddőnek bizonyul, így volt Reviczky Gyula is. Nemcsak költemé­nyeivel, hanem nagyobb prózai munkáival sem volt szerencséje, így például a Teleki-díjra be­küldött „Büszkék“ című vígjátékát sem részesí­tették kellő figyelemben. Továbbá lefordítva Kle­ist Henrik „Heilbronni Katicá“-ját szentül hitte e mű színpadi sikerét, de Paulay Ede nem adatta elő. Csak a költő halála után vitte szín­padra Aradon Somló Sándor. Az „Apai örök­ség“ című regényének megjelenése dicsőség helyett támadást szerzett a költőnek. A másik regényét „Margit szerencséje“ jóformán észre sem vették. Ez írói balsikereket — talán — el tudta volna viselni Reviczky. De ezekhez járult még az is, hogy elvesztette állását „A hon“-nál, mely egyesülve az „Ellenőr“-rel, az újjonnan alakult „Nemzet“-nél csak leszállított fizetéssel voltak hajlandók megtartartani. Reviczkyt e kudarc vég­kép lesújtotta és elhatározta, hogy nem marad meg az új lapnál, hanem végkielégítést kér. A végkielégítés összege azonban nem so­káig tartott. Reviczky azt is elköltve, s ismét megkezdődött a kenyérért való nehéz küzdelem. Reviczky egészsége — a sok nélkülözés miatt már előbb megrongálódott és most az újabb szenvedések és az azzal járó nyomorúságos életmód végkép tönkretették a költő különben erős szervezetét. Tüdővészt kapott, mely mind jobban és jobban vitte a sír felé. Ez időből valók a leg­szomorúbb költeményei; a költő lelkében föl­ébred a halál sejtelme: S majd egy nap, eljővén az óra. Mely egyszer üt mindenkinek ; Megtudnád, álmok álmodóje, Hogy élni szép, de halni szebb. Nap szórna fényt haló szemedbe, Rád hullna hervadó virág, S a lombok közt szel ő rebegne Fölötted halkan gyászimái. (Magány.) Ugyancsak Reviczky halálsejtelmének meg­nyilatkozásai a „szalm­ódia“, „Ha már szeretni nem fogok“, „Múlnak hetek . . .“, „Lemondás", „A halálhoz“ című költemények és különösen „Útra készen“ . Nincs semmi, a mitől búcsúzni fájna, De soktól válni üdv nekem. Homokos ösvényen jártam , virága Egy volt csupán : a gyötrelem. S tudom, nem szépítné meg arculatját Sohasem e fakó vidék. Oh, hát nem jobb-e inni Léthe habját, Mint könnyek keserű vizét . . . Feltárul immár födeled, koporsó ; Hallom, mint hull a föld reád ; S a szél áthozza idegen sírokról Hozzám a rózsák illatát. Mennyi lemondás, mily nagy fájdalom szántja át a költő lelkét e költeményekben, me­lyek mélységes szomorúságának mind megannyi fájó könnyei. Hogy milyen kevés becset tulaj­donított a költő életének azt igazán e költe­ményekből érezhetjük ki, melyekben „pihenni vágyik." A sok küzködés után ismét jobb napok virradtak fel a költőre. A „Pesti Hírlap" mun­katársa lett és a lap irodalmi és színházi rova­tát is ő vezethette. Most midőn a sír oly közel volt hozzá, barátai — különösen Sebők Zsig­­mond és Schmitély József — odaadó gyöngéd­séggel viseltettek iránta. A „Pesti Hírlap“-nál az éjjeli munka alól is felmentették, hogy ne­hogy megártson neki. Később orvosai tanácsára Arcóba ment Reviczky, hogy megrongált egészségét helyre­hozza. Itt a „sáppadt levelű olajfák s a karcsú ciprusok“ alatt erősen remélte, hogy újra meg­gyógyul. Élni vágyott, hiszen fiatal lelke — ha­bár sokat szenvedett is — ragaszkodott az élet­hez. Elűzte magától az elmúlás gondolatát és így kiáltott fel: „A­ szárny és nem koporsó kell nekem !“ . . . Egészségi állapota egy kissé javulva, a 43

Next