Ifjú Erdély, 1928. szeptember - 1929. augusztus (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-10-01 / 2. szám
1928 október. Ifjú Erdély tiszteletdijat kapott, így tehát volt akkora jövedelme a költőnek miből szerényen megélhetett. Ő nem is kívánt egyebet, mint azt, hogy — habár szerényen is — gondtalanul élhessen s így minél több időt szentelhessen költészetének . . . Ebben az időben a Petőfi-Társaság is tagjai közé választotta Reviczkyt. Boldog volt, midőn a társaság egyik debreceni kirándulása alkalmával valósággal ünnepelték. Ekkor írta „Petőfi ellen“ és „Útközben“ című verseit. A Petőfi- Társaság mozgalmaiban is jelentős szerepet töltött be a költő. Amint sikerei nőttek, mind több és több tisztelője és barátja akadt Reviczky Gyulának. Különösen két írói társaság vonzotta. Az egyik a Korona-kávéházban gyülekezett össze; ide tartozott többek között Mikszáth Kálmán is. A másik a Kommon társaság, melynek tagjai a Hungáriában találkoztak. Az utóbbi társaság tagjai között különösen Justh Zsigmondot és Batthányi Géza grófot szerette nagyon a költő. Reviczky életének ez időszaka azért is nevezetes, mert ebben az időben jelentek meg költeményei. A Petőfi Társaság adta ki az első szerelem“, „Emma“, s a „Változatok“ című ciklusait. Azonban az öröm közé ismét örömtelenség és fájdalom vegyült. Ugyanis a költő megjelent verskötetét nem méltányolták igazi érdeme szerint. Pedig költeményei a modern líra egyik legtehetségesebb és legtermékenyebb képviselőjéül tüntették fel a költőt. De hiába! Akinek a sors csak csalódást és lemondást kíván osztályrészül juttatni, annak minden igyekezete az életben e sors ellen kikelni meddőnek bizonyul, így volt Reviczky Gyula is. Nemcsak költeményeivel, hanem nagyobb prózai munkáival sem volt szerencséje, így például a Teleki-díjra beküldött „Büszkék“ című vígjátékát sem részesítették kellő figyelemben. Továbbá lefordítva Kleist Henrik „Heilbronni Katicá“-ját szentül hitte e mű színpadi sikerét, de Paulay Ede nem adatta elő. Csak a költő halála után vitte színpadra Aradon Somló Sándor. Az „Apai örökség“ című regényének megjelenése dicsőség helyett támadást szerzett a költőnek. A másik regényét „Margit szerencséje“ jóformán észre sem vették. Ez írói balsikereket — talán — el tudta volna viselni Reviczky. De ezekhez járult még az is, hogy elvesztette állását „A hon“-nál, mely egyesülve az „Ellenőr“-rel, az újjonnan alakult „Nemzet“-nél csak leszállított fizetéssel voltak hajlandók megtartartani. Reviczkyt e kudarc végkép lesújtotta és elhatározta, hogy nem marad meg az új lapnál, hanem végkielégítést kér. A végkielégítés összege azonban nem sokáig tartott. Reviczky azt is elköltve, s ismét megkezdődött a kenyérért való nehéz küzdelem. Reviczky egészsége — a sok nélkülözés miatt már előbb megrongálódott és most az újabb szenvedések és az azzal járó nyomorúságos életmód végkép tönkretették a költő különben erős szervezetét. Tüdővészt kapott, mely mind jobban és jobban vitte a sír felé. Ez időből valók a legszomorúbb költeményei; a költő lelkében fölébred a halál sejtelme: S majd egy nap, eljővén az óra. Mely egyszer üt mindenkinek ; Megtudnád, álmok álmodóje, Hogy élni szép, de halni szebb. Nap szórna fényt haló szemedbe, Rád hullna hervadó virág, S a lombok közt szel ő rebegne Fölötted halkan gyászimái. (Magány.) Ugyancsak Reviczky halálsejtelmének megnyilatkozásai a „szalmódia“, „Ha már szeretni nem fogok“, „Múlnak hetek . . .“, „Lemondás", „A halálhoz“ című költemények és különösen „Útra készen“ . Nincs semmi, a mitől búcsúzni fájna, De soktól válni üdv nekem. Homokos ösvényen jártam , virága Egy volt csupán : a gyötrelem. S tudom, nem szépítné meg arculatját Sohasem e fakó vidék. Oh, hát nem jobb-e inni Léthe habját, Mint könnyek keserű vizét . . . Feltárul immár födeled, koporsó ; Hallom, mint hull a föld reád ; S a szél áthozza idegen sírokról Hozzám a rózsák illatát. Mennyi lemondás, mily nagy fájdalom szántja át a költő lelkét e költeményekben, melyek mélységes szomorúságának mind megannyi fájó könnyei. Hogy milyen kevés becset tulajdonított a költő életének azt igazán e költeményekből érezhetjük ki, melyekben „pihenni vágyik." A sok küzködés után ismét jobb napok virradtak fel a költőre. A „Pesti Hírlap" munkatársa lett és a lap irodalmi és színházi rovatát is ő vezethette. Most midőn a sír oly közel volt hozzá, barátai — különösen Sebők Zsigmond és Schmitély József — odaadó gyöngédséggel viseltettek iránta. A „Pesti Hírlap“-nál az éjjeli munka alól is felmentették, hogy nehogy megártson neki. Később orvosai tanácsára Arcóba ment Reviczky, hogy megrongált egészségét helyrehozza. Itt a „sáppadt levelű olajfák s a karcsú ciprusok“ alatt erősen remélte, hogy újra meggyógyul. Élni vágyott, hiszen fiatal lelke — habár sokat szenvedett is — ragaszkodott az élethez. Elűzte magától az elmúlás gondolatát és így kiáltott fel: „A szárny és nem koporsó kell nekem !“ . . . Egészségi állapota egy kissé javulva, a 43