Ifjú Erdély, 1933. szeptember - 1934. augusztus (12. évfolyam, 1-12. szám)
1934-04-01 / 8. szám
Az Ember tragédiája és az ifjúság. Mikor az Ifjú Erdély szerkesztője ennek a kis írásnak a címét megadta, első pillanatban alig tudtam megmagyarázni magamnak azt, hogy mért csendült fel fülemben azoknak a soroknak zenéje, amelyeket Éva mond a londoni jelenet végén: „Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál ? Ne hidd, hogy éred engem elriaszt: A por hull csak belé, a föld szülötte, Én glóriával átúllépem azt. Szerelem, költészet és ifjúság Nemtője tár utat örök honomba: E földre csak mosolyom hoz gyönyört, Ha napsugár gyanánt szád egy-egy arcra.“ Kutattam magamban utána, hiszen Éva e gyönyörű szózata és glóriás fölemelkedése nem az ifjúságra vonatkozik, hanem az örök nőiségre és mindarra, ami makacsul a sötét hiábavalóság, a teljes életpusztulás felett, a haláltánc végén is győzelmesen magasba száll. Amint kutatgattam magamban a magyarázat után, lebbent föl emlékeim közül a kép, amikor ifjú emberként először láttam a Tragédiát s győztes meghatódottsággal, váratlan diadalérzéssel peregtek a könnyeim ennél a jelenetnél. A nyomasztó képek alól, amelyek életérzésemet a földre verték, milyen boldog felszabadulás volt akkor a szavaknak ez a felragyogó koronája!... Ez volt akkor számomra a legmeglepőbb és legváratlanabb a költeményben. A tikkasztó képek után a legédesebb korty... Lucifer volt akkor a hősöm. Nem úgy, mint ma, amikor Ádámmal együtt szedegetem a hit tört cserepeit és alázattal hajlok meg az Úr előtt. Akkor az életbe induló ember voltam. Kamasz, aki előtt akkor fordította visszájára, akkor vágta a valósághoz álmait az élet. Akkor fojtotta torkomra a tündéri szót, amellyel gyermekségem útnak indult. Lucifer kezdte mutatni a világot, vezetett éppen úgy, ahogy Ádámot a világon és az életen át. Mindaz, amire büszke voltam, dobálta le magáról tündérfátyolát. A cél, amit kigyújtottam magam előtt, lidércfénnyé vált és sötétbe tűnt. Gondolatom és szemem akármerre indult, Lucifer mellettem állt, vagy gúnyosan felnevetett a hátam mögött. Sorra oltotta lelkes fáklyáimat. Kamasz voltam, indulóban, úrnak az élet fölé, győztesnek és felsőbbrendű embernek. S hogy az első csalódások levertek, a kiábrándultságnak, a makacs ellenmondásnak mámoros szenvedélye fogott el. A luciferi szenvedély, az örök kamasz mámor, amely ott kószál az öngyilkosság meredélyein. Aki szárnyaló érzésekkel vág neki életének, kisebb-nagyobb erősséggel átél hasonló lelkiállapotot. Ismeri a kamasz-fellegeket. Milyen törpe volt Ádám a luciferi nagyhatalom mellett. Milyen kicsinyes megtorpanása. Milyen vékony a szál, ami^az élethez és Istenhez visszahúzta ... Az élet „királysága mihelyett^szánalmas békekötés, amely inkább parancsot ad, mint jutalmat igér... Mennyivel fölényesebb volt Lucifer, milyen könnyű volt tagadni! Furcsa őrületben pusztítani és taposni a legdrágább vetést... De a londoni jelenet végén Éva glóriás felemelkedése megzavart, váratlanul felvitt a földről, könnyű lettem újra, mint a gyermek. Hirtelen megszabadultam és szálltam, mint szárnyaló dallam, amely sokáig olyan sötét és nyomasztó diszharmóniákba keveredett. A vég, az nem elégített ki, az „utolsó mondat“ nem nekem szólt, a „családi jelenetet“ Lucifer módján ítéltem meg én is. De ez az érthetetlen és misztikus glória körülölelt. Mint furcsa gondolatdarázs zúgott és zengett a fülem körül. Egyszerre úgy éreztem, hogy ezt a nagy haláltánc utáni kedves csillagot a kezembe vettem és elindultam újra bejárni vele a Tragédia hatalmas szellemvilágát. Ez a darázszümmögés megmozgatta Madách dallamának fekete folyamát. A kis csillag megkereste a rokon fényeket. A kétségbeesés éjszakája eljutott hajnali szürkületéhez, pirkadott, hajnalodott. Kigyúlt a reggel édes, hűvös fénye. Nappá nőtt a csillag és elöntött az égi fény... A Tragédia leckéje nagy volt és kemény, de az élet megmaradt, nem győzött felette az ellenmondás és tagadás. Magasan álltam. Romokon és törmelékeken haladtam, amíg a magasba értem. És Ádámmal együtt meghajtottam a fejem a végtelen élet és széles világ, az Isten előtt. De nem azért hajtottam meg a fejem, mert levert voltam, hanem azért, mert így láthattam a mélység felett, a komédia végén a kigyúlt, tüzes, színes világot, amely már nem úgy enyém, ahogyan elindultam benne, hanem úgy, ahogy a munkásé a föld, amelyen dolgozik, az emberé a világ, amelyben küzdeni lehet... Ahogy így szétnéztem a világon, a kamaszkor lerakódott, sötét hamuja felett, láttam, hogyan serked a fű, nyit a virág, éled minden és él újra úgy, mint a Tragédia éjszakai útja előtt. Csak a szemem lett más és más a tervem a világgal... Nem tudtam akkor, hogy igazában mi történt velem. Ma már tudom: a kamaszkor elmaradt, férfi lettem. " Az Ember Tragédiája ennek a lelkifolyamatnak leghatalmasabb, páratlanul gazdag, fölülmúlhatatlan drámai költeménye: Kovács László.