Ifjú Kommunista, 1964. (8. évfolyam, 1-12. szám)
1964-08-01 / 8. szám
s Felismered«? » it Egy kálomista pap ! Csokonai Egymásnak voltak jóbarátai. Kilódul egyszer Debrecenből, S a jóbarát előtt megáll, S: ihatnám pajtás! így kiált föl Csokonai Vitéz Mihály. „No ha ihatnál, hát majd ihatol, Akad még bor számodra valahol- Ha máshol nem, tehát pincémben, Ottan nem egy hordó bor áll.” Szólott a pap, s leballag véle Csokonai Vitéz Mihály. „A hol ni, uccur fölkiált a pap, Amint egy hordóból dugaszt kikap: „Szaladj csapért! ott fönn felejtem; Szaladj öcsém, de meg ne állj!” És fölrohan lóhalálában Csokonai Vitéz Mihály. A sikra tette tenyerét a pap. Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap, S a csap nem jött, és a pap morgott: „De mi az ördögöt csinál, Hol a pokolba marad az a Csokonai Vitéz Mihály?” Tovább nem győzte várni a csapot) Ott hagyta a hordót (a bor kifolyt), Fölmen a pincéből a házba, De ott fönn senkit nem talál. Csak késő este érkezett meg Csokonai Vitéz Mihály. Hát a dologban ez volt az egész: Kereste ott fönn a csapot Vitéz, Zeget-zugot kikutat érte, De csak nem jön rá, hogy hol áll. És így csapért szomszédba mégyen Csokonai Vitéz Mihály. A szomszédban valami lakzi volt Elébe hoztak ételt és italt. És ím az étel és bor mellett És a zenészek hanginál Csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály. VÁLASZ: A költemény elme: Csokonai, írta: Petőfi Sándor. KI A SZERZA? Az itt következő rövid karcolatok szerzői általánosan ismert, nagy alakjai a magyar irodalomnak. Bár az írók nevét nem árulják el előre, bizonyára nem lesz nehéz ráismerni egyikre sem. Amennyiben ez mégsem sikerülne, a játékmester utólag mondja meg, és ha igény mutatkozik rá, bővebben is szóljon az idézett írókról. A JELEK MESTEREI Egy szobatudós (persze német) fejébe vette, hogy jelekkel kellene beszéltetni az emberiséget. A nyelvtanítás nehézségei mind elesnének, népek eggyé formának — egyszóval, igen sok haszon háramlik ebből a világra. Mindenekelőtt tehát csinált egy rendszert, (mert tudósnál, hiába, a rendszer a fő!) s elhatározta, hogy ennek tökéletesítése végett elutazik különféle népek mozdulatait és taglejtéseit tanulmányozni. Jártában-keltében egy magyar faluba ért, ahol azt mondták neki, hogy van itt már egy olyan tudós, aki a jelekkel való beszédmódban jeleskedik. — Kicsoda? — Páva Mihály, a félszemű szűrszabó. Nagy gégebájban nyavalyáskodott azelőtt, akkor ötlött eszébe, hogy kár a gégét koptatni, mikor abból csak egyet kap az ember az egész életére. Uriakat azonban minden kezére ötöt. Kitalálta tehát a jelekkel való beszélgetést Nosza, kedvet kapott a tudós hozzá menni, s megpróbálni, milyen lesz a jelek tudományának gyakorlati értéke. Most válik el, most lesz az első próba. Megkérte a papot, hogy vezesse a szűrszabó-tudóshoz. Az éppen egy cifra szűrt köpködött ki sújtással akkor is, midőn a műhelybe értek. A tudós odalépett hozzá és a következő párbeszéd fejlődött közöttük: A tudós felemelte egy ujját. A szűrszabó két ujját emelte föl. Erre a tudós ragyogó ábrázattal három ujjat emelt föl. A szűrszabó összeszorította mind az öt ujját és az öklét emelte föl. A tudós megelégedetten hunyorogott a szemével és távozott. — Nos, tehát megértették egymást? — kérdé a tudós kísérője, mikor már künn voltak. — Tökéletesen! — szólt az lelkesedéssel. — Hogyan? De hát miről volt szó Önök közt? — Vallási dolgokról diskuráltunk. — Én egy ujjamat mutattam, hogy ,,egy az isten”, erre ő kettőt mutat, hogy „atya és fiú”. Jól van, jól, de ha ön így akarja venni, mondom, azaz mutattam, akkor három az isten, „atya, fiú s szentlélek” és fölemeltem a három ujjamat. Mire ő az ujjait összeszorítva, kifejezé, hogy „de valamennyi egy”. Óh, kérem, nagyszerűen ment! Ez az igazi világnyelv. A „volapük” túl van szárnyalva. A kísérő fejét csóvált és kisvártatva visszatért a szűrszabóhoz egyedül. — Nos, Mihály bácsi, miről beszélgettek a tudóssal? — Az egy impertinens fráter, öcsém.