Ifjúmunkás, 1963 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-04 / 1. szám
VAKÁC ó Nehezen álltak össze minden tanuló számára, az oly kedves betűk. Először az ó került fel szépen kidíszítve a táblára, aztán sorra a többi hat. S az „előkészület“ hetedik napján végre megjelent a táblán: VAKÁCIÓ. Azóta már sok kedves emléket, élményt szereztek hazánk tanulói a szünidőben. Valamennyien. Azok is, akik sok tízest, kilencest kaptak az első évharmadban, de a gyengébben startolok is. Persze, az utóbbiak időnként lelkiismeretf urdalással küzdöttek, de túltették ezen magukat, fogadkozván: tavasszal majd ők is felszabadultan, minden gátlás nélkül fognak örvendeni a szünidő mindmegannyi meglepetésének. Tizenharmadik napja immár, hogy az elemi-, közép-, szakmai és technikai iskolák tanulói pihenik az első évharmad fáradalmait, erőt gyűjtenek a másodikra. Az IMSZ- szervezetek, karöltve a tanárokkal, az iskolák vezetőségeivel, országszerte mindent elkövetnek azért, hogy a szünidő jól, kellemesen teljék, a tanulók tartalmasan szórakozzanak. Természetesen a legtöbb vidámság, derű 1962 utolsó napját ragyogta be. Első alkalommal rendezték meg a középiskolások közös szilveszteri szórakozását, és mindenütt sor került a kisdiákok karneváljaira is. Kolozsváron a 11-es számú középiskola 200 tanulót látott vendégül a szilveszteri mulatságon. Különböző középiskolák tanulói együtt szórakoztak a Tehnofrig szakmai iskolájának és a kereskedelmi iskolaközpontnak a növendékeivel. Remekeltek a művészi brigádok, „plugasorok" köszöntötték a tanulás élenjáróit Alig fejeződött be a bukaresti ifjúság nagyszabású újévköszöntő ünnepsége, ismét benépesedtek az RNK Palotájának termei: január elsején délután megkezdődött a pionírok színpompás karneválja. Minden tündökölt, a hatalmas télifa, az öröm a gyermekek arcán... Megjelent közöttük Silvia Chicos érdemes művész, Marica Munteanu, Mircea Nemens, Gheorghe Anca színész, Horia Serbanescu és Radu Zaharescu komikus, a bábszínház néhány művésze. A felejthetetlen karnevál hatalmas bórával zárult. Jól választottak a konstancaiak. A város középiskoláinak tanulásban és sportolásban egyaránt kitűnt száz tanulója ellátogatott a Prahovavölgyébe. Nekik ritkán van alkalmuk a hegyek ózondús levegőjét szívni, hófödte domboldalakon örülni a szánkózás, a sízés örömeinek — most a szünidőben annál lelkesebben, boldogabban hódolnak a téli sportoknak. Egyesek először csak Predeal és a Pirial Rece menedékház között tettek gyalogtúrát, aztán mind messzebbi merészkedtek, a szánkózásról pedig fokozatosan áttértek a sízésre. A sok esés csak növelte kedvüket, kitartásukat, hogy mielőbb megtanulják ezt a szép sportot. Újsághírek, levelek tanúskodnak arról, hogy a tanulók szerte az országban kellemesen töltik a téli szünidő napjait. A klubok változatos műsort biztosítanak számukra, olyat, amely alkalmat biztosít, hogy a kellemest összekössék a hasznossal, vonzó, érdekes akciókban vegyenek részt Még néhány nap és ismét becsengetnek. Tanulóink úgy mondhatnak a legőszintébb köszönetet a kellemes szünidei napokért, a sok-sok örömért, jókedvért, hogy a tanév második harmadában mind többen kötnek barátságot a tízesekkel, kilencesekkel, és igyekeznek száműzni a szekundákat. Jakab Péter : Hócsata Telt hás a Ţăndărică bábszínházban T ízéves kisfiú álldogál a bukaresti vásárokon. _ Maga festette kis ikonokat árul. Mindegyikre rápingálja a nevét: Nicu. A kevés pénzt, amit értük kap, hazaviszi özvegy édesanyjának, aki csak a legnagyobb nehézségek árán tudja eltartani hét gyermekét. így kezdődött a legnagyobb román festő karrierje. A nyomor segítette hozzá, hogy felfedezze tehetségét. Alig járja ki a hét elemit, inasnak szegődik egy miniatűrfestőhöz, majd tanonc lesz Nate Pantelimonescu templomfestőnél. Érzi, hogy többre lenne képes, szeretne külföldre menni. 1855-ben, 17 éves korában kérvénnyel fordul Barbu Stirbey fejedelemhez, majd 1856- ban Al. Ghica kajmakámhoz. Mindkét esetben elutasító választ kap, mert „nincs kellő iskolai képzettsége“. Templomfestést vállal, kifesti a Kamisirai templomot, azután három évig dolgozik az agapiai kolostortemplom képeinek restaurálásán. Itt szentségtörést követ el: a szentek, angyalok, próféták hagyományos ábrázatai helyett csobánok, szántóvető parasztok, tudálékos öregek, paraszti asszonyok és lányok, eleven gyermekek képmását festi meg. A huszonkét éves „Nicu mester“ az álláséval játszik. Talán megbocsátanak neki, s tovább folytathatja mesterségét... " Akkor pedig mindenfeltétel megvan arra, hogy mint annyi más tehetség a tőkés-földesúri társadalomban, ő is elkallódjék. A véletlen játszik közre, hogy Grigorescuval nem ez történik. Egy alkalommal Kogalniceanu ellátogat az agapiai kolostorba, szóba elegyedik a fiatal festővel, felismeri ,a benne rejlő képességeket és közbenjár érdekében. Ösztöndíjat szerez számára, hogy Párizsban tannulhasson. Grigorescu 1862 tavaszán érkezik Párizsba. Senkije emcs, a nyelvet is alig töri. Pár hónapos előtanulmányok likusan, az idill mögött azonban nemegyszer félreismerhetetlenül képre viszi az elnyomottságot, a kizsákmányolást. Nagykésőre kapja fel nevét a hírnév. Ekkor már cimpinai magányában, visszavonultan él. Újabb csapás éri: egy idegen társaság kőolaj finomítója számára kisajátítják házacskáját. Hatvanhat éves korban áll neki új házat építeni. Közben már kínozza szembaja. Látási hibája megnehezíti számára a festést. Ekkor alkotja sokáig értetlenül fogadott „fehér korszakának“ csaknem színtelen, ködbe enyésző, pasztellszerű színfoltokból álló, de rendkívüli kifejező erejű, csodálatos vásznait. Hírneve tetőpontján áll. Bukarest központjában utcát neveznek el róla, festményei tízezrekért cserélnek gazdát, alkötései az Állami Képtár, a Nemzeti Bank és más gyűjtemények büszkeségei. És ő mégis anyagi gondokkal küzd... Élete alkonyán ezeket a megrázó szavakat írja egyik bizalmas barátjának: „Boldogtalan vagyok. Megöregedtem, nem tudok már dolgozni és keservesen siratom az elfecsérelt drága éveket... Ha az állam legalább pár évvel ezelőtt, amikor betevő falatom is alig volt, szerény műtermet bocsát rendelkezésemre — hány értékes képet alkothattam volna nemzetünk számára! így száz-kétszáz lejért kellett egy-egy festményt összetákolnom, hogy legyen valamim öregségemre s ezzel felbecsülhetetlen időt vesztegettem el, amely nem tér többé vissza... S mi mindent alkothattam volna!“ 1907 nyarán, a nagy román parasztfelkelések évében költözik el az élők sorából a román nép legnagyobb festője, akit Caragiale „Románia legnagyobb lírikusának“ nevezett. ★ Grigorescu a fény szerelmese volt. A hazai tájak enyhe, simogató fényét, fátyolos távlatait, tompa színeit mindennél jobban szerette. Jellemző, hogy soha sem festett fekete bivalyt, fekete juhot vagy kecskét — de számtalan formában, beállításban és megvilágításban ábrázolta a moldvai fehér ökröket, amelyeknek szőrén opálos csillogással törik meg a fény. Grigorescu előszeretettel festette a román tájat, a román parasztot. De nemcsak témái, festészetének egész jellege — ecsetvonásainak lágysága, színskálája, összhangja — a román népművészet forrásából fakad. Grigorescu, ha nem is volt forradalmár, szembehelyezkedett a román uralkodó osztályoknak a korabeli festészettel szemben támasztott követelményeivel. Ez a magatartása különösen megnyilvánult az 1877-es felszabadító háború idején, amikor a festő elkísérte a román csapatokat, hogy ceruzájával, ecsetével megörökítse a hadjárat legjelentősebb mozzanatait. Átélte, átérezte a felszabadító hadjárat jelentőségét, de meglátta a háború borzalmait is. Festményein, rajzain fáradt menetoszlopok, sebesültek, hadifoglyok láthatók. Szemére vetették, hogy a smirdani csatát ábrázoló nagy pannóján csak közkatonákat festett, egyetlen tisztet sem. Népi demokratikus rendszerünk nagyra értékeli hazánk legnagyobb festőművészének munkásságát. Grigorescu művei díszhelyet foglalnak el az RNK Művészeti Múzeumában, a dolgozók ezrei ismerik és szeretik a nagy művész alkotásait. P. M. után sikerül bejutnia a képzőművészeti főiskolára. A francia festők maguk közé fogadják a tehetséges román ifjút. Barátai közé tartoznak a nálánál jóval idősebb Millet, a „paraszti estő“ Courbet, a későbbi kommünár. Sikerei vannak, de hazavágyódik. Visszatér az országba. A hivatalos körök intései ellenére a népet festi, néha idil- A RONARKI FESTÉSZET NAGYJAI Iftú Immááé ■ Huszonnégy órája már, hogy ismerem Kiss Sándort, öltem asztalánál, elbeszélgettem vele ügyes-bajos dolgairól, láttam vizet, fát hordani a feleségének, elkísértem az Úri muri próbájára (Lekevczey szerepét játssza), elnéztem, ahogy kultúrotthon igazgatóként intézkedik a moziteremben. Azt hittem, mindent vagy legalábbis sokat tudok róla. S most mégis úgy tűnik, ezt az embert nem ismerem. Egyszer sem láttam ilyen felszabadulnak és határozottnak, ilyen szenvedélyesen önfeledtnek Kiss Sándort. Az alsósófalvi gyermekzenekar huszonkét hegedűn, három cimbalmon és nagybőgőn - a Varsovjánkát játssza ... Csak ő a megmondhatója, mennyi küszködésébe, fáradságába került ennek az együttesnek az összehozása, tanítása. Bár a faluban hagyománya van a muzsikálásnak, a kezdete ezelőtt öt esztendővel bizony nehéz volt. S a legnagyobb baj onnan adódott, hogy ő maga vajmi keveset értett a zenéhez. A tanítóképzőben megtanult úgy ahogy harmóniumon játszani, zongorán pötyögtetni. Valamicske elméletet is felcsipegetett, de ezzel véget is ért a tudománya, így hát, amikor elődje, Csegzi Sándor felhívta a figyelmét arra, hogy az iskolában van néhány muzsikálni tudó gyermek, akikkel érdemes volna foglalkozni, inkább feszélyezettséget érzett, mint örömet. Eleinte együtt tanult a tanítványaival. Hetenként kétszer ellátogatott a felnőtt zenekar próbáira, figyelte a cimbalmos, a bőgős keze járását - akkoriban még nem tudott ezeken a hangszereken játszani elleste a hangolás fortélyait. Amikor időt szakíthatott rá, tanácsadókat, szakkönyveket bújt, hogy könnyebben eligazodhasson a partitúrákban. Aztán a hangszerek ! Mennyi utánajárásba, nemegyszer keserves fáradságba került a hegedűk, cimbalmok megszerzése. Pedig ezek tulajdonképpen ócska, becsületben megrepedt, hiányzó húros ládikók voltak csupán. És később milyen örömmel vették kézbe a gyermekek a versenyen nyert, vadonatúj hegedűket! -No, tanító bácsi, milyen fényes s milyen könnyű. Mintatulu... - Persze vannak még bajok, pontosabban hiányok. Nagyon elkelne például egy klarinét. Aztán meg a zenészek száma is úgy szaporodik, hogy nem képesek mindnek hangszert szerezni. Ketten most is „házigyártmányú“ hegedűn muzsikálnak. Bíró Sornyinak hetedikes bátyja, Márton fabri költ egyet, szépen megadta a formáját, be is festette barnára. A húrok már az ő ajándékai. Kolozsváron jártakor vásárolta. Mert azt soha meg nem állja, hogy egész táskára való húrral, stimmoló csavarral, gyantával ne fegyverkezzen fel, ha városban jár. A felesége már nem is tiltakozik, amikor minden zsebpénzét ilyesmire költi , tudja, úgyis hiába tenné. Azt is elnézi neki, hogy sokszor féléjszakáig ül az iskolában, Javítgatja, hangolja a lelküket kiadni készülő hangszereket, no, és minden évben fényképészt kerít. Levéteti a zenekart — emlékül. A forradalmi induló utolsó akkordjait játssza a posztóharisnyás fiúcskákból és rokolyás kislányokból álló zenekar. Kiss Sándor is álla alá szorítja a hegedűjét. Azt próbálom ellesni az arcáról : a segítségadási szándék nagyobb benne vagy a muzsikálás öröméből való részesedés vágya. Aztán, ahogy ismét a zenekarra pillantok, eszembe jut a kipirult arcú karmesternek ez a mondata : - Zenész talán egy sem lesz belőlük, de a muzsikát és a muzsikálást megszeretik. S ez nem kicsi dolog... én úgy gondolom. Érzem és hiszem, ezért az igaz, ezért a szép gondolatért valóban nem kár sem az időért, sem a fáradságért. is Kiss Sándor ifjúmunkás tanító is ezt vallja. D. Horosztosi Éva