Ifjúmunkás, 1973 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-04 / 1. szám
4 Ifjúmunkás Tisztelt szerkesztőség! Értesültem arról, hogy voltak Boksán az édesapámnál és nem kaptak meg. Hazajöttem Somlyóra, mert sorozásra hívtak, és úgy volt, hogy megyek katonának. Otthagytam a munkahelyemet, nem is dolgoztam sokat, vagy 10 napot, örültem, hogy megyek katonának. De nem úgy történt, és most még itthon vagyok. Akárhová akarok menni, mindenhol kérdezik, hogy voltam-e sor alatt, és olyan ember meg nem kell sehol, akiről ők nem tudják, meddig dolgozik. Máshova pedig, ahol nagyon keresik a sofőrt, nem tudok elmenni. Maradok tisztelettel, Sándor. 11Ш1ШИШГЧП .1- ЧИИИМ ИЧ1.1ИМ—Ц mumtmmmwnmu*.... KOBiainr ^pwiiiaii1itUimmimiimnwimii 133 Tisztelt szerkesztőség ! Bocsánat a zavarásért, nevem N. S., 19 éves vagyok, mesterségem sofőr. Hogy úgy mondjam, elkeseredésből írok. Befejeztem pályafutásomat egy temesvári építőtelepnél. Amit csak fél évvel ezelőtt kezdtem meg. Vigyáztam a kocsira, rendben tartottam, kivettem részemet mindenből, a rám eső tervet teljesítettem, augusztus 1-én mégis felbontották a munkaszerződésemet, azzal az indoklással, hogy fegyelmezetlen vagyok. Lehet, de én nem érzem magam bűnösnek. Nem mondom, történt egy-egy kis hiba. Április 25-én balesetem volt, ami az én hibám, meg nem is. Elküldték Arad mellé egy lerakathoz anyagért. Csúszós volt az út, a gumik teljesen lekopva, hiába kértem újarcat, nem kaptam, és egy fának csúsztam, amely részben összetörte a karosszériát. Nem volt nagy baleset, viseltem a költségeket, saját anyagból, barátok segítségével. Május 12-án rendbe tettem a kocsit. A milíciától kaptam büntetést, a vállalatnál is 10 százalékot levontak a fizetésemből, és köteleztek 200 lej megtérítésére, anyagokért és javítási munkáért, amit nem kaptam, de fizettem. Nem szóltam semmit, el volt könyvelve, hogy én voltam a hibás. Pedig április 12-én, még mielőtt meg nem történt a baleset, kértem új gumikat, már ekkor túljártam a gumik normáját vagy 1000 kilométerrel. A garázsfőnök nem intézkedett. Májusban megállított a milícia a letörölt gumik miatt. Olcsón megszabadultam, csak figyelmeztetést kaptam. Júliusban még mindig azokkal a gumikkal jártam, mígnem Temesváron megfogott a milícia és megbüntetett 50 lejres gumikért. Ez már nagyon felboszszantott. Fegyelmezetlen vagyok, amiért gumit merek kérni? Amikor a garázsfőnöknek jelentettem, hogy a milícia megbüntetett, azt a választ kaptam, hogy nem fogok a közutakon járni, hanem csak a vállalat belterületén. Augusztus 1-én elküldték, hogy menjek és vigyek egy papírt egy közeli faluba valakinek. Hogy ne legyen unalmas, magammal vittem egyik barátomat. Visszafelé jövet, engedtem a kísértésnek és odaadtam a volánt neki, de alig mentünk vagy 200 métert, megfogott a főmérnök, amiből az következett, hogy jelentették a milícián és felbontották a munkaszerződésemet. Elismerem: hibás vagyok. De ha letörölt gumikerékkel csak belső utakra küldtek, miért mondták azt, hogy közúti szabálysértést követtem el — ezen igazán nem tudok eligazodni. ítéljétek meg: fiatal vagyok, apa nélkül nőttem fel, édesanyám nehezen kereste meg a mindennapi kenyérre valót, nem lettem csavargó, habár lehettem volna nagyon könnyen, de volt bennem becsület iránta és mások iránt is. Most Boksán vagyok, édesapámnál, akit csak látásból ismertem, aki eddig nem sokat törődött velem és a sorsommal, de talán most érzi ő is, hogy a fia vagyok. Segítsetek kiigazodni ebből a labirintusból. Tiszteletem, Sándor. Kedves Sándor! Nem tudom, édesapád milyen részletesen tájékoztatott látogatásomról. Kár, hogy nem találtalak otthon. Illetve ott... Szinte még az édesapádat sem. Mert amikor megtaláltam végre a házat és megkérdeztem a járdát szépítgető embertől, itt laknak-e N-ék, azt felelte: itt, de nincsenek itthon. Miután tisztáztuk, hogy az ifjúmunkástól vagyok és kizárólag veled van dolgom, akkor apád megmondta: ő a te édesapád. Nem tudta, hogy levelet írtál nekünk. Megmondtam, hogy bizalommal fordultál hozzánk, de a házba azután sem hívott be. Ez nem lényeges, lehet, hogy arrafelé ilyenek a szokások. Beszélt aztán a sofőréletről, úgy, ahogy egy sofőr beszélhet, végül is kollégák vagytok. Rólad és általában a fiatal sofőrökről akartunk többet megtudni Azt mondta édesapád, hogy épp ez a baj, a fiatal sofőrök még nem lehetnek bátrak, még nem tudják úgy a mesterséget, aztán mindenki úgy táncoltat titeket, ahogy akar. Te is hiába állítottad, hogy megálltál az útkereszteződésnél, a milicista mégis meg akart büntetni száz lejjel. Nem fizettél — elvette a könyvedet. Nem volt ismerős az eset. Édesapád elmondta, hogy a jogosítvány visszavonása nem a temesvári munkahelyen történt, hanem itt Boksán, ahol azóta elhelyezkedtél, de ő nem tudhatta, hogy a levelet nem erről a dologról írtad! A temesvári esetedről csak azt mondta el, hogy amikor te vezetni engedted a barátodat és megfogott a főmérnök, akkor azzal védekeztél: az egész vezetőség vállalati kocsin tanult meg vezetni... Ebből azt merem feltételezni, hogy van valami érzéked a szabályokhoz, vagyis sejted, hogy ami nem szabad Péternek, az nem szabad Pálnak sem. Szeretném, ha megírnád, milyen kocsin dolgoztál a temesvári vállalatnál. Nagyon valószínű, hogy teherkocsin. De írd meg, hány tonnás volt, hogy számítsuk ki, hány milligramm megterhelés jutott egy lóerőre, amikor azt a papírt „szállítottad“. És írd meg részletesen, mi a baj, miért látsz megoldást abban, ha megkezded a katonai szolgálatot? Talán tudod, hogy a katonaság megváltoztatja az embert, férfiasabb, erélyesebb lesz tőle, jobban megállja helyét az életben? Vagy csak azért várod, hogy egy darabig ne kelljen saját életedet irányítanod? Nits Árpád Kedves Nits Árpád! Nagyon megörvendtem a levélnek, megvallom, vártam. Ne haragudj apámra és ne neheztelj rám sem. Mi nem hasonlítunk egymásra semmiben, egy kicsit durva, magának való, barátságtalan. Én is nagyon csalódtam benne és nem azért, mert rossz fát tettem a tűzre, nem is először. Megértésre vágytam, de, ma tudom, kár volt hozzá menekülni a bajommal. Régen, amikor hazalátogatott, csak azért jött, hogy dicsekedjék, neki milyen jól megy dolga, kocsit tud venni, házat épít. Vagy éppen a legújabb feleségét hozta bemutatni. Többször nősült. (....) Jó lett volna, ha van egy testvérem, akivel együtt növök fel. Nagyon szabadon nőttem fel, de azért édesanyámat nem bántottam volna meg semmiért. Mikor a könyvet, a jogosítványt megkaptam, nagyon boldog voltam., De mekkora volt a csalódás, amikor tapasztaltam, milyen nehéz az élet idegen helyen. Nem csüggedtem el, nemsokára sok barátom lett. Mindenkivel meg tudtam értetni magam, a garázsfőnökön kívül. Talán azért, mert nem volt becsületes ember. A főmérnököt, éppen azt, aki „megfogott“, nagyon szerettem, tiszteltem, mint más az apját. Erre az emberre nem tudok haragudni, mert érzem, őt is bántotta a dolog, és bánja, hogy az ítélet nagyon erős volt, mert ő meg volt elégedve a munkámmal. De az ítéletben döntő befolyást gyakorolt a garázsfőnök, akit különben senki sem szeretett. (...) Mint említettem, sok barátom volt. Mikor a balesetem történt és megszorultam, nagyon sokat segítettek, amivel csak lehetett, szeggel, deszkával, munkával. Nem azért, mert szolgálatot tettem nekik, vagy például vezetni engedtem őket. A falubeliek között volt egy német fiú, ma sem tudom, hogyan lett a barátom, mert nagyon nehezen barátkoznak. Gépésztanonc volt Temesváron, és ha volt időm, segítettem, részletesen elmagyaráztam, felvázoltam, amit tudni akart. Ha defektes volt a kocsim, segített és ritkán mentem a garázsba javításra. Néha tervezgettük, hogy mindketten három nyelvet fogunk tudni, s amelyiken akarunk, azon beszélünk. De erre nem jutott idő. Mikor eljöttem, ez a fiú sírt... Az „eset“ előtt egy hónappal kaptam az első levelet apámtól, ami nagyon meglepett. Mert addig sohasem kaptam levelet. Én írtam ugyan neki nemegyszer, de választ sohasem kaptam. Később megtudtam: mások unszolására, és leginkább a felesége unszolására írt. Mindig mondta, hogy törődjék velem is egy kicsit, ha már nem látogat meg. A levélben hívott magához, menjek oda dolgozni, ha már elmentem hazulról. És miután felbontották a munkaszerződésemet, megkérdeztem, odavesz-e? Segített is állást keresni, de másban nem. Azt hitte, hogy engem még mindig úgy lehet kezelni, mint egy kisgyereket, és mikor látta, hogy nem, hát odáig jutottunk, hogy elküld. És el is küldött. Éjszaka nem aludtam, fájt két fogam, én nem is tudtam, melyik fáj jobban. Másnap fáradt voltam, ingerült, mert nem kaptam lakást. Apám felesége kapott egy szobát, de előre kellett volna fizetni. Lett volna annyi pénzem, de aztán miből éltem volna majdnem egy hónapig ? .. .Na, aznap vették el a hajtásimat. És végül írjam meg, milyen kocsin dolgoztam. Teherkocsi, háromtonnás, 145 lóerős, nagyon szerettem, habár sok bajt okozott, de ez volt az első kocsim. N. S. Kedves Sándor! Nem akarom elvenni a kedvedet a részletező, őszinte írásoktól, mégis meg kell írnom: ez a leveled nem mond sok újat. Eddig sem volt kétséges, hogy szereted a mesterséged, az autót, a motort. A család szétszakítottságáról is elmondtad a véleményedet első leveledben, igaz, csak két sorban, de a szavak keserűségéből is sokra lehetett következtetni. Nagyon szép az, amit a barátságról írsz. Vajon a német fiút engedted vezetni? Nem csodálom, hogy sírt, amikor eljöttél... Nem gyanakodtam, de mégis cáfolod: nem barátot akartál szerezni akkor, amikor átadtad a volánt. Mégis kell lennie a barátságban valaminek, ami néha veszélyes dolgokra sarkall. Te ugyan nem követtél el veszélyes dolgot, ha úgy áll, ahogy írtad, vagyis, ha nem közúton adtad át a volánt. De gondolj arra, hányan száguldoznak hajtási jogosítvány és tapasztalat nélkül, országutakon, falvakon keresztül. Láttad, éjszakai utak során, hogyan ragadnak a pehelykönnyű lepkék a lámpára, hűtőmaszkra, el tudod képzelni, hogyan ragadhat oda egy gyanútlan ember, aki nem sejti, hogy avatatlan kezek kormányozzák az irdatlan pléh tömeget. És a mások halálát megvető vakmerők háta mögött mindig ott állnak a „barátok“. Meglepett, ahogy a főmérnökről írtál. Végül is nem azért vertek fel nagy port körülötted, amiért a főmérnök szemére vetetted, hogy a vállalat vezetői is szolgálati kocsin tanultak vezetni? Édesapádtól így hallottam. Kérdeztem a múltkori levélben: érzed-e, hogy ami nem szabad Péternek, nem szabad Pálnak sem? És ezzel kapcsolatban volt egy másik kérdés is, amire csak félig válaszoltál: hány tonnás kocsival „szállítottál“ egy papírt valakinek. Nem éreztél rá a kérdés lényegére. Ahol ugyanis háromtonnás kocsikat használnak 55 banis postabélyeg helyett, ott nem lenne etikus számon kérni a fiataloktól a fegyelmet. Persze, ilyenkor kihasználni a zavarost és halászni benne, szintén nem lenne etikus. Aztán még azért is érdekelt a kocsi kapacitása, ,mert minél nagyobb, annál több benzint „iszik“. És minél többet iszik feleslegesen, vagyis holmi papírok szállítása közben, annál kevesebb pénze marad a vállalatnak — például gumira. És jár a fiatal sofőr, aki még nem tudja kilármázni magának az új gumit, a régiekkel, kopottakkal, fizetteti vele a milícia a „tandíjat“, és még neki is csúszik a fának Eszedbe jutottak ezek a dolgok? Kedves Nits Árpád.’ Azt a kérdést, hogy milyen kapacitású kocsin dolgoztam, igaz, csak félig értettem meg. Ma, amikor annyira vigyázunk a nemzetgazdaságra és mi több, az állami titkokra, egy háromtonnás kocsival szállítani azokat a papírokat mégis felelőtlenség volt. Mert azok a papírok fontos adatokat tartalmaztak, amit nem lett volna szabad nekem ideadjanak. Lehetett volna egyszerűbb úton szállítani, és anélkül, hogy illetéktelen kezeken menjen át. De ez különben nem az én dolgom, csak annyi, hogy szabad időmben küldtek és parancs volt. Sok ilyen eset van még, sajnos. A katonai szolgálatot várom, nem azért, mintha menekülnék valami elől, de itt van az ideje, és már kéthónapos katona lennék, ha történetesen nem veszik el a jogosítványomat. Voltam az illetékeseknél és azt ígérték, hogy rövidesen megyek is, csak maradjak itthon. De így sem unatkozom, van mivel eltöltsem az időt. Segítettem nagyszüleimnek a kukorica betakarításánál, szőlőszüretelésnél és a házimunkában. És végül, amin sokat gondolkoztam, hogy kitegyétek mindezt az újságba? Legyen! Gondolom, nem szükséges kiírni a nevemet, elég csak a kezdőbetű is. Nem szeretek nyilvánosan panaszkodni. Üdvözletem, Sándor. Kedves Sándor, kedves olvasók! Mint a címzésből is látszik, ezt a választ nemcsak neked írom, mégis remélem, hogy nem fog eltérni az eddigi hangtól. Éppen olyan bizalmasan fogom megsúgni neked, hogy téged eddig a saját ügyed érdekelt, és éppen emiatt hanyagoltad el a saját ügyedet. Ha ezt nem hiszed el, akkor emlékeztetnélek arra, hogy szerinted semmi közöd ahhoz, hány tonnás kocsival küldtek egy fontos iratot. Valóban, számodra csak az volt a lényeges, hogy szabad idődben küldtek? Ha ezt őszintén írtad, akkor az őszinteséged dicséretes. A többi nem. Vakon jártál a világban, Sándor. Nem láttad, hogy a közügyek és a te ügyeid között nincs sorompó. Nem vetted észre, hogy a beilleszkedéshez (az idegen helyen való alkalmazkodáshoz) nem elég egy-két, de tíz barát sem. Ez csak a legszükségesebb, a minimális. De a barátság még nem elég komoly keret. Mert például, jól elvitatkozhat két jó barát azon, hogy ebben az országban minden anyagi és szellemi érték, ami elpazarlódik, a sajátunkból pazarlódik el és közvetlenül érint mindenkit, áld el és mozog ezen a földön. És talán mindketten okosabbak lesznek, de meddig világít el okosságuk? Aztán itt van a barátság nagy próbaköve: a baj. Mit tett a jó barát? Sírt. Mit is tehetett volna? Neked elég is volt a baráti együttérzés részéről. De neked valami más is kellett volna, valaki más részéről. Éppen ezért írtál nekünk. Leveled miatt sem tagadhatod le, hogy hiányzott valami, ami a barátságnál nagyobb társadalmi erővel rendelkezik. Ezt a nagyobb erőt kellett volna már korábban megkeresned, Sándor. Az ifjúsági szervezet elég erős ahhoz, hogy megóvjon a kisiklásoktól. És ha mégis kisiklottál, nem sirat meg. Hanem megvizsgálja az okokat. És ha kell, közbelép. Megvéd, vagy megbüntet. Olyan okosan és emberségesen, ahogy ti, a szervezetben lévő fiatalok akarjátok. Mert tőletek függ a szervezet erőssége. Még ha fel is tételezzük, hogy abban a vállalatban nem volt elég erős a szervezet, akkor is bizonyosak lehetünk: rövid idő alatt közöd lett volna a közérdekű dolgokhoz. Például ahhoz is, hogy hány tonnás kocsival szállíttatnak egy levelet. Erről érdekes beszélgetés zajlott le különben nemrég a tévében. Kiderült, hogy az országban annyi autó van, hogyha mindegyik csak egyetlen kilométert tesz meg feleslegesen, az így elpocsékolt benzin értéke egymillióra rúg naponta! Most, hogy újra átolvasod ezeket a leveleket, észreveheted, sok fontos kérdést hagytál megválaszolatlanul. Csak nem hitted azt, hogy nincs közöd hozzájuk? Az idő nem magnószalag, nem lehet visszatekerni. Lejátszódott — eddig. Persze, nincs vége. Éppen azért, mert nem magnószalag ... Hirs Árpád 108 NEM (Levélváltás)