Ifjúmunkás, 1973 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-04 / 1. szám

4 Ifjúmunkás Tisztelt szerkesztőség! Értesültem arról, hogy voltak Bok­sán az édesapámnál és nem kaptak meg. Hazajöttem Somlyóra, mert so­rozásra hívtak, és úgy volt, hogy me­gyek katonának. Otthagytam a munka­helyemet, nem is dolgoztam sokat, vagy 10 napot, örültem, hogy megyek katonának. De nem úgy történt, és most még itthon vagyok. Akárhová akarok menni, mindenhol kérdezik, hogy voltam-e sor alatt, és olyan em­ber meg nem kell sehol, akiről ők nem tudják, meddig dolgozik. Másho­va pedig, ahol nagyon keresik a so­főrt, nem tudok elmenni. Maradok tisztelettel, Sándor. 11Ш1ШИШГЧП .1- ЧИИИМ ИЧ1.1ИМ—Ц mumtmmmwnmu­*.... KOBiainr ^pwiiiaii1­itUimmimiimnwimii 133 Tisztelt szerkesztőség ! Bocsánat a zavarásért, nevem N. S., 19 éves vagyok, mesterségem sofőr. Hogy úgy mondjam, elkeseredésből írok. Befejeztem pályafutásomat egy temesvári építőtelepnél. Amit csak fél évvel ezelőtt kezdtem meg. Vigyáz­tam a kocsira, rendben tartottam, ki­vettem részemet mindenből, a rám eső tervet teljesítettem, augusztus 1-­én mégis felbontották a munkaszer­ződésemet, azzal az indoklással, hogy fegyelmezetlen vagyok. Lehet, de én nem érzem magam bűnösnek. Nem mon­dom, történt egy-egy kis hiba. Április 25-én balesetem volt, ami az én hi­bám, meg nem is. Elküldték Arad mellé egy lerakathoz anyagért. Csú­szós volt az út, a gumik teljesen le­kopva, hiába kértem újar­cat, nem kap­tam, és egy fának csúsztam, amely részben összetörte a karosszériát. Nem volt nagy baleset, viseltem a költsé­geket, saját anyagból, barátok segítsé­gével. Május 1­2-án rendbe tettem a kocsit. A milíciától kaptam büntetést, a vállalatnál is 10 százalékot levontak a fizetésemből, és köteleztek 200 lej megtérítésére, anyagokért és javítási munkáért, amit nem kaptam, de fizet­tem. Nem szóltam semmit, el volt könyvelve, hogy én voltam a hibás. Pedig április 12-én, még mielőtt meg nem történt a baleset, kértem új gu­mikat, már ekkor túljártam a gumik normáját vagy 1000 kilométerrel. A garázsfőnök nem intézkedett. Május­ban megállított a milícia a letörölt gumik miatt. Olcsón megszabadultam, csak figyelmeztetést kaptam. Július­ban még mindig azokkal a gumikkal jártam, mígnem Temesváron megfo­gott a milícia és megbüntetett 50 lejre­s gumikért. Ez már nagyon felbosz­­szantott. Fegyelmezetlen vagyok, ami­ért gumit merek kérni? Amikor a ga­­rázsfőnöknek jelentettem, hogy a mi­lícia megbüntetett, azt a választ kap­tam, hogy nem fogok a közutakon járni, hanem csak a vállalat belterü­letén. Augusztus 1-én elküldték, hogy men­jek és vigyek egy papírt egy közeli faluba valakinek. Hogy ne legyen unalmas, magammal vittem egyik ba­rátomat. Visszafelé jövet, engedtem a kísértésnek és odaadtam a volánt neki, de alig mentünk vagy 200 métert, megfogott a főmérnök, amiből az kö­vetkezett, hogy jelentették a milícián és felbontották a munkaszerződésemet. Elismerem: hibás vagyok. De ha le­törölt gumikerékkel csak belső utak­ra küldtek, miért mondták azt, hogy közúti szabálysértést követtem el — ezen igazán nem tudok eligazodni. ítéljétek meg: fiatal vagyok, apa nélkül nőttem fel, édesanyám nehezen kereste meg a mindennapi kenyérre valót, nem lettem csavargó, habár le­hettem volna nagyon könnyen, de volt bennem becsület iránta és mások iránt is. Most Boksán vagyok, édesapámnál, akit csak látásból ismertem, aki ed­dig nem sokat törődött velem és a sor­sommal, de talán most érzi ő is, hogy a fia vagyok. Segítsetek kiigazodni ebből a labi­rintusból. Tiszteletem, Sándor. Kedves Sándor! Nem tudom, édesapád milyen rész­letesen tájékoztatott látogatásomról. Kár, hogy nem találtalak otthon. Illet­ve ott... Szinte még az édesapádat sem. Mert amikor megtaláltam végre a házat és megkérdeztem a járdát szé­­pítgető embertől, itt laknak-e N-ék, azt felelte: itt, de nincsenek itthon. Miután tisztáztuk, hogy az ifjúmun­kástól vagyok és kizárólag veled van dolgom, akkor apád megmondta: ő a te édesapád. Nem tudta, hogy levelet írtál nekünk. Megmondtam, hogy bi­zalommal fordultál hozzánk, de a ház­ba azután sem hívott be. Ez nem lé­nyeges, lehet, hogy arrafelé ilyenek a szokások. Beszélt aztán a sofőréletről, úgy, ahogy egy sofőr beszélhet, végül is kollégák vagytok. Rólad és általában a fiatal sofőrök­ről akartunk többet megtudni Azt mondta édesapád, hogy épp ez a baj, a fiatal sofőrök még nem lehetnek bátrak, még nem tudják úgy a mes­terséget, aztán mindenki úgy táncoltat titeket, ahogy akar. Te is hiába állí­tottad, hogy megálltál az útkereszte­ződésnél, a milicista mégis meg akart büntetni száz lejjel. Nem fizettél — elvette a könyvedet. Nem volt ismerős az eset. Édesapád elmondta, hogy a jogosítvány vissza­vonása nem a temesvári munkahelyen történt, hanem itt Boksán, ahol azóta elhelyezkedtél, de ő nem tudhatta, hogy a levelet nem erről a dologról írtad! A temesvári esetedről csak azt mondta el, hogy amikor te vezetni en­gedted a barátodat és megfogott a fő­mérnök, akkor azzal védekeztél: az egész vezetőség vállalati kocsin tanult meg vezetni... Ebből azt merem feltételezni, hogy van valami érzéked a szabályokhoz, vagyis sejted, hogy ami nem szabad Péternek, az nem szabad Pálnak sem. Szeretném, ha megírnád, milyen­­ ko­csin dolgoztál a temesvári vállalatnál. Nagyon valószínű, hogy teherkocsin. De írd meg, hány tonnás volt, hogy számítsuk ki, hány milligramm meg­terhelés jutott egy lóerőre, amikor azt a papírt „szállítottad“. És írd meg részletesen, mi a baj, miért látsz megoldást abban, ha meg­kezded a katonai szolgálatot? Talán tudod, hogy a katonaság megváltoz­tatja az embert, férfiasabb, erélyesebb lesz tőle, jobban megállja helyét az életben? Vagy csak azért várod, hogy egy darabig ne kelljen saját életedet irányítanod? Nits Árpád Kedves Nits Árpád! Nagyon megörvendtem a levélnek, megvallom, vártam. Ne haragudj a­­pámra és ne neheztelj rám sem. Mi nem hasonlítunk egymásra semmiben,­­ egy kicsit durva, magának való, ba­rátságtalan. Én is nagyon csalódtam benne és nem azért, mert rossz fát tettem a tűzre, nem is először. Megértésre vágytam, de, ma tudom, kár volt hozzá menek­ülni a bajommal. Régen, amikor hazalátogatott, csak azért jött, hogy dicsekedjék, neki milyen jól megy dolga, kocsit tud ven­ni, házat épít. Vagy éppen a legújabb feleségét hozta bemutatni. Többször nősült. (....) Jó lett volna, ha van egy testvérem, akivel együtt növök fel. Nagyon szabadon nőttem fel, de azért édesanyámat nem bántottam vol­na meg semmiért. Mikor a könyvet, a jogosítványt megkaptam, nagyon boldog voltam., De mekkora volt a csalódás, amikor tapasztaltam, milyen nehéz az élet idegen helyen. Nem csüggedtem el, nemsokára sok barátom lett. Minden­kivel meg tudtam értetni magam, a garázsfőnökön kívül. Talán azért, mert nem volt becsületes ember. A fő­mérnököt, éppen azt, aki „megfogott“, nagyon szerettem, tiszteltem, mint más az apját. Erre az emberre nem tudok haragudni, mert érzem, őt is bántot­ta a dolog, és bánja, hogy az ítélet nagyon erős volt, mert ő meg volt elé­gedve a munkámmal. De az ítéletben döntő befolyást gyakorolt a garázsfő­nök, akit különben senki sem szere­tett. (...) Mint említettem, sok barátom volt. Mikor a balesetem történt és megszo­rultam, nagyon sokat segítettek, ami­vel csak lehetett, szeggel, deszkával, munkával. Nem azért, mert szolgála­tot tettem nekik, vagy például vezet­ni engedtem őket. A falubeliek között volt egy német fiú, ma sem tudom, hogyan lett a barátom, mert nagyon nehezen barátkoznak. Gépésztanonc volt Temesváron, és ha volt időm, segítettem, részletesen elmagyaráztam, felvázoltam, amit tudni akart. Ha de­fektes volt a kocsim, segített és rit­kán mentem a garázsba javításra. Né­ha tervezgettük, hogy mindketten há­rom nyelvet fogunk tudni, s amelyi­ken akarunk, azon beszélünk. De erre nem jutott idő. Mikor eljöttem, ez a fiú sírt... Az „eset“ előtt egy hónappal kap­tam az első levelet apámtól, ami na­gyon meglepett. Mert addig sohasem kaptam levelet. Én írtam ugyan neki nemegyszer, de választ sohasem kap­tam. Később megtudtam: mások un­szolására, és leginkább a felesége un­szolására írt. Mindig mondta, hogy törődjék velem is egy kicsit, ha már nem látogat meg. A levélben hívott magához, menjek oda dolgozni, ha már elmentem hazulról. És miután fel­bontották a munkaszerződésemet, meg­kérdeztem, odavesz-e? Segített is ál­lást keresni, de másban nem. Azt hit­te, hogy engem még mindig úgy lehet kezelni, mint egy kisgyereket, és mi­kor látta, hogy nem, hát odáig jutot­tunk, hogy elküld. És el is küldött. Éjszaka nem aludtam, fájt két fogam, én nem is tudtam, melyik fáj jobban. Másnap fáradt voltam, ingerült, mert nem kaptam lakást. Apám felesége kapott egy szobát, de előre kellett vol­na fizetni. Lett volna annyi pénzem, de aztán miből éltem volna majd­nem egy hónapig ? .. .Na, aznap vették el a hajtásimat. És végül írjam meg, milyen kocsin dolgoztam. Teherkocsi, háromtonnás, 145 lóerős, nagyon szerettem, habár sok bajt okozott, de ez volt az első kocsim. N. S. Kedves Sándor! Nem akarom elvenni a kedvedet a részletező, őszinte írásoktól, mégis meg kell írnom: ez a leveled nem mond sok újat. Eddig sem volt két­séges, hogy szereted a mesterséged, az autót, a motort. A család szétsza­­kítottságáról is elmondtad a vélemé­nyedet első leveledben, igaz, csak két sorban, de a szavak keserűségéből is sokra lehetett következtetni. Nagyon szép az, amit a barátság­ról írsz. Vajon a német fiút engedted vezetni? Nem csodálom, hogy sírt, a­­mikor eljöttél... Nem gyanakodtam, de mégis cáfo­lod: nem barátot akartál szerezni ak­kor, amikor átadtad a volánt. Mégis kell lennie a barátságban valaminek, ami néha veszélyes dolgokra sarkall. Te ugyan nem követtél el veszélyes dolgot, ha úgy áll, ahogy írtad, vagy­is, ha nem közúton adtad át a vo­lánt. De gondolj arra, hányan szágul­doznak hajtási jogosítvány és tapasz­talat nélkül, országutakon, falvakon keresztül. Láttad, éjszakai utak során, hogyan ragadnak a pehelykönnyű lep­kék a lámpára, hűtőmaszkra, el tu­dod képzelni, hogyan ragadhat oda egy gyanútlan ember, aki nem sejti, hogy avatatlan kezek kormányozzák az ir­datlan pléh­ tömeget. És a mások halálát megvető vakmerők háta mögött min­dig ott állnak a „barátok“. Meglepett, ahogy a főmérnökről ír­tál. Végül is nem azért vertek fel nagy port körülötted, amiért a főmérnök szemére vetetted, hogy a vállalat ve­zetői is szolgálati kocsin tanultak ve­zetni? Édesapádtól így hallottam. Kérdeztem a múltkori levélben: ér­­zed-e, hogy ami nem szabad Péter­nek, nem szabad Pálnak sem? És ez­zel kapcsolatban volt egy másik kér­dés is, amire csak félig válaszoltál: hány tonnás kocsival „szállítottál“ egy papírt valakinek. Nem éreztél rá a kérdés lényegére. Ahol ugyanis há­romtonnás kocsikat használnak 55 ba­­nis postabélyeg helyett, ott nem lenne etikus számon kérni a fiataloktól a fe­gyelmet. Persze, ilyenkor kihasználni a zavarost és halászni benne, szintén nem lenne etikus. Aztán még azért is érdekelt a kocsi kapacitása, ,mert minél nagyobb, an­nál több benzint „iszik“. És minél többet iszik feleslegesen, vagyis holmi papírok szállítása közben, annál ke­vesebb pénze marad a vállalatnak — például gumira. És jár a fiatal sofőr, aki még nem tudja kilármázni magá­nak az új gumit, a régiekkel, kopottak­kal, fizetteti vele a milícia a „tandí­jat“, és még neki is csúszik a fának Eszedbe jutottak ezek a dolgok? Kedves Nits Árpád.’ Azt a kérdést, hogy milyen kapa­citású kocsin dolgoztam, igaz, csak fé­lig értettem meg. Ma, amikor annyira vigyázunk a nemzetgazdaságra és mi több, az állami titkokra, egy három­tonnás kocsival szállítani azokat a papírokat mégis felelőtlenség volt. Mert azok a papírok fontos adatok­at tartalmaztak, amit nem lett volna sza­bad nekem ideadjanak. Lehetett volna egyszerűbb úton szállítani, és anélkül, hogy illetéktelen kezeken menjen át. De ez különben nem az én dolgom, csak annyi, hogy szabad időmben küldtek és parancs volt. Sok ilyen e­­set van még, sajnos. A katonai szolgálatot várom, nem azért, mintha menekülnék valami elől, de itt van az ideje, és már kéthónapos katona lennék, ha történetesen nem veszik el a jogosítványomat. Voltam az illetékeseknél és azt ígérték, hogy rövidesen megyek is, csak maradjak itthon. De így sem unatkozom, van mivel eltöltsem az időt. Segítettem nagyszüleimnek a kukorica betakarí­tásánál, szőlőszüretelésnél és a házi­munkában. És végül, amin sokat gondolkoztam, hogy kitegyétek mindezt az újságba? Legyen! Gondolom, nem szükséges ki­írni a nevemet, elég csak a kezdőbetű is. Nem szeretek nyilvánosan panasz­kodni. Üdvözletem, Sándor. Kedves Sándor, kedves olvasók! Mint a címzésből is látszik, ezt a választ nemcsak neked írom, mégis remélem, hogy nem fog eltérni az ed­digi hangtól. Éppen olyan bizalmasan fogom megsúgni neked, hogy téged eddig a saját ügyed érdekelt, és éppen emiatt hanyagoltad el a saját ügye­det. Ha ezt nem hiszed el, akkor em­lékeztetnélek arra, hogy szerinted sem­mi közöd ahhoz, hány tonnás kocsival küldtek egy fontos iratot. Valóban, számodra csak az volt a lényeges, hogy szabad idődben küldtek? Ha ezt őszintén írtad, akkor az őszinteséged dicséretes. A többi nem. Vakon jártál a világban, Sándor. Nem láttad, hogy a közügyek és a te ügyeid között nincs sorompó. Nem vetted észre, hogy a beilleszkedéshez (az idegen helyen való alkalmazkodáshoz) nem elég egy-két, de tíz barát sem. Ez csak a legszük­ségesebb, a minimális. De a barátság még nem elég komoly keret. Mert pél­dául, jól elvitatkozhat két jó barát azon, hogy ebben az országban minden a­­nyagi és szellemi érték, ami elpazar­­lódik, a sajátunkból pazarlódik el és közvetlenül érint mindenkit, áld el és mozog ezen a földön. És talán mind­ketten okosabbak lesznek, de meddig világít el okosságuk? Aztán itt van a barátság nagy pró­baköve: a baj. Mit tett a jó barát? Sírt. Mit is tehetett volna? Neked elég is volt a baráti együttérzés­­ részé­ről. De neked valami más is kellett volna, valaki más részéről. Éppen ezért írtál nekünk. Leveled miatt sem tagadhatod le, hogy hiányzott valami, ami a barátságnál nagyobb társadal­mi erővel rendelkezik. Ezt a nagyobb erőt kellett volna már korábban meg­keresned, Sándor. Az ifjúsági szerve­zet elég erős ahhoz, hogy megóvjon a kisiklásoktól. És ha mégis kisiklottál, nem sirat meg. Hanem megvizsgálja az okokat. És ha kell, közbelép. Meg­véd, vagy megbüntet. Olyan okosan és emberségesen, ahogy ti, a szerve­zetben lévő fiatalok akarjátok. Mert tőletek függ a szervezet erőssége. Még ha fel is tételezzük, hogy abban a vállalatban nem volt elég erős a szervezet, akkor is bizonyosak lehe­tünk: rövid idő alatt közöd lett vol­na a közérdekű dolgokhoz. Például ahhoz is, hogy hány tonnás kocsival szállíttatnak egy levelet. Erről érdekes beszélgetés zajlott le különben nemrég a tévében. Ki­derült, hogy az országban annyi autó van, hogyha mindegyik csak egyetlen kilométert tesz meg feleslegesen, az így elpocsékolt benzin értéke egymil­lióra rúg naponta! Most, hogy újra átolvasod ezeket a leveleket, észreveheted, sok fontos kérdést hagytál megválaszolatlanul. Csak nem hitted azt, hogy nincs közöd hozzájuk? Az idő nem magnószalag, nem le­het visszatekerni. Lejátszódott — ed­dig. Persze, nincs vége. Éppen azért, mert nem magnószalag ... Hirs Árpád 108 NEM (Levélváltás)

Next