Ifjúmunkás, 1975 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-04 / 1. szám

4. Ifjúmunkás — Azt mondta, hívjam fel a következő csütörtökön. Akkor is szabadkozott, hogy ne vegyem rossz néven, de nagyon elfoglalt. Nem vagyok tolakodó, mégsem tettem le rögtön a kagylót. Érvelgettem: ha sikerül kivitelezni, az üzem nyer és ez neki sem lehet mellékes ... Nyoma­tékosan megkért, hagynám békében egy ideig, mert rendkívüli időszak következik... — Azóta próbálkoztál még valakinél? — Úgy gondolod, érdemes lett volna? Marosi Zoltán a resicai Gépgyártóipari Vállalat gya­korló almérnöke. Még tavaly, a resicai Almérnöki Fő­iskola utolsó éves hallgatójaként elkezdett egy olyan ve­zérlőberendezést tervezni, mely a hegesztőkészüléket tápláló trafó üres fogyasztását kiküszöbölné. Vajon mennyi áramot lehetne így megtakarítani? Egy­általán megtérülne-e a berendezés megépítésére fordí­tott összeg? Marosi Zoltán hosszú magyarázat helyett odavisz az egyik hegesztő csapathoz. Nézzük, hogyan dolgoznak. Meghúznak egy varratot a hatalmas mun­kadarabon, majd fordítanak a böhöm-nagy turbina-tar­tozékon. Egy perc a hegesztés, három perc a forgatás. A három percre azonban nem érdemes a trafót kézzel kikapcsolni. — Hány hegesztőkészülék működik itt? — Csak a mi részlegünkön mintegy ötven. Részleg pedig tucatnál is több van, összeadogatjuk a kilowattokat, banikat. A végén te­temes összeg jön ki. Meglepődünk az eredményen. A vezérlőberendezés ára hónapok alatt megtérülne. — Nem hagytad túl könnyen abba? kivár a válasszal. — ...Vegyük számba, ki segíthetne? Közvetlen fő­nökeim — mesterek — csak azután támogathatnának, miután teljesen tisztázódik a berendezés elve. A kivi­telezésben már számíthatok rájuk, Cbeştereanu Vasile, a mechanikus meg is ígérte a segítséget. Továbbmen­­ve... Itt a részlegen szóltam egy-két kollégámnak. Lehet, határozatlan voltam, de hajlandóság egyiküknél sem mutatkozott. Volt évfolyamtársaim közül kettőt érdekelt az ügy, de a tapasztalatnak ők is híjával vannak, s ide az kellene... Egyszer nálunk járt két mérnök, Şaroşi és Laţcu. Şaroşi kételkedett a kivitelezhetőségben. Sokat vitatkoztunk, végül meggyőztem. Na, ez az én embe­rem! — gondoltam. Érdekli a téma, ha így vitatkozik, meg ért is hozzá, van tapasztalata. Tévedtem: azóta el­felejtett... — De te megkereshetted volna! — Anélkül, hogy erre felhatalmazzon?! Hisz főnököm! És ezután következett az a bizonyos telefonálgatás, Laţ­cu mérnökkel... — Most mi a terved? — Leülök magamnak, még mielőtt leültetnének. Amúgy is sokat talpaltam egy különleges relé után, már-már gyanúsan sokat... Megnézettem magam, hogy miért nem ülök az asztalom mellett. Marosi Zoltán kedvvel jött a gépgyártók közé, hisz dédelgetett terve volt, komoly hasznot ígérő. Nekida­­rálta magát, mindjárt a kezdet kezdetén, hévvel keres­te a megoldást. Megakadt. Hiányzott a tapasztalat, ta­lán egy kevés elméleti többlet is. Könyvekben hiába ku­tatott, egy lépést sem haladt előre. Egy kis segítség, csipetnyi szakmai rutin talán kimozdítaná ebből az ál­lapotból. De kitől kapná? Alig telt el három hónap, s már takarodós fúj. Visz­­szahúzódik. Kinek jó ez a csiga­állapot? A resicai nagyvállalat szakembergárdájáról legendá­kat mesélnek. Nem egy, ma főiskolán, egyetemen taní­tó neves szakember kezdte itt pályáját. Egy ilyen közös­ségben ne lett volna senki, aki kirántotta volna Marosi kátyúba jutott szekerét?! Az ötletben rejlő hasznosság okán. Az emberség okán. A vállalat műszaki kabinetje nem szűkölködik tenni­valókban. Az újítóknak, ésszerűsítőknek egész hada sor­jázik erre kidolgozott ötletekkel, javaslatokkal. — Az, aki hasznos ötleteket melenget, de egyedül nem tudja megoldani, felkeresheti-e önöket? — Természetesen... — Volt erre példa? — ... Alig ... Ki és miért jöjjön hozzánk tanácsért? Könnyebb a legközelebbi szakember-kollégát megkér­dezni. Márosi Anton mérnök tényleg közel van Marosihoz, a szomszédos épületben az irodája. És mint a gépészeti­energetikai főosztály munkatársa, közvetlen kapcsolat­ban áll Marosiék részlegével. Pártalapszervezeti vona­lon is hozzájuk tartozik. ... Megemlítem neki, hogy egy Marosi nevezetű fia­tal almérnök nem boldogul egy általa elképzelt újsze­rű szerkezettel. Segítséget kér, vár... Marosi nem tud semmiről. — De hiszen önnel is tárgyalt Marosi! — Arról a csendes, visszahúzódó fiúról van szó?! Hát persze, tudok a dologról, még a tevékenységi ter­vünkbe is felvettük az ötletét, javaslatként, mint takaré­­koskodási lehetőséget... S hogy áll a fiú a munkával? — Elakadt. Nekem nem mondta, mivel úgy sem se­gíthetek. — Látja, ezt nem gondoltam volna. Olyan okosan magyarázott akkor... Egy szót sem szólt, hogy nem ha­lad! — Kérdezték? — Tudja, annyi a gondunk... A tevékenységi terv, úgy tűnik, nem számít...­­— Ön egy főosztályon dolgozik. Besegítenek egyes szakmai kérdések megoldásába? — Ennek semmi akadálya... — Van rá eset? — ... Nálunk nincs. Valahogy nem szokták meg az emberek, tudom is én... Elfordítja a tekintetét. — Látja, most is mennyi a dolgom! Persze. Nem is zavarok tovább. Próbáljunk a KISZ-nél kopogtatni. Az újítások ügye nem lehet közömbös számára, már a verseny miatt sem. Isvoreanu Grigore, a vállalat KISZ-titkára már-már be­számol az összes eredményekről. Előhúzza a nagy sta­tisztikát. Közbeszólok. — Most kizárólag az érdekelne, mivel serkentik az újítómozgalmat? Nem értené a kérdést? Vagy csak meglepi? Végül: — Propaganda munkával ... — Érdeklődnek-e, hogy milyen ötletek foglakoztatják a fiatal szakembereket? Irányítottak fiatalt idősebb, ta­pasztaltabb szakemberhez, problémái tisztázása végett? Mert gondolom, sok fiatal rászorulna az irányításra. — Nem. Senki sem kért ilyesmit. — Felajánlották-e a segítséget? ...Ha lenne a szobában szó, a percenését figyelnénk. A titkár feljegyzi Marosi Zoltán nevét. Segíteni fog. Ő tudja, kihez kell fordulni egy-egy szakmai problémával. Meglepődöm: tízezres tömeget foglalkoztató vállalat­nak ilyen fiatal az egyik főmérnöke?! Érzem, ő az én emberem. Suteanu Ovidiu mérnök emlékszik Marosira. Még a főiskolán, ahol előad, ajánlotta a fiatalembernek, fog­na neki egy vezérlőberendezés megszerkesztésének, ö­­römmel nyugtázza, hogy szava nem szállt a semmibe, s az illető almérnök még a „sajtónak" is előhozakodik bajával. — Ha problémái voltak, megkereshetett volna en­gem, hisz tervező. Mérnök koromban én is próbálkoz­tam hasonló berendezés építésével. — Járt önnél. Igaz, csak egyszer, míg ön szabadsá­gon volt. Többször nem jött, irtózik az előszobázástól. Megegyezünk, hogy egy főmérnököt tényleg nehéz elkapni, sokat kell rá várakozni, s ezt csak a munkaidő rovására tehetné az ember. — Ne lenne lehetőség a fiatalok érdeklődését kielé­gíteni, újat célzó munkájukat segíteni? — De, talán ... Hosszú telefonozgatás után végre megszületett az el­határozás: a tapasztalt mérnökökből csoportokat szer­veznek. A terv szerint minden csütörtökön konzultációt tartanak. Az ügyeletet szakmánként tartják majd: egyik héten a villamossági problémákat veszik sorra, a követ­kezőn a hőerőgépek specialistái válaszolnak . .. Ha vé­gére érnek, kezdik elölről. Addig is a KISZ és a szak­­szervezet mozgósítják az érdeklődőket. — Ennek azért is örülök, mert amióta főmérnök va­gyok, nem jut időm régi ötleteimmel foglalkozni. Ha pe­dig valamit elkezdünk, kár félbehagyni. Hátha még akad fiatal, aki vállalkozik az én ötleteim megvalósí­tására is, a sajátjai mellett. Úgy néz ki, Marosi lesz az első fecske. (De izgatottan várjuk a tavaszt.) Bodó Barna riportja A FOTÓSOK NEM TRÉFÁLNAK Hová kopogtassak? (Kántor József fotója) Nehéz terep (Varga Béla fotója)

Next