Ifjúmunkás, 1977 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1977-01-09 / 1. szám

BELÉPÉS BAL LÁBBAL, DE MÉGIS KIDERÜL: „AZ ACÉLÖNTŐK AZ ACÉLÖNTŐDÉBEN DOLGOZNAK“. — Jó napot kívánok! — ...kívánok. Az elvtárs?... Ja, újságíró, az más. Tessék... Vár­jon csak, kihez is megy? — Nem tudom pontosan, majd odabenn... — Kérem, ez így nem lesz jó. Nem lehet csak úgy, „majd oda­benn”. Ez nem kekszgyár, ez egy nagyon veszélyes üzem. Mit gondol, összevissza mász­kálni... ! Mondja meg, miről van szó, majd én eligazítom. A por­tás azért van, hogy akit nem szabad, azt ne engedje be, aki meg bemehet, azt eligazítsa. Tehát?... Hova megy? Kihez? Miért?... — Jelentem: bemennék, de sajnálattal ismétlem, egészen pontosan még nem tudom, hová és kihez. Hogy miért?... Ripor­tot szeretnék írni egy emberről, aki keveset beszél. Mehetek? — Várjon csak... Nem azért mondom, de én általában keve­set beszélek.. — Szóval, egy olyan Valaki­vel beszélnék, akinek alig halla­ni a szavát, de amikor munká­ról van szó, ő az első. Vagyis, aki a tettek embere. — Értem. Ez már nehezebb... Nem tudom, mit mondjak.. Ha jól értettem, erős elvtársakkal akar beszélni. Hát az acélöntők olyanok. A Siemens Martin Acél­műben keresse őket, az ott szemben. Az acélöntők az acélöntődében dolgoznak. Azok a magasabb építmények a ko­hók. Erről pedig, ez a három épület az acélműhöz tartozik. Nézze, ott elől, középen van az a nagyobbik csarnok, ott öntik az­ acélt. Nem a jobboldali, mert az csak előkészítő műhely. Sem ez a balfelöli, mert ez is előkészítő. Hanem egyenesen előre. Ott van egy kapu, ajtó nincs, csak egy nagyobb kapu­­nyílás, ott érdeklődjön, az ön­tőknél. Ne menjen be a kapun, és ne másszon fel a lépcsőkön, mert akkor a kemencékhez ér. Ott nincs semmi érdekes, csak etetik a kemencéket mindenfé­lével, lapátolás, ilyesmi... néha kicsap egy-egy láng... De itt alul az öntőknél izgal­mas. Itt mindig történik valami. A mentőkocsi is ide jár a leg­többet. Ott-ott, arra... Hé...­ Elvtársi Vigyázzon már, a szentségit, üti el a vonatt— Maga is jól kezdi... „EGY VITÉZI TETT... VALAMI ILYESMI." — Akkor legyen szíves me­sélje el részletesen, amit az előbb elkezdett. Először talán a nevét... — Muszáj a nevemet is? — Nem muszáj. Csak a tör­ténetet, ha akarja— — Ez a doboz micsoda... ez beszél? — Dehogy beszél. Mi beszé­lünk .Ez csak rögzíti a beszédet Tehát, hogyan is történt az a bizonyos eset? — Nem tudom elkezdeni. — Kezdjem én?... Egy májusi éjszakán... — Nem tudom, melyik hónap­ban. — Nem számít Azt mondja, mi történt? — Egy éjszakai váltásban történt. Miközben öntöttük ki a formákba az egyik kemencéből lecsapolt acélt. Miután az első hídon megteltek a formák, és az üstöt tovább kellett vinni a második hídhoz, az üst nem akart zárni. Kilyukadt a dugó. A darus mégiscsak elindult az üsttel, mert az acélt mindenkép­pen ki kell önteni a formákba, mégha útközben el is folyik be­lőle egy adag. Közben a daru elektromos szerkezetében el­romlott valami, és megállt Te­hát az üst nem zárt, és ponto­san két híd között romlott el a daru is. Egy elektromos hiba. És ott maradt az üst két önt­vényforma között és az üstből folyt az acél, fröcskölt szanaszét csupa füst láng és csillagok mindenütt és borzasztó forró­ság. Körös-körül emberek. Az öntők csak nézték, mi történik. De mivel az acélöntők nem vil­lanyszerelők, jönnie kellett egy villanyszerelőnek, hogy kijavítsa a hibát Jött is a szolgálatos csoport, de senki sem meré­szelt bemenni a tűzbe. Meg sem lehetett közelíteni, a vas­tag acélsugár messzire fröcs­költ lángban volt minden. Nagy volt a veszély, az emberégési veszély... És akkor egy fiú a villanysze­relő csoportból magára kapta az egyik öntő azbesztruháját, és átment a csillagokon, a szét­szóródó acélcseppeken, a lán­gon, átment rajtuk, felmászott a daru hídjára, és néhány perc után... vagy tíz perc után si­került. Nem tíz, kevesebb. Ha tíz percet tart akkor sok acél elfolyik..., vagy négy-öt perc. Megtalálta a hibát, ami miatt nem ment a daru, összedugott két szál drótot vagy mit csi­nált... szóval a daru elindult A darus rögtön odairányította az üstöt a második hídhoz. Ha nem javította volna ki a hibát elfolyik az egész acél, mert nem volt áramja, nem ment semmilyen irányba, sem előre, sem hátra, sehogy sem. Egy bizonyos mennyiségű acél így is elveszett, de elég kevés. — Ki volt ez a fiú, aki köz­belépett? — Egy olyan 20—21 éves kö­lyök. Popnak hívják— — Pop? és még? — Lehet hogy Prédának hívják, de egyáltalán nem va­gyok ebben biztos. Préda— De nem, mégis inkább Pop. — Említette, hogy ha nem cselekszik gyorsan a fiú, elfo­lyik az egész acél— — Hát ez bizony az egész, m­ert folyt kifelé. —­ Körülbelül mennyit ér a megmentett acél? — 120 tonna volt az üstben. Nem emlékszem, milyen ötvözet volt. Mindenesetre, nagyon so­kat ért. — Hozzávetőlegesen, meny­nyit? — Hát mennyi most egy ton­na acél? — Nem tudom. — Mindenesetre egy tonna acél nagyon drága. Hát még 120 tonna! — Mi történt a fiúval, miután megmentette a nagyon drága picéit? — Nem tudom. ■— Megköszönte ezt neki va­laki? — Hát, elsősorban, köszön­jük ezt neki mi..., az acélöntők, meg is köszöntük, és megmond­tuk a mesterének is... KISZ-tag a fiú. A villanyszerelő csoport­ban dolgozik— Azt tudom. Hogy megdicsérték utána, mert mi mondtuk a mesterének, hogy ez egy olyan fiú volt..., ez olyas­mit csinált, ahogy mondani szo­kás, ami egy vitézi tett..., vala­mi­lyesmi— — Ki tudná pontosan meg­mondani a fiú nevét? — Catrina mérnök, a műhely­főnök biztosan tudja, bár ő nem volt ott az esetnél— (Folytatjuk) Kik a hősök ma ? — örökké izgalmas kérdés. Fiatalt és időst egyaránt foglalkoztat. Riporterünket is ez a kíváncsiság fűtötte, ezért indult felfedező útra egy magnetofonnal a resicai kohá­szok közé. Remélte, hátha ott rábukkan a jelenkori hősök tit­kára. Nem áruljuk el nyomozásának eredményét — az erről ké­szült jegyzőkönyv rövidített szövegét hétről hétre közreadjuk —, csak annyit bocsátanánk előre, hogy a riportsorozatból meg­ismert hús-vér emberek mindennapos ügyszeretete, kiállása biztosíték arra, hogy a szerző jó nyomon jár. BARÁTOK VOLTAK Luciu Joan brassói ismerősöm meséli az alábbi történetet: — Szüleink jó ideig egy házban laktak, az Olt utcában. Géza is, én is, ott születtünk. Közös gyer­mekkorunkból csak némi emlékfoszlány maradt meg bennem, de az nem csoda. Elköltöztek mielőtt még iskolába kezdtem volna járni. Hosszú évekig csak szüleim elbeszéléséből tudtam meg egyet - mást róluk. Ő érettségizett, majd egyetemre járt, én meg szakmát tanultam. A teherautógyárban kezd­tem dolgozni mint szerszámlakatos, később a me­gyei KISZ-bizottsághoz kerültem aktivistának. Most újra a szakmámban dolgozom mint technikus, 1971-ben megtudtam, hogy Géza lapszerkesztő, költő lett. Elhatároztam, hogy felkeresem. De nem volt hozzá kellő bátorságom. Hátha tolakodásnak veszi jelentkezésemet, morfondíroztam magamban. Meg aztán, minek zavarjam? Nem valószínű, hogy emlékezni fog az Olt utcabeli szomszédjukra, a Suciu családra. Nem hagyott nyugton a gondolat. Felhívtam te­lefonon. A név nem ismeretlen előtte, mondta, csak éppen nem tudja, hogy hova tegyen. — Találkozhatnánk délután — javasolta. Barátságunk attól a naptól kezdődött. Azután szinte hetente találkoztunk. Többnyire engem faggatott, munkakörömről, napi gondjaim­ról, terveimről, ő ritkábban beszélt. Persze azér csak beavatott életének néhány eseményébe. Ahogy kezdtük mind jobban megismerni egy­mást, úgy éreztem, hogy megtaláltam az igazi jó barátot. Ha tanácsra vagy egy jó szóra volt szük­ségem, mindig hozzá fordultam. Volt úgy, hogy együtt mentünk tárlat megnyitó­ra. Egy-egy könyv, film vagy színházi előadás kap­csán beszélgetésünk nemegyszer csapott át szen­vedélyes vitába. Egyik nap elárultam, hogy én is írogatok verse­ket. Kérte, mutassak meg néhányat. Tanácsot adott, tanított. Én meg nagyon boldog voltam, hogy van, aki mellém állt, és komolyan veszi irodalmi szárny­­próbálgatásaimat. Egyik legutóbb írt versemet Neki ajánlottam. Az Astra folyóirat rendezvényén egy diáklány el­szavalta a verset. Ezzel búcsúztam felejthetetlen barátomtól, Apáthy Gézától. Mirk László Egy nyírfa Nem tudom, hiszitek-e, talán igen, de hinnetek kell nekem: mi egyazon házban születtünk,. Közös házban, az Ott utcában — két esztendővel különbözünk csupán. És akkor mi van? — suttoghatná leszálltában Na és? — sziszeghetné a szél is... Igazán? — szólhatna rám a szó, hiszen az alkony, a szelek, a szavak ágai ily kérdéseket rügyeznek... Ahol a gondolat lakik, tükörcserepektől recseg a padló, a tekintetek, míg én... csak mondom az alkonyatnak, szeleknek és szavaknak: Igen! Mi közös házban születtünk, az Olt utcában, pedig nem is tudtuk, mi az Olt. Brassóban — mondom, hogy mindenki megértse majd, miként dobog a föld szíve. A Barcaságban — mondom, hogy Erdélyre gondolhas­sunk mindannyian, Romániában — hisz bárki tudja, hogy e daltól zengő, folyóktól erezett földjén a balladáknak, bármerre szülessünk, testvérek vagyunk és közös házban élünk! Lelkem a fák szivével együtt rezdül. A fény szelíden ömlik el a sarjadó gondolat békés hullámai fölött.. • Az események nesze csöndben elül a gondok bokrain. Egy nyírfa elindult a csillagok felé. (Cseke Gábor fordítása) a levegő szobrát nem vésik tovább az este... Az események nesze csöndesen elül a gondok bokrain, elindult a csillagok felé, s kék madarak csapódnak versem ablakának... Zsigmond Márton rajza Ioan Suciu EGY NYÍRFÁHOZ — Apáthy Géza költő emlékére — A fény szelíden ömlik el a sarjadó gondolat békés hullámai fölött... Ifjú munkásul

Next