Ifjúmunkás, 1980 (24. évfolyam, 1-39. szám)

1980-01-06 / 1. szám

(Töprengések a házasságitok hivatalban, a válóperes­ tárgyalóteremben és otthon) Nem kellene szomorúan kezdeni az évet, még e vég­zetes töprengéseimben sem, tovább halogatom a válás­ügyet, különben is még adós vagyok a tavalyról egy té­mával, amihez többen hozzászóltak, s arnól igen nagy örö­möt jelentett számomra: megállapították, hogy nőgyűlölő vagyok. A házastársak között szokásos taktikázásokról, a különböző kedves kis játszmákról (úgy látszik, meggondo­latlanul) papírra vetett gondolatfoszlányaimat jó néhá­nyan úgy értelmezték, hogy a férfi elfogultságával, csupán a női nemet kipellengérező szándékkal íródtak, hogy az egészből az derült ki: a nők a csalafintábbak, a taktiká­­zók, a házasságot ronták. Jogosnak vélt felháborodástól fűtve, erélyesen azt is tudomásomra hozták, hogy a való­ságban egészen más a helyzet, éppen a fordítottja az ál­talam festett képnek: a férfiak-férjek taktikáznak, ravasz­kodnak többet, ők a különböző játszmák főszereplői. Nincs szándékomban minden egyes, a­ „végzetes" kér­désekkel kapcsolatos megjegyzést nyilvánosan újból fel­vetni, megtárgyalni, de ezt a nemek között támadt sze­­lecskét (mondhatnám: refirt) mindenképpen fújnom kell. Ugyanis több tucat hölgy-hozzászóló közül csupán kettő vélte úgy, hogy a taktikázásokról szóló fejtegetéseimnek van valami köze a valósághoz, a többi mind a fenti érte­lemben ítélte el okoskodásaimat. Az első megjegyzések még nem befolyásolták jelentő­sen kedélyállapotomat, azzal magyaráztam meg magam­nak a jelenséget, hogy az illetők imitt-amott magukra is­merhettek, ezért a nem­ tetszés. Aztán kórusban szidtak, ilyen átfogó csak nem lehetett az a néhány esetet bemu­tató példatár, alaposan melléfoghattam az egésszel . . . Újból átrágtam magam a most már ki nem törölhető sorokon: mit véthettem? Nyolcadik töprengéseim kezdő és záró ötletecskéivel nem lehet baj, hiszen abban (merem remélni) egyetér­tünk: a taktikázás, a ravaszkodás, a mellébeszélés nevet­séges eszköztára a házastársaknak, felvetettem, mi lenne, ha mindig őszinték, egyenesek, bizalmasak lennénk egy­máshoz. A közfelháborodás oka valószínűleg az volt, hogy a különböző játszmákat illusztráló példáimban a csala­finta kezdeményezőt hat esetben a feleség játszotta s csak két alkalommal a férj. Ezt akkora aránytalanságnak vélhette a sértett fél, hogy nem vigasztalta az a tény (va­lószínű, az indulattól neki fel sem tűnt), melyet ugyancsak világosnak véltem: minden játszmát ketten játszottak (ját­szanak), és az a férj, aki belemegy az ilyenszerű játékok­ba és a hülyülésig belefeledkezve, teljesen feleslegesen, hatalmas energiabefektetéssel játszadozik saját házassá­gával, annak meghittségével, boldogságával, ugyanolyan nevetséges, mint az, aki kiosztotta a lapokat az értelmet­len partihoz. De az aránytalanság tényleg becsúszott. Vajon az ügyetlenségem vagy a „tudatalattim" vagy valami más okolható ezért? Keresek ijedtségemben egy könyvet, ami­ből — címe után ítélve — bizonyára okulhatok. A nők védelmében, írta dr. Hirschler Imre (óriási könyvsiker, ha­todik kiadás, eddig több százezer példányban kelt el). Gyorsan elolvasom a házasságról, a szerelemről, a család­tervezésről (ez a sorrend a műben) szóló fejezeteket. Nos, vigasztalja haragos hozzászólóimat szomorú megállapítá­som: a jó nevű szerzőnek, kizárólag a női nem védelmére írt könyvében is körülbelül úgy állunk az arányokkal, mint saját szerény és úgymond félresikerült eszmefuttatásaim­ban. Először is: egy ilyen várhatóan elfogult tanulmányban szó sincs arról, hogy a férjek jobban kevernék a nézetel­térések kovászát, mint a feleségek. Sőt, alig olvastam né­zeteltérésekről, taktikázásokról, nőknek címzett „módszer­tani utasításokról, tanácsokról" pedig konkrétan, mélyen, elemző módon egyáltalán nem beszél a doktor bácsi. Ilye­neket tudhat meg a pályafutása kezdetén lévő, teljesen tapasztalatlan feleség, hogy a szülés után nem ajánlatos elhanyagolni a férjét szeretet dolgában, meg hogy a nász­éjszakán a férj is lehet gátlásos, különböző (mennyiségi meg minőségi) félelmei megingathatják önbizalmát, ezért a nőnek ilyenkor segítenie kell férjét, érdektelensége vagy türelmetlensége „súlyos kárt okoz" stb. Vagyis, itt is a férj az, akire ügyelni kell, akihez idomulni kell, szegényt meg kell érteni. A nő simíthatja el ügyeskedéssel a nehéz­ségeket. Miért nem olvasom már végre azt, hogy a férfi ügyeskedjen, taktikázzon vagy ne taktikázzon, mert röhe­jes?! Persze, a nők taktikázásra ösztökélése felfogható úgy is, hogy ez az ő érdeküket, védelmüket szolgálja. Akkor amit én írogattam (meglehetős tapintatlansággal és felelőtlen­séggel) nyilván nem a nők védelmében fogant, hiszen a játszadozás (szándékaimmal tökéletesen egyezve) komi­kusnak tűnt. „Mint nőorvos, érthető, hogy könyvemet elsősorban a nők számára és a nők érdekében írtam" — vallja a beveze­tőben a szerző, és aztán (döbbenetes!) sehol sem állítja, hogy a férfiak-férjek taktikáznának, ravaszkodnának töb­bet, hogy inkább ők lennének a házasélet cirkuszainak főbohócai. Igen — mondhatnák bírálóam —, persze, mert a nőgyógyász doki is hímnemű. Valóban Imre, de könyve illusztrációit ketten készítették: Pap Klára és Amberg Jó­zsef. És az illusztrációkban is a már ismerős aránytalanság fedezhető fel. Leszámítva a nemi szerveket és a semleges szituációkat ábrázoló rajzocskákat, maradnak azok, ahol valami feszültség van, s az egyik fél (szerintem) nevetsé­ges pózban leledzik, a kapcsolatot, a családi légkört ál­talában éppen a másik rontja. A megoszlás: hét—három a hölgyek kárára. Nézegessük végig együtt ezeket, előfordulási sorrend­jükben! Első: a férfi pizsamában, térden könyörög, a feleség hálóingben, élete párjának hátat fordítva, egyik kezében virágot tart (liliom?), a másikkal elutasítja a szegény imádkozót. Második: a férfi bánatában iszik, miközben szerelmes levelet ír (a levélpapíron szív rajta). Harmadik: a feleség valamiért visít a gyerekeire, mutat felfelé. Ne­gyedik: padjelenet: a férfi a pad egyik végén imádkozik, a nő a pad másik végén, háttal a férfinak, tépi a levele­ket egy ágról (játszik, szeret, nem szeret), ötödik: csinos feleség kövér és kopasz férje oldalán halad, egyik keze a férj karján pihen, a másikkal egy mögöttük óvatosan lépkedő férfi kezeit viszont­ fogdossa. Hatodik, egyben első ágyjelenet: a férj az ágyban talán alszik (mindenesetre ki van nyúlva), a feleség ül az ágy szélén, mérgesen vaka­rózik. Hetedik, egyben második ágyjelenet: mindketten fe­­küsznek, a férj háttal élete párjának folyóiratot olvas, a feleség várakozó helyzetben, egyik kezével simogatja fér­je nyakát. Nyolcadik, egyben harmadik ágyjelenet: a férj ijedten kukucskál az orráig húzott paplan alól, elhízott, csámpás felesége megsimogatja a férj fejét. Kilencedik, egyben majdnem­ ágyjelenet: a férj és a feleség hálóing­ben állnak az ágy mellett, a férj a paplant emelné, az asszony karján a pályással hátat fordít neki. Tizedik: a fe­leség ráncigálja az orvosi rendelőbe a vonakodó férjet (meddőségi fejezet). Elszomorító állapotok! Nem ismerek magamra!! Elképzelhetőnek tartom, hogy a több százezer példányt több százezer férfi vásárolta előszeretettel, és tegyük fel, ezt a példát is előre megfontoltan választottam — rosz­­szul. Viszont, a kifogásolt fejtegetéseimben bár homályo­san, de céloztam arra, hogy a szakemberek véleménye szerint mondható inkább a hölgyekre a csalafinta jelző és az, hogy a játékra jobban rátermettek. Így taktikáztam: „állítólag" . . . Tisztelt hozzászólóimnak ördögük van, tényleg, mind­egyik általam ismert és idézett családkutató orvos, szocio­lógus, pszichiáter, pszichológus, pedagógus, statisztikus (van még?) mind hímnemű (legalábbis nevük szerint). Nem én, ők állítják, hogy a nők a ravaszabbak, a játékok gyakoribb kezdeményezői. Az én véleményem: valóban a nők taktikáznak, ügyes­kednek, játszadoznak előszeretettel. De én meg is magya­rázom magamnak, miért. Mert konfliktus­helyzetben ez a legkézenfekvőbb fegyverük. A további félreértések elkerü­lését megnehezítve kijelentem: a házasélet fő megrontói­­nak nem a feleségeket tartom, sőt! De amikor a nézetel­térések, az igazunk bebizonyításának igénye, pozíciónk meg­erősítése merül fel, a férjnek valamivel több eszköz áll rendelkezésére, mint a bizonyos logikai ügyességet, ra­vaszságot, éberséget igénylő (de továbbra is nevetséges!) játszmák. (Rossz példák a férjek lehetőségeire: izomerő, hangerő, tradicionális családfői státusz s az ezekből szár­maztatható igen változatos fenyítési és fenyegetőzési gya­korlatok.) Mindezt megelőző vagy ellensúlyozó fegyverként mit alkalmazhatna az átlag-feleség (mert az izmossal nincs baj), mint a ravaszkodást? Ha egyszer az egyenes, őszinte beszéd nem az átlag-ember jellemzője . . . Nyilván, a férfi-családkutatók és a doktor nőgyógyászok példája nem mentség számomra. Ha ők nem tudták át­lépni a nemük szabta korlátokat (mint az idézett grafi­kusnő), nem kellett volna magamnak is imitt megreked­nem, megtorpannom. Úgyhogy — bár messze még a nők napja — nyilvánosan megkorbácsolom magam azok előtt, akik úgy vélik, a nőkkel szembeni rosszindulat beszélt (vagy beszél) belőlem. Becsületemre, nem érzem magam nőgyűlölőnek, nős vagyok . . .! Na, ha már ilyen szépen kibékültünk, ismét sorstársaim­nak, az emancipálódásra vágyó férjeknek adnék néhány információt. Vátszjájána, indiai költő közel két évezred­del ezelőtti tapasztalatainak segítségével (előre kipróbál­tam a versikét, szavalgattam-szavalgattam, mindegyik hölgynek tetszett). Az asszonynép kit szeret? Ki nyeri el kegyüket? Aki szívük ismeri, aki velük volt kicsi, akinek a szava méz, aki ifjú és merész, aki kezd és célba fut, aki parancsolni tud, aki, ha szól, szellemes, aki hallgat s jellemes, aki vágyak követe, akinek lát a szeme, akit más és legkivált barátnő is megkívánt, aki szomszéd, régi, jó, aki rokon, új s bohó, aki színházakba jár, akit vonz a zöld határ, aki jókedvűen ad, aki hős és elragad, aki úr a sors felett, aki hírben, pénzben, észben vagy szépségben, ölelésben lefőzi a férjüket. HANGULAT/Munkásemberré válni — ha idényjelleggel is — nagy fordulat. Hogy éppen hány fokos? Embere válo­gatja. Énbennem válságokkal ment végbe a beilleszkedés az új, munkás-órarendbe. Olvasni, tanulni, ügyes-bajos dol­gokat intézni, kikapcsolódni — ez be kell férjen egy rövid délelőttbe, vagy délutánba. A napszak másik fele a mun­káé, a számok fölé hajló figyelemé. És hogy a néha bizony fárasztó összpontosítás még sosem okozott levertséget — ez nálunk a fiatalos légkör eredménye. (Erdei Edit Zsuzsa — JÖVENDŐ, 1979/11., Marosvásárhely) ENGEDJETEK TÁNCOLNI !­Évtizede járjuk a megye falvait, azt hiszem, nincs olyan színpad a környéken, amelyiken többször is meg ne fordultunk volna. Meg aztán ott van­nak az országos díjak, azok sem lebecsülendőek. Egyik­másikunknak a tarsolyában három-négy is van belőlük, s mégis úgy érezzük, nem becsülnek meg eléggé bennünket. Mi mással lehet ezt alátámasztani, mint azzal, hogy mind­máig még nem jutottak el hozzánk a Megéneklünk, Romá­nia fesztivál második rendezvénysorozatán nyert érmek? És gondolja, amikor hazajöttünk az első díjjal, ami nem is olyan gyerekjáték, ha az országos mezőnyt nézzük, eljött valaki a kultúrtanácstól­ vagy a megyei szaktanácstól, hogy legalább pár meleg szót mondjon a társaságnak? ... He­tente háromszori próba, kétszeri, sokszor háromszori kiszál­lás. És mit kapunk ezért? Az üzemben a mesterek könnyen odavetik, hogy nekik nincs szükségük művészekre. Ám elfe­lejtik, hogy ezért ezek a fiúk meg lányok rendszeresen tel­jesítik tervüket, s ha táncolnak, valami egyébért is teszik, mint saját szórakoztatásukért ... Mi csak szép szóra vá­gyunk, s arra, hogy hagyjanak nyugodtan táncolni . . . Szét kell csak nézni: vajon gondoltak arra, hogy jelenleg a me­gyeszékhely, a miénken kívül, nemigen rendelkezik jó tánc­­csoporttal? És szomorú, hogy nekünk még ruháink sincse­nek. Az avasi meg a Bodza vidéki táncot műsorra sem tűz­hetjük, mert nincs amiben eljárjuk... Ennyit akartam el­mondani, röviden, ha akarják, vegyék panasznak, ha akar­ják, véleménynyilvánításnak. Ha alkalmat teremtenek rá, nyilván, majd szemtől szemben is elmondom, elmondjuk. Csak legyen végre rá alkalom! — fejezte be vallomását a Vadrózsa egyik táncosa. (FIATAL SZÍVVEL, 1979. nov. 8., Sepsiszentgyörgy) CONSORT/A Consort együttes kimondottan régi zenére spe­cializálta magát. 1972 óta — ekkor alakult — tagjai bár nagyjából kicserélődtek, a lendület és az agyszeretet a ré­gi .. . Körülbelül kilencvenszer hangversenyeztünk az ország különböző vidékein, kisebb és nagyobb városokban egy­ antenna iránt. Voltunk külföldön is, például 1976-ban az NSZK-ban. Meghívtak. 1974-ben Lengyelországban is voltunk. Ki fi­nanszírozza a kiszállásokat? Senki. Hogy úgy mondjam, saját zsebre megy. Az Egyetemi Központé a hangversenyek bevétele, ennek fejében ők fizetik az útiköltséget és a 16 lej napidíjat. Ennyi az egész. Ami a mi egyéni jutalmazásun­kat illeti, nos, egy-egy külföldi út, ha néha „bejön" ... Ki­nek játszanak? Elsősorban a fiataloknak. Szeretik ezt a ze­nét. Ezt a zenét is. Hallgatóság? Nem ritka a telt ház sem. Mi fáj magának, maguknak a legjobban? 1974-ben volt egy osztrák ösztöndíj: 10 ember tíz napra hivatalos volt egy régi zenével foglalkozó előadássorozatra. Sajnos, későn kaptuk meg a papírokat, s így lekéstük a kurzust. Ez nagyon fáj. S még egy dolog: 1972 óta létezik ez az együttes, hat­van művet mutatott be, mintegy kilencvenszer koncertezett, gyakorlatilag ingyen, szerte az országban, s itthon, Kolozs­váron is többször, de a tévé magyar nyelvű adása ez idáig még tíz-tizenöt percet sem szánt nekünk. Vallja be őszin­tén: megéri a sok fáradozás, törődés, kiadás? Valakinek ezt is kell csinálni. Mi vállaltuk. Tehát fel sem merül a kérdés, hogy megéri-e vagy sem. (Lejegyezte Molnos La­jos — FELLEGVÁR, 1979/62., Kolozsvár-Napoca) KALÁKA/Ezen kis bevezetőt nem annak szántam, hogy ta­nácsokat osztogassak gyűjtésekkel kapcsolatban, hanem azért, hogy rámutassak arra, csak a megyénk területén még nagyon sok földerítenivaló van, és sietnünk kell, míg ezeket a dolgokat az idő föl nem emészti teljesen. Ezen fel­adatban mi, diákok kapunk jelentős szerepet, a vakációnk­ból áldozzunk fel egy pár napot, s mentsük meg azt, ami megmenthető, hiszen ki gyűjti össze ezen drága kincseket, ha nem mi! (Nagy István XI. A — GYÖKEREK — Iskolai folyóirat 1978—1979/1., Sepsiszentgyörgy) NEM MŰVÉSZ-SZELIDÍTÉS... — Az APOLLÓ körről — / . . .a kör amolyan művész szelídítő a magasabb rang felé vezető úton? Nem, nem hiszem. Inkább a tehetségekkel való törődésről van szó. Igaz, kezdetben adódtak viták a zsűrizés körül. Valahogy tőlünk is azt várták, amit a nagy galériától. Velünk szemben, akiknek még nem volt nevük, természetesen, könnyebben lehettek türelmetlenek. Hozzánk kell szokjanak. Ahhoz, hogy másfélét állítunk ki, sok olyan műfajt és témát művelünk, ami a befutott művészektől né­mileg idegen. A mi munkánkban a kísérletezésnek nagyobb szerepe van... Élünk a keresés, próbálkozás jogával... A kívülállók már nem­ türelmetlenek, különösen az első hul­lámhoz tartozókkal. Mert természetesekké váltak a különb­ségek, eltérések. Maga a kör tagsága is rétegződött. Az első hullám a közalapítóké, akik a felső korhatár felé kö­zelednek s talán már művészi önmagukra találtak. Mö­génk zárkózik fel a második hullám, tőlünk elütő ízlés- és stílusbeli különbségeikkel, övék most az irányító szerep. Végül a legfiatalabbak, akik valószínű szolgálnak majd meglepetésekkel. (Kérdezett: Makkai János — JÖVENDŐ, 1979./12., Marosvásárhely)

Next