Ifjúmunkás, 1980 (24. évfolyam, 1-39. szám)
1980-01-06 / 1. szám
(Töprengések a házasságitok hivatalban, a válóperes tárgyalóteremben és otthon) Nem kellene szomorúan kezdeni az évet, még e végzetes töprengéseimben sem, tovább halogatom a válásügyet, különben is még adós vagyok a tavalyról egy témával, amihez többen hozzászóltak, s arnól igen nagy örömöt jelentett számomra: megállapították, hogy nőgyűlölő vagyok. A házastársak között szokásos taktikázásokról, a különböző kedves kis játszmákról (úgy látszik, meggondolatlanul) papírra vetett gondolatfoszlányaimat jó néhányan úgy értelmezték, hogy a férfi elfogultságával, csupán a női nemet kipellengérező szándékkal íródtak, hogy az egészből az derült ki: a nők a csalafintábbak, a taktikázók, a házasságot ronták. Jogosnak vélt felháborodástól fűtve, erélyesen azt is tudomásomra hozták, hogy a valóságban egészen más a helyzet, éppen a fordítottja az általam festett képnek: a férfiak-férjek taktikáznak, ravaszkodnak többet, ők a különböző játszmák főszereplői. Nincs szándékomban minden egyes, a „végzetes" kérdésekkel kapcsolatos megjegyzést nyilvánosan újból felvetni, megtárgyalni, de ezt a nemek között támadt szelecskét (mondhatnám: refirt) mindenképpen fújnom kell. Ugyanis több tucat hölgy-hozzászóló közül csupán kettő vélte úgy, hogy a taktikázásokról szóló fejtegetéseimnek van valami köze a valósághoz, a többi mind a fenti értelemben ítélte el okoskodásaimat. Az első megjegyzések még nem befolyásolták jelentősen kedélyállapotomat, azzal magyaráztam meg magamnak a jelenséget, hogy az illetők imitt-amott magukra ismerhettek, ezért a nem tetszés. Aztán kórusban szidtak, ilyen átfogó csak nem lehetett az a néhány esetet bemutató példatár, alaposan melléfoghattam az egésszel . . . Újból átrágtam magam a most már ki nem törölhető sorokon: mit véthettem? Nyolcadik töprengéseim kezdő és záró ötletecskéivel nem lehet baj, hiszen abban (merem remélni) egyetértünk: a taktikázás, a ravaszkodás, a mellébeszélés nevetséges eszköztára a házastársaknak, felvetettem, mi lenne, ha mindig őszinték, egyenesek, bizalmasak lennénk egymáshoz. A közfelháborodás oka valószínűleg az volt, hogy a különböző játszmákat illusztráló példáimban a csalafinta kezdeményezőt hat esetben a feleség játszotta s csak két alkalommal a férj. Ezt akkora aránytalanságnak vélhette a sértett fél, hogy nem vigasztalta az a tény (valószínű, az indulattól neki fel sem tűnt), melyet ugyancsak világosnak véltem: minden játszmát ketten játszottak (játszanak), és az a férj, aki belemegy az ilyenszerű játékokba és a hülyülésig belefeledkezve, teljesen feleslegesen, hatalmas energiabefektetéssel játszadozik saját házasságával, annak meghittségével, boldogságával, ugyanolyan nevetséges, mint az, aki kiosztotta a lapokat az értelmetlen partihoz. De az aránytalanság tényleg becsúszott. Vajon az ügyetlenségem vagy a „tudatalattim" vagy valami más okolható ezért? Keresek ijedtségemben egy könyvet, amiből — címe után ítélve — bizonyára okulhatok. A nők védelmében, írta dr. Hirschler Imre (óriási könyvsiker, hatodik kiadás, eddig több százezer példányban kelt el). Gyorsan elolvasom a házasságról, a szerelemről, a családtervezésről (ez a sorrend a műben) szóló fejezeteket. Nos, vigasztalja haragos hozzászólóimat szomorú megállapításom: a jó nevű szerzőnek, kizárólag a női nem védelmére írt könyvében is körülbelül úgy állunk az arányokkal, mint saját szerény és úgymond félresikerült eszmefuttatásaimban. Először is: egy ilyen várhatóan elfogult tanulmányban szó sincs arról, hogy a férjek jobban kevernék a nézeteltérések kovászát, mint a feleségek. Sőt, alig olvastam nézeteltérésekről, taktikázásokról, nőknek címzett „módszertani utasításokról, tanácsokról" pedig konkrétan, mélyen, elemző módon egyáltalán nem beszél a doktor bácsi. Ilyeneket tudhat meg a pályafutása kezdetén lévő, teljesen tapasztalatlan feleség, hogy a szülés után nem ajánlatos elhanyagolni a férjét szeretet dolgában, meg hogy a nászéjszakán a férj is lehet gátlásos, különböző (mennyiségi meg minőségi) félelmei megingathatják önbizalmát, ezért a nőnek ilyenkor segítenie kell férjét, érdektelensége vagy türelmetlensége „súlyos kárt okoz" stb. Vagyis, itt is a férj az, akire ügyelni kell, akihez idomulni kell, szegényt meg kell érteni. A nő simíthatja el ügyeskedéssel a nehézségeket. Miért nem olvasom már végre azt, hogy a férfi ügyeskedjen, taktikázzon vagy ne taktikázzon, mert röhejes?! Persze, a nők taktikázásra ösztökélése felfogható úgy is, hogy ez az ő érdeküket, védelmüket szolgálja. Akkor amit én írogattam (meglehetős tapintatlansággal és felelőtlenséggel) nyilván nem a nők védelmében fogant, hiszen a játszadozás (szándékaimmal tökéletesen egyezve) komikusnak tűnt. „Mint nőorvos, érthető, hogy könyvemet elsősorban a nők számára és a nők érdekében írtam" — vallja a bevezetőben a szerző, és aztán (döbbenetes!) sehol sem állítja, hogy a férfiak-férjek taktikáznának, ravaszkodnának többet, hogy inkább ők lennének a házasélet cirkuszainak főbohócai. Igen — mondhatnák bírálóam —, persze, mert a nőgyógyász doki is hímnemű. Valóban Imre, de könyve illusztrációit ketten készítették: Pap Klára és Amberg József. És az illusztrációkban is a már ismerős aránytalanság fedezhető fel. Leszámítva a nemi szerveket és a semleges szituációkat ábrázoló rajzocskákat, maradnak azok, ahol valami feszültség van, s az egyik fél (szerintem) nevetséges pózban leledzik, a kapcsolatot, a családi légkört általában éppen a másik rontja. A megoszlás: hét—három a hölgyek kárára. Nézegessük végig együtt ezeket, előfordulási sorrendjükben! Első: a férfi pizsamában, térden könyörög, a feleség hálóingben, élete párjának hátat fordítva, egyik kezében virágot tart (liliom?), a másikkal elutasítja a szegény imádkozót. Második: a férfi bánatában iszik, miközben szerelmes levelet ír (a levélpapíron szív rajta). Harmadik: a feleség valamiért visít a gyerekeire, mutat felfelé. Negyedik: padjelenet: a férfi a pad egyik végén imádkozik, a nő a pad másik végén, háttal a férfinak, tépi a leveleket egy ágról (játszik, szeret, nem szeret), ötödik: csinos feleség kövér és kopasz férje oldalán halad, egyik keze a férj karján pihen, a másikkal egy mögöttük óvatosan lépkedő férfi kezeit viszont fogdossa. Hatodik, egyben első ágyjelenet: a férj az ágyban talán alszik (mindenesetre ki van nyúlva), a feleség ül az ágy szélén, mérgesen vakarózik. Hetedik, egyben második ágyjelenet: mindketten feküsznek, a férj háttal élete párjának folyóiratot olvas, a feleség várakozó helyzetben, egyik kezével simogatja férje nyakát. Nyolcadik, egyben harmadik ágyjelenet: a férj ijedten kukucskál az orráig húzott paplan alól, elhízott, csámpás felesége megsimogatja a férj fejét. Kilencedik, egyben majdnem ágyjelenet: a férj és a feleség hálóingben állnak az ágy mellett, a férj a paplant emelné, az asszony karján a pályással hátat fordít neki. Tizedik: a feleség ráncigálja az orvosi rendelőbe a vonakodó férjet (meddőségi fejezet). Elszomorító állapotok! Nem ismerek magamra!! Elképzelhetőnek tartom, hogy a több százezer példányt több százezer férfi vásárolta előszeretettel, és tegyük fel, ezt a példát is előre megfontoltan választottam — roszszul. Viszont, a kifogásolt fejtegetéseimben bár homályosan, de céloztam arra, hogy a szakemberek véleménye szerint mondható inkább a hölgyekre a csalafinta jelző és az, hogy a játékra jobban rátermettek. Így taktikáztam: „állítólag" . . . Tisztelt hozzászólóimnak ördögük van, tényleg, mindegyik általam ismert és idézett családkutató orvos, szociológus, pszichiáter, pszichológus, pedagógus, statisztikus (van még?) mind hímnemű (legalábbis nevük szerint). Nem én, ők állítják, hogy a nők a ravaszabbak, a játékok gyakoribb kezdeményezői. Az én véleményem: valóban a nők taktikáznak, ügyeskednek, játszadoznak előszeretettel. De én meg is magyarázom magamnak, miért. Mert konfliktushelyzetben ez a legkézenfekvőbb fegyverük. A további félreértések elkerülését megnehezítve kijelentem: a házasélet fő megrontóinak nem a feleségeket tartom, sőt! De amikor a nézeteltérések, az igazunk bebizonyításának igénye, pozíciónk megerősítése merül fel, a férjnek valamivel több eszköz áll rendelkezésére, mint a bizonyos logikai ügyességet, ravaszságot, éberséget igénylő (de továbbra is nevetséges!) játszmák. (Rossz példák a férjek lehetőségeire: izomerő, hangerő, tradicionális családfői státusz s az ezekből származtatható igen változatos fenyítési és fenyegetőzési gyakorlatok.) Mindezt megelőző vagy ellensúlyozó fegyverként mit alkalmazhatna az átlag-feleség (mert az izmossal nincs baj), mint a ravaszkodást? Ha egyszer az egyenes, őszinte beszéd nem az átlag-ember jellemzője . . . Nyilván, a férfi-családkutatók és a doktor nőgyógyászok példája nem mentség számomra. Ha ők nem tudták átlépni a nemük szabta korlátokat (mint az idézett grafikusnő), nem kellett volna magamnak is imitt megrekednem, megtorpannom. Úgyhogy — bár messze még a nők napja — nyilvánosan megkorbácsolom magam azok előtt, akik úgy vélik, a nőkkel szembeni rosszindulat beszélt (vagy beszél) belőlem. Becsületemre, nem érzem magam nőgyűlölőnek, nős vagyok . . .! Na, ha már ilyen szépen kibékültünk, ismét sorstársaimnak, az emancipálódásra vágyó férjeknek adnék néhány információt. Vátszjájána, indiai költő közel két évezreddel ezelőtti tapasztalatainak segítségével (előre kipróbáltam a versikét, szavalgattam-szavalgattam, mindegyik hölgynek tetszett). Az asszonynép kit szeret? Ki nyeri el kegyüket? Aki szívük ismeri, aki velük volt kicsi, akinek a szava méz, aki ifjú és merész, aki kezd és célba fut, aki parancsolni tud, aki, ha szól, szellemes, aki hallgat s jellemes, aki vágyak követe, akinek lát a szeme, akit más és legkivált barátnő is megkívánt, aki szomszéd, régi, jó, aki rokon, új s bohó, aki színházakba jár, akit vonz a zöld határ, aki jókedvűen ad, aki hős és elragad, aki úr a sors felett, aki hírben, pénzben, észben vagy szépségben, ölelésben lefőzi a férjüket. HANGULAT/Munkásemberré válni — ha idényjelleggel is — nagy fordulat. Hogy éppen hány fokos? Embere válogatja. Énbennem válságokkal ment végbe a beilleszkedés az új, munkás-órarendbe. Olvasni, tanulni, ügyes-bajos dolgokat intézni, kikapcsolódni — ez be kell férjen egy rövid délelőttbe, vagy délutánba. A napszak másik fele a munkáé, a számok fölé hajló figyelemé. És hogy a néha bizony fárasztó összpontosítás még sosem okozott levertséget — ez nálunk a fiatalos légkör eredménye. (Erdei Edit Zsuzsa — JÖVENDŐ, 1979/11., Marosvásárhely) ENGEDJETEK TÁNCOLNI !Évtizede járjuk a megye falvait, azt hiszem, nincs olyan színpad a környéken, amelyiken többször is meg ne fordultunk volna. Meg aztán ott vannak az országos díjak, azok sem lebecsülendőek. Egyikmásikunknak a tarsolyában három-négy is van belőlük, s mégis úgy érezzük, nem becsülnek meg eléggé bennünket. Mi mással lehet ezt alátámasztani, mint azzal, hogy mindmáig még nem jutottak el hozzánk a Megéneklünk, Románia fesztivál második rendezvénysorozatán nyert érmek? És gondolja, amikor hazajöttünk az első díjjal, ami nem is olyan gyerekjáték, ha az országos mezőnyt nézzük, eljött valaki a kultúrtanácstól vagy a megyei szaktanácstól, hogy legalább pár meleg szót mondjon a társaságnak? ... Hetente háromszori próba, kétszeri, sokszor háromszori kiszállás. És mit kapunk ezért? Az üzemben a mesterek könnyen odavetik, hogy nekik nincs szükségük művészekre. Ám elfelejtik, hogy ezért ezek a fiúk meg lányok rendszeresen teljesítik tervüket, s ha táncolnak, valami egyébért is teszik, mint saját szórakoztatásukért ... Mi csak szép szóra vágyunk, s arra, hogy hagyjanak nyugodtan táncolni . . . Szét kell csak nézni: vajon gondoltak arra, hogy jelenleg a megyeszékhely, a miénken kívül, nemigen rendelkezik jó tánccsoporttal? És szomorú, hogy nekünk még ruháink sincsenek. Az avasi meg a Bodza vidéki táncot műsorra sem tűzhetjük, mert nincs amiben eljárjuk... Ennyit akartam elmondani, röviden, ha akarják, vegyék panasznak, ha akarják, véleménynyilvánításnak. Ha alkalmat teremtenek rá, nyilván, majd szemtől szemben is elmondom, elmondjuk. Csak legyen végre rá alkalom! — fejezte be vallomását a Vadrózsa egyik táncosa. (FIATAL SZÍVVEL, 1979. nov. 8., Sepsiszentgyörgy) CONSORT/A Consort együttes kimondottan régi zenére specializálta magát. 1972 óta — ekkor alakult — tagjai bár nagyjából kicserélődtek, a lendület és az agyszeretet a régi .. . Körülbelül kilencvenszer hangversenyeztünk az ország különböző vidékein, kisebb és nagyobb városokban egy antenna iránt. Voltunk külföldön is, például 1976-ban az NSZK-ban. Meghívtak. 1974-ben Lengyelországban is voltunk. Ki finanszírozza a kiszállásokat? Senki. Hogy úgy mondjam, saját zsebre megy. Az Egyetemi Központé a hangversenyek bevétele, ennek fejében ők fizetik az útiköltséget és a 16 lej napidíjat. Ennyi az egész. Ami a mi egyéni jutalmazásunkat illeti, nos, egy-egy külföldi út, ha néha „bejön" ... Kinek játszanak? Elsősorban a fiataloknak. Szeretik ezt a zenét. Ezt a zenét is. Hallgatóság? Nem ritka a telt ház sem. Mi fáj magának, maguknak a legjobban? 1974-ben volt egy osztrák ösztöndíj: 10 ember tíz napra hivatalos volt egy régi zenével foglalkozó előadássorozatra. Sajnos, későn kaptuk meg a papírokat, s így lekéstük a kurzust. Ez nagyon fáj. S még egy dolog: 1972 óta létezik ez az együttes, hatvan művet mutatott be, mintegy kilencvenszer koncertezett, gyakorlatilag ingyen, szerte az országban, s itthon, Kolozsváron is többször, de a tévé magyar nyelvű adása ez idáig még tíz-tizenöt percet sem szánt nekünk. Vallja be őszintén: megéri a sok fáradozás, törődés, kiadás? Valakinek ezt is kell csinálni. Mi vállaltuk. Tehát fel sem merül a kérdés, hogy megéri-e vagy sem. (Lejegyezte Molnos Lajos — FELLEGVÁR, 1979/62., Kolozsvár-Napoca) KALÁKA/Ezen kis bevezetőt nem annak szántam, hogy tanácsokat osztogassak gyűjtésekkel kapcsolatban, hanem azért, hogy rámutassak arra, csak a megyénk területén még nagyon sok földerítenivaló van, és sietnünk kell, míg ezeket a dolgokat az idő föl nem emészti teljesen. Ezen feladatban mi, diákok kapunk jelentős szerepet, a vakációnkból áldozzunk fel egy pár napot, s mentsük meg azt, ami megmenthető, hiszen ki gyűjti össze ezen drága kincseket, ha nem mi! (Nagy István XI. A — GYÖKEREK — Iskolai folyóirat 1978—1979/1., Sepsiszentgyörgy) NEM MŰVÉSZ-SZELIDÍTÉS... — Az APOLLÓ körről — / . . .a kör amolyan művész szelídítő a magasabb rang felé vezető úton? Nem, nem hiszem. Inkább a tehetségekkel való törődésről van szó. Igaz, kezdetben adódtak viták a zsűrizés körül. Valahogy tőlünk is azt várták, amit a nagy galériától. Velünk szemben, akiknek még nem volt nevük, természetesen, könnyebben lehettek türelmetlenek. Hozzánk kell szokjanak. Ahhoz, hogy másfélét állítunk ki, sok olyan műfajt és témát művelünk, ami a befutott művészektől némileg idegen. A mi munkánkban a kísérletezésnek nagyobb szerepe van... Élünk a keresés, próbálkozás jogával... A kívülállók már nem türelmetlenek, különösen az első hullámhoz tartozókkal. Mert természetesekké váltak a különbségek, eltérések. Maga a kör tagsága is rétegződött. Az első hullám a közalapítóké, akik a felső korhatár felé közelednek s talán már művészi önmagukra találtak. Mögénk zárkózik fel a második hullám, tőlünk elütő ízlés- és stílusbeli különbségeikkel, övék most az irányító szerep. Végül a legfiatalabbak, akik valószínű szolgálnak majd meglepetésekkel. (Kérdezett: Makkai János — JÖVENDŐ, 1979./12., Marosvásárhely)