Ifjúmunkás, 1981 (25. évfolyam, 7-52. szám)

1981-02-15 / 7. szám

Szerkeszti: Cseke Gábor, Gergely Tamás és Zsehránszky István Képszerkesztő: Pusztai Péter Németi Rudolf HASONLATOK Ahogy elvadult kert bokrai rejtik maguk közé a villámsújtotta házat; ahogy a vén paraszt kiáll a jégverésbe s üveges szemmel nézi, hogy dől a búza; ahogy egy férget kikerülsz undorodva, s felöklendezed minden álmodat, ahogy a fáraók sírkamráját végül az utolsó aranylemezig kifosztják. ELLENFÉNYBEN A foncsort hagyd élni! te magad lapulj a kietlen üvegre, mosolyod némitsd el, ne kiálts árnyak támadtán hangtalan meredj a tátongó tükörbe, — árkok nőinek és hamu, zöldesre vált az arcod, de te álljál csak szótalan, pusztító ejsenményben is, hagyd a foncsort, hogy lobogjon — meddőhányóvá, hamuvá dőljön bele az arcod. Egyed Péter te FÉRFI DAL 1979-1980 Amikor mindenképpen fiatal voltál — úgy tűnik — oda sem figyeltél a sebeidre —, és arcod, mint a csónaktajték hányszor szántott végig a gyönyörű hajnali leheleteken amikor az álom csonka kövei közül feltört az első csobogásnyi szó — tudod, mire gondolok —, és a most­ óriások a léptei, szárnyát szegik térnek, időnek. A csónakbordák is féloldalra dőltek szárazon, napszíttán hevernek a homokban. Nem világít a városok völgybe temetett arca. S ha megkérded, hogy hol ratifikálják életed okmányait, s hogy a világgal milyen szerződést kötöttél — vonatfütty-kaláris, patkócsattogás a barlangban, kommandómosoly. ÚJABB FÉRFIDAL — a derékhadnak ajánlom Hát amit megteremtünk, miért lesz vajon a vermünk? — Mert csak egyet tudunk s ennek szegődtünk. LOBOGÁS Felcsapó gyertyatűzben élünk, egy leszedett asztal körül. Igen, egy asztal, és elhordott tálak, — mintha egy tisztáson szalonnáznál. A lobogás megvakit Tódor Domokos SOMFA kerti somfa áll ziláltan hiába a titkolt fészek, hófödte ösvényen vörösbegybe fagyott parányi dal. Balogh László mint emlékeimből kilépő végülis az embert saját humanizmusa veri szájon és saját szabadsága vezeti láncon mint emlékeimből kilépő háború utáni szakadt irhájú cigány a dobszóra is alig-alig mozduló s a mozgásra már csak belül jajduló medvét Hevesi József A MI UTCÁNKBAN korábban kelt fel a nap Virág úr miatt Szemében olyankor pipacsmezők égtek mint széltépte fáklyafények több úton s több kezet fogva jutottunk volna a földre, nem csillagokba, a jobb napokba. S most a férfikor mesterdala helyett szavunk tele a panasz panaszával, s nem segíthetünk már semmi kabalával, csak ha több utat s több kezet s fegyverszerű emlékezetet képzelünk újra a gerilla­ létben, perzselt szakáll-maszkban, védtelen, sebezhető télben. Ferencz Zsuzsanna FARSANG (Majtényi Eriknek) Ki minek öltözött? A mosdó — törölközőnek, az eső — köpönyegnek, a haraszt — szélnek, a kutyaharapás — szőr­nek, a vetés — aratásnak, a tizenkilenc — húsznak, a munka — édes nyugalomnak, — a nyújtózkodás — takarónak, az egy tál — cseresznyének, a lassú járás — odaérésnek, eb ura — fakónak, a kor­só — kútnak, a tű foka —a mennyek országának, az öregember — vénem­bernek, a vak —­ világtalant vezető­nek, a hazug ember — sánta kutyának, vagy pedig a Deákné vásznának. Korán reggelt lelt az arany. Hosszan tartott e tarka farsang. Ifjúmunkás 4 ________________________ Burján-Gál Emil LEPKECSONTVÁZ ÉS „BONCTAN“ — függőleges olvasat — Három kötete jelent meg Markó Bé­lának és mindeni­k a maga nemében egységes. A legújabb, a Lepkecsontváz költeményeiben is van az előbbi ket­tőhöz viszonyítva többlet, ami csak a­­zok folytatásaként valósulhatott meg. Tán a továbblépő-megújuló azonosnak is mutatkozó költőiség foglalkoztatja­­vonzza a kötetek méltatóit. Olvashat­tuk Markó Béláról, hogy „Ő a rejtőző költő" (Székely János), költészetéről pedig, hogy: „... adekvát kritikai kód (pillanatnyi) hiányában minduntalan ki­csúszik az elemzés hálójából." (Pukás Tivadar). Könnyen szert tehetne túlzott népszerűségre, mítoszt teremtve, de Markó Béla annál szerényebb, semhogy rejtélyeskedve ködösítsen, s mivel alko­tó, fontosabb teendői vannak. Titka, ha van, főként az, hogy szu­verén alkotó, költ és nem verset ír, nem leír, nem az általában értendő valósá­got képezi le intenzíven vagy extenzí­­ven. Ő csak építkezik és — többnyire — a vers mélyén, ezért lehetetlen ki­ragadott idézetekkel mutatni be, hogy mit „tud" Markó Béla, és lehetetlen pusztán a sorok, mondatok szétszedé­sével, szóképek, szakaszok szépségének elemzéséből következtetni a versebési többletre. (Többlet, amire botfülűek voltak mindig az epigonok.) Nála még a megverselt tárgy is — legtöbbször — körülírhatatlan pár szóban, ponto­san azért, mert szerény szelete annak, amit a művészet tárgyának szokás ne­vezni. Más szóval, ha verselne és nem költene-alkotna, nem érezné a műfajt, műnemet, amitől irodalom a vers és amitől művészet ez a fajta irodalom, ellenben érzi azt is, ami mindezt em­beri valóságunkhoz köti. Ennyiből áll az a kapcsolatív, amelyik a tulajdon­képpeni tárgy és a „megverselt tárgy" egymást átfedéséből kibontható. Titka tehát, hogy együtt van (és együtt elemezhető) műveiben az, amit a művészetfilozófiában ún. tárgyi, tar­talmi, formai és eszközbeli specifikum gyanánt emlegetnek. Egyszerűbben: az esztétikum igazsága, hitele, minősége, értéke. Ilyen szempontból legizgalma­sabb (számomra) a Lepkecsontváz első, Visszajátszás című ciklusának a tíz verse. Kezdhetem szép sorjában, azaz visszafelé a boncolgatást, a visszaját­szásnak megfelelően. 4. Milyen eszközökkel valósítja meg a visszajátszást és miért számít érték­nek? Minden szava, szóhasználata, mondata közérthető, első olvasásra tú­lontúl is érthető, szinte kitapinthatóan részletező, szokatlan képzettársítás­sorozatai szintén szemléletesek, önma­gukban és ugyanakkor áttételesen is megfejthetőknek tűnnek, nemcsak lát­­­­vánnyá-látomássá állnak össze, de konkrétnak tetsző világgá is. Töretlenül fűzi egymásba, váltogatja, sorjáztatja végtelennek ható, kanyargós mondat­versének képeit ,hogy mind a tíz versében végül is s ho­nan ellenpontoz­za egy-egy (önmagban) körmönfon­­tan megfogalmazót mondattal: „csak az emlékezhet ig­én rád, aki voltál" — „s tudni hogy az vagy ahol nem vagy" — „s vádaskodva tanúskodsz te is arról aki voltál vagy leszel." — „so­hasem tudod meg azt amit megtudtál íme." Ez a fajta elenpontozás (meg­van a többi versné is, de nem ilyen tautológikus és nem emelhető ki egy­ben a vers szövetből) megosztja a verset, annak belső szerkezetébe enged bepillantani. Ez a memfoga­lm­a­zás-szer­kezet az első részeitől sugallt, abból kikövetkeztetett gondolatainkat függő­ben hagyja, sem tejesíti, érvényteleníti, hatályon kívül helyezi. Nem tagadás vagy ellentmondás építi egybe a két részt és nem v v­ers rombolódik le (megtartja egysége), hanem a ver­seknek egy másik alósága teremtődik meg azzal, hogy mit versolvasói ref­lexeink, tudatunk »vetítenek, azt le­bontja. Újraolvastata ez a szerkesz­tésmód a verset, vsszajátszatja. Átér­tékelted velünk anilógiás képzeteinket és megsemmisíti az olvasmányokhoz kapcsolódó utalásait. Ha szándéka az (amit mások­ íráaival kapcsolatban írt az Igaz Szóban— 1980/7 —), hogy „egyszeriségüknél logva semmi másra nem használhatói" kell legyenek a költői képek, akkor neki sikerült az ol­vasói beidegződése rendszerének „le­bontásával" célját elérnie. Kilúgozza a félreértelmezett kölöiséget — vagy a költőiség közhelyszin­ű értelmezését — a versből és megrónád a vers versi mivolta. Mindkét megállapított tény együttvéve újdonság és ez az újdonság olyan érték, amit sem csupán a vers­olvasók irányába”' érvényesít. 3. Szerkesztési módjával, alkotói le­leménnyel művészi formát valósított meg Markó Béla (mindenik versben más tartalommal), költői képek ellen­pontozásával művészi képet (belső for­mát) , új vers­minőséget. A műalko­tásban létrehozott művészi kép, belső formaelv a művészeti ág autonómiájá­hoz is tartozik, így objektív volta rela­­tivizálja azt, ami csupán költői képei­nek vizsgálatával bizonyítható, azt például, hogy Markó Béla rejtőzködik. (Ami azonban egyfajta „bújj el s rik­kants" féle játék, mivel legjobban úgy rejthető költői arca, ha már nem is ír, így meg már nem marad költő s leg­­fönnebb civil arcát rejthetné.) Na de nem erről van szó, hanem arról a ter­mékeny ellentmondásról, amely a köl­tői képek , valamint azok mélyén rej­lő művészi kép szintje között húzódik. E két szint egyidejűsége nemcsak azt hiúsítja meg, hogy őt lássuk-keressük sorai mögött. Fel lehet tételezni, a ké­sőbbi pontok fejtegetései szerint nem alaptalanul, hogy nem is akar ő fon­tos lenni, különben a formai objektivi­tásban van ilyen követelmény: kell lennie szubjektivitásnak, de a líra mun­kásaként, és nem közelképben. Meg­hiúsítja azt is, hogy a felsorakoztatott, felvillantott filmkockáira (s a megver­selt tárgyra) figyelhessünk elsődlege­sen. Nem őt és nem önmagukban a filmkockákat kell nézni, rögzíteni. Ne a szép és átszerkesztett látványt tartsuk fontosnak, ezt sulykolja belénk vagy kényszeríti ránk tehát azzal az arkhi­médészi fix ponttal, amin a vers szer­kezete átfordul. Átfordul és a vers fik­tív jellegét átlendíti egy sajátos fikti­­­­vitásban, amelyen belül a fölfoghatót változtatja fölfoghatatlanná, hogy a fölfoghatatlanságot csalogassa fölfog­ható köreibe, azt, ami szokásos szerke­zetű fikcióval nem közölhető. 2. Íme a termékeny ellentmondás gyümölcse: közös, de nem mondani­valót rejtve a sorok közé, hanem úgy, hogy a mondhatóra cáfol rá és a mondhatatlant, a foghatatlant, sőt, a még nem látható meglátandót, az el­mesélendő még le nem irtat-írhatót csempészi elérhető köreibe. (Paradox módon ezt éppen az ellentmondás hul­lámhegyével, azaz feloldásával valósít­ja meg: plasztikus részletezés, „realiz­mus" által.) A még „sértetlen ’előtt’­­be" szeretne eljutni, amelyet még nem zavart meg a szubjektivitás, „mert min­denre / visszafénylik jogtalan emlékezé­sed" — írja és szándéka: az értelme­zésre nem szoruló előzményeket hozni karnyújtásnyira. Nem tagadja a szub­jektivitás jelenlétét, szerepét — enél­­kül nincs hitelesség az esztétikumon be­lül — sőt, ha úgy olvassuk, erre is­ ér­vényes A lehetséges dombvidék záró sora: „Síkság lenne itt, végtelen forró síkság." (A szubjektivitás hozzájárulá­sa, az egyéniség ráadása nélkül az ábrázolás, leképezés mintha műszaki rajz, a leírás bármily precíz,­­ holt és unalmas és élettelen lenne.) Nem akarja a szubjektivitást kizárni, hogy az „előzmények"-hez juthasson vissza, csak tán egy mostanig el nem képzelt teljesítményre készteti: túllátni, túljutni önmagán. Mert: „Míg emlékszel, nem vagy se itt, / se ott." Az önmagán túl­­jutás nem elszemélytelenedés nála, csak helyzet- és határkő-bemérés, hogy az objektív külvilág felől is figyelhesse önmaga küszöbét, mert még „ehhez a tisztasághoz nincs közöd." (Az ötven­­hatodik oldalon található idézet előre­­csempészése jogos, mivel e második pont a tartalmi vetületeké, amelyek tán a kötet egészére is érvényesek.) Ön­maga határán, kint is — bent is álló szubjektivitás-helyzet Markó Bélánál tudatosodott, erre fölösleges külön ér­vet felmutatni, mert ő maga bizonyít­ja a ciklus elején olvasható Szilágyi Domokos idézettel: „pajzsom ellen mért nincs fegyverem?" Ezen a ponton érinti a lírai fejlődésvonulatot alkotói lele­ményével, amelyet különösebb nehézség nélkül fel tudna használni látványos bravúrokhoz,­­ inkább két terhet moz­dít tovább s mindkettőt egyszerre kell: első a befogadás-sztereotípiák lebon­tása, a másik meg az előzmény felől nézni-láttatni azt a küszöböt, ahol mi kezdődünk és amikor a mű hitelessége kezdődik. Egy elemző beállítottságú tanulmányba tartozna, hogy a kötet egészében sikerült-e elérnie ezt a tel­jesítményt. Azt, hogy műfogásával, mű­­fogásaival miközben gondolatunkat torpantja meg, hogy az így nem gon­­dolhatóból mi következtethessünk egy gondolat előtti valamire, egy tapasz­talást megelőző pillantással átfogható tisztaságra. 1. És ez a tisztaság kell legyen maga az igazság. Hogy idáig eljuthasson, nem esik végletes redukció hibájába, csupán „zárójelbe" teszi a szubjektivi­tást, amíg bizonyos fajta szubjektivi­tástól megszabadulhat, megtisztulhat. Végső alapokig ásott kötelességből, mert különben „csak idegen emlékek­kel emlékezel" — figyelmeztet. Ahová eljuthatott, az egy küszöb-valóság, a­­mely objektív és szubjektív világ egy­szerre, az esztétikum szemszögéből: emberközpontú totalitás. Ez utóbbi törvényszerűségen belül nem újdon­ság amit tesz, az alkotó mégis, mert a saját háza táján nézett körül és söpört először, újított. Nem az egyéni­eskedő a kénye szerint tükröző vagy reagáló, hanem a maga hibáival leszá­moló és a körülményekkel számoló szubjektivitás kell­őt érdekelje. Mond­hatni, csak a szubjektum objektíve szükségszerű viszonyulása érvényesül­het az alkotásban... és állhat min­dennemű tett középpontjában. Bizo­nyára mindezt nem ilyen úton követ­keztette ki Markó Béla, sőt, valószínű, fékezte volna egy ilyen vizsgálódás al­kotó munkájában. Egy felismerés úgy­sem azon áll vagy bukik, hogy milyen gyakorlatban fogant. Elérkezett az el­gondolható (felső és első) határához, miközben eleven és jól célzó fantáziá­val szőtte, ötvözte, fogalmazta és kom­ponálta verseit. Ez a határ pedig le­tisztult és pontos horizontú. Játékosan érhetett az alapokig vissza, s hogy most mi a teendője, szintén ő jelzi, már ezúttal a második ciklus mottójával: „És mégis folytatnia kell, tovább talál­ni és tovább keresni, hogy végül ott álljon fölépítve a kastély..." stb. Végül példaként csak egy verset említek, amelyben kamatoztatja az első rész kimutatott szerkesztési elvét, ahol az ellenpontozást sokszorosan alkal­mazza (zárójeles beékeléssel), ahol a fiktivitással játszadozik sorozatosan — és éppen a fiktív levélműfaj mesteréről emlékezve. Megfigyelhető, hogy egyet­len ötvözet az, amivel és az, amiért al­kot, vagyis a „hogyan", vagy divato­sabban: „amint a szöveg önmagát te­remti" és lesz „önalakú". A vers címe: M.K. kísérletei. Ha a kötet első tíz ver­sét nem („úgy") olvastam volna, való­színű, elsiklok e vers érdekessége fö­lött, így pedig tudom (bizonyítani): nem voltak hiábavalók Markó Béla „kísérletei". BETHLEN GÁBOR ÚTJAIN Zudor János Hideglelős tócsákban tesped az ősz Lippára menet Marcsillye határában szobrot avat a képzelet Baljában kard jobbjában ekeszarv amellyel népe a kor ellen védte SZEÁNSZ (5.) t. (Valami mást) már kimerül az elme gépe pazar lángokat pazarol vak szemként úszó rakéta mint éj tapos és kaszabol valami mást! a homlokok holdján fekete lábnyomok VALAMI MÁST míg még VILÁG az amit megtagadok leszakadok most önmagamról ez lesz az első fokozat vak törvény pályái fenik maradékomra fogulat 2. (Noé kilátótornyi) (SZ. G.-nal) Túl későn érthetjük meg egymást hogy elkerüljük? Jöjjön aminek jönne kell? Tündököljenek e benzingőzös bioszférában vak kis villanótüzek? Széltil­lentő lelkűk szélviharok vad vigyorai táncolják körül és észre sem veszik! Hulljon szét ez a kerek Föld, ez a Glóbusz e maroknyi kis lehetőségostya, hulljon szét nyamvadt farkas-s­emező lágerekre? S hajJAJ DEHÁT MÁRIS... Jöjjön aminek jönnie kell? Túl későn? D. Mészáros Elek A VILÁG TEREMTÉSE I. hegyek és tengerek sugár-mankóval a nap ránehezedett a földre mankósebhelyek daganatai lettek a hegyek a földszem kínjában tengeri könnyezett Elekes Károly borítólapjai Bocskay Vince: Savonarola Sz. Varga Katiin rézkarca Nagy Géza rajza Tamás Blaier Klára rézkarca Bálintfi Ottó LÉTRETÖRŐ GONDOLAT Ha igaz az, amit Egyed Péter újabb kötetének* * első esszéjében állít, hogy a „Költészet ma már csak az emberi­ség totális viszonylatában képes arti­kulálódni,­­ akkor minden, ami e költészet lehetőségéről, természetéről, működéséről és hatásáról elmondható, az átvitt értelemben az emberi szellem minden tartományára érvényes. Ugyan­is, az emberiség totális viszonylatában artikulálódó (értelmet nyerő) költészet (egyáltalán a művészet) koncentráltan és szinte modellszerűen tartalmazza azokat az alapproblémákat, melyekkel minden korszerű és radikális reflexiós kísérlet szükségképpen szembekerül. E jelenség oka: a tények, a tiszta fakti­­citás elidegenítő-elidegenülő világában a művészet természete szerint az ellen­állás közege, még akkor is, ha már annak hathatós eszköze nem lehet. A művészet legsajátabb természete éppen az, hogy azt, ami világunkban mind­inkább szétválik: a fátummá mereve­dett adottságok uralmát és a monásszá degradált és monászként integrált in­dividuumot* * a műalkotás egységé­ben új, autentikusan emberi, evilági, szolidáris, teremthető és uralható egy­ségre hozza. Félszemmel sandítva a van-ra, tehát kevesebb optimizmussal azt mondhatnánk: a művészetnek leg­alább ez egység emberi szükségletének tudatát kell ébrentartania, ha nem akarja visszavonhatatlanul feladni ön­magát. A korszerű művészet tudatossága — folytonosságának előfeltétele. A tuda­tos művészet pedig a tudatosítás mű­vészete is. Az ilyen művészetről való tudat így válhat a létről, az emberről, az emberi lehetőségről való tudattá. Minden reflexiós viszony arkhimédé­szi pontja az embernek a létezőhöz, egyáltalán a léthez (és ebben már ben­ne van: a másik emberhez) való vi­szonya. Csak ebben a kölcsönös egy­­másra vonatkozásban határozódik meg a lét s benne az ember minősége. Ezért amikor Egyed Péter Füst Milán és T. S. Eliot líráját egybevető elemzése végén a költészetet mint a „szenvedés kriti­káját" határozza meg, egyúttal, ha me­taforikusan is, a létet és annak ala­­nyát/tárgyát, a költőt/embert minősíti. Ha ugyanis a lét a szenvedés forrása, a létezés pedig maga a szenvedés, akkor az egyetlen igazán emberi, tehát szabad önmegvalósítás csak a szenve­dés kritikája lehet. Ami viszont, éppen általános meghatározottsága révén, nem korlátozódhat pusztán a költészet­re: szenvedő alanyból cselekvő alany­­nyá előlépni nem a költő előjoga, ha­nem költő létének, egyáltalán a költé­szet létének előfeltétele. Az alanyi megalósulás, a szabad tett és gondolat előfeltétele tehát a szenvedés és a szélvédő ember kritiká­ja. A szenvedő ember kritikája közvet­lenül azoknak a létérzékelési alakza­toknak és tudatformáknak a kritikája, amelyekben az igén saját létének meghatározásait meg- és átéli, illetve tudatosítja; közvete pedig azoknak a létformáknak a kínlata, amelyek ezeket az alakzatokat és tudatformákat létre­hozzák, majd folyamatosan újraterme­lik. E folyamatos­­produkció körkörös­­ségének felszakítóában Egyed Péter a költészetnek (k­eddomnak) kitüntetett funkciót tulajdonít azzal, hogy az em­beri lét evidenciái közvetíti és tudato­sítja, a költészet éppen a lét (szenve­dés) meghaladásánok lehetőségét és igényét tételezi­­. . .a megmenekedés útját természetesn a költészet sem mutathatja, de­ annak formájáról már mondhat valamit. Az evidencia­ az ember alanyiságá­nak egész intencióét érintő sajátos lét­viszony. Létviszony amelyben közvetle­nül tárul fel a tétiek mint folyamatsze­rű totalitásnak égik vagy másik alap­vonatkozása. Hiszti az ember számára a létezés csak saját alanyiságára való vonatkozásában mer maradéktalan ér­vényt és értelmet. Az evidencia az ala­nyi létérzékelés csomópontja. Mivel alanyi, lényegében demokratikus. Mivel demokratikus, a legkevésbé manipu­lálható. Ebben a minőségében válik /válhat a létrejövő gondolat kiinduló­pontjává. De, mert az evidencia lételve az indi­­viduáció (az egyes alanyra vonatkoz­­tatottság), a reflexió kiindulópontja­ként csak a választott/vállalt eviden­ciák jöhetnek számításba. Adott eviden­ciák választása, bár ez még maga is alanyi mozzanat, már kilépés a tiszta közvetlenségből egyfajta közvetített és szerves totalitás, a helyzettudat irányá­ba. Hogy a végiggondolt lét a meg- és átélt, ne pedig a manipulált létre vo­natkozzon, a helyzettudat evidenciáiból kell kiindulni. De melyek a helyzettudat evidenciái? Azok, amelyek adott közös­ség létérzékelését, közérzetét, életvite­lét, jövő- és identitástudatát a leg­­messzebbmenően meghatározhatják. A szenvedés kritikájának elsődleges felté­tele: eljutni az evidenciákhoz. Eljutni az evidenciákhoz pedig annyit jelent, mint eljutni a léthez; levetkőzni, legyűr­­ni a létérzékelés és kommunikáció ki­üresedett vagy manipulatív formáit, a­­vagy pozitíven fogalmazva: felfedezni, megalkotni, elsajátítani azokat az új lehetőségeket és formákat, amelyekben a jelen lét önnön történetiségének, te­hát meghaladhatóságának valódi di­menzióiban mutatkozik meg. A világhoz nem lehet negatív módon viszonyulni, ha konkrétak akarunk ma­radni — írja Egyed Péter, majd így folytatja: „S ebből a perspektívából az egyén ontológiája a szenvedés kritiká­ja is kell legyen, ez pedig a szolidari­tás. Csak a szolidáris egyén juthat ön­magához, s öntudatának fáklyája éppen a szolidaritástudat. Ez a huma­nisztikus mozgás, ez a szabad cseleke­det ontológiájának feltétele, a méltó­ság alfája, és a fegyverek immanens kritikája." Az ontológiai érvényre emelt kritika így elsődlegesen pozitív jelen­tésre tesz szert: puszta eszköz-jellegét meghaladva, az egyénnek a közösség (nembeliség) szférájában való realizá­cióját alapozza meg, mint annak elen­gedhetetlen feltétele. A szolidaritásban beteljesülő kritika ezért nem korlátozód­hat csupán ideológiai funkciókra. Szer­kezetében és konkrét megnyilvánulá­saiban éppannyira érvényre kell jutnia a humánontológia minden eredendő dimenziójának. Csak így válhat — magunk ellen is fordítható — fegyver­ből a „fegyverek immanens kritiká­jává". A kritikának mint „a szabad cseleke­det ontológiai feltételének" a kötet el­ső esszéjében inkább metaforikusan körvonalazott összetevői és funkciói tárgyszerűbb alakban jelennek meg az ezt követő írásokban. Ezek közös mód­szertani elve, bármilyen furcsán hangzik is, egy analitikus redukció. Redukció, mert „a szellem igazság­tartományá­hoz" tartozó evidenciák megragadásá­ra tör, és analitikus, mert maga a re­dukció módszeres (lebontó) elemzés révén valósul meg. Legyen szó bár a regény mai lehetőségéről, a szatíra természetéről, az utazás költészetéről, ízlésünk szerkezetéről, költő, költészet és közösség lehetséges viszonyairól, a kortárs történelmi versek erkölcsi-ideo­­lógiai-esztétikai összetevőiről, nyelv és költészet/élet viszonyáról, avagy a naplónak mint tiszta műfajnak önel­lentmondásáról. Egyed Péter e problé­mákat módszeresen a genezis, a szer­kezet és a funkció kategóriahármas mezejében fejti ki. Ez teszi számára le­hetővé, hogy e tárgykörök alapmegha­­tározásait (evidenciáit) az ontológia, etika, esztétika és az alanyi/közösségi praxis metszőpontjaiban ragadja meg. Az evidenciák így összeálló sorozata (elemzésükre a hely hiánya miatt sem térhetünk ki) sajátos helyzettudat és az ennek megfelelő cselekvési stratégia támpontjait előlegezi. Az egyébként diszkrét evidenciák reprezentatív soro­zatba szerveződését az ontológiai meg­alapozás és a korszerűség követelmé­nyeinek érvényesítése­ szavatolja. A kor­szerűség, jelen esetben a megközelítés, a módszer, az értelmezés és értékelés sokoldalúságát, multidiszciplináris meg­határozottságát és távlatos nyitottsá­gát jelenti; az ontológiai megalapo­zottság pedig a tisztán ideológiai moz­zanatok meghaladását, pontosabban a történelmi mozgás egészében való feloldását. Az igazsághoz tartozik, hogy Egyed Péter evidenciái előnyben részesített evidenciák. Mi sem bizonyítja ezt job­ban, mint kötetének zárótanulmánya (A kitekintés elemei), amelyben ezek realitást és igazolást nyernek. A '70-es években feltűnt nemzedék reprezenta­tív költőinek, kritikusainak és elmélet­íróinak eddigi munkáiban ugyanis a szerző olyan alapot, irányt és távlato­kat vél felfedezni, amelyek egyértelmű­en az általa előnyben részesített evi­denciákra épülő helyzettudat és cselek­vés igazolását perspektivikus meg­valósítását jelentik. A kör tehát bezá­rul: az evidenciákról kiderül, hogy egy adott, szűkebb közösség sajátos hely­zettudatának csak a művészi-alkotói szférában megnyilvánuló praxisának az evidenciái. Ennek megállapítása önma­gában természetesen nem értékítélet Csak azt jelzi, hogy e helyzettudat még csak virtuálisan kapcsolható közvetle­nül közösségi életünk totalitásához. Az viszont kétségtelen: Egyed Péter a létre és megvalósulásra törő gondo­­lat avatott szószólója. A létrejörő gon­dolat lehetőségei pedig végtelenek. Igaz, egy feltétellel, amit a fiatal Marx így fogalmazott meg: „Nem elég, ha a gondolat megvalósulásra tör, a való­ságnak magának is a gondolatra kell törekednie." Tehet-e mást a változástól terhes lét? Bízzunk benne, hogy nem! * Egyed Péter: A szenvedés kritikája. Facla Kiadó, Temesvár, 1980. ** Leibnitz monosz fogalma itt mint metafora funkcionál: az elidegenedett­­ségében önmagába zárt, a közösségtől elszigetelt, a világ felé „ablaktalan" embert jelölt. Ifjúmunkás 5 im laintiorliagn­ai Klaus Hensel ÜNNEPI LAKOMA Vegyes erdők, délen magas bércek. Bivalytej s házi kenyér. A paraszt rikolt, a kuvik. Babona Telepszik a konyhaablakba. Személygépkocsi vagy semmi? Mire Gondolsz? Van, aki a mosdókagylót Az osztrigával téveszti össze. Nagyapa halott. Mi örököljük A kocát. Mikor vágjuk Le? Készen áll Minden. Vaksi,, de szívós Atyafiakként ülünk asztalhoz. Mozog a villa. Ó, honi táj! Algebrai Nagyság! Változó állandóság! Rolf Bessert OPTIMISTA VERS A napi munkám dühös fenevadként tör rám, süket fülem és törékeny, gyenge vállam közt nehézkedik rám. Vajon mi történne velem, ha nem lenne kezem ügyében egy megkezdett csomag bizalom is a szobában? Rolf Frieder Mormont ORDÍTOK Ordítok, mert jóllaktam, cipőm, se szorít, van ágyam, melyben álmodom, előfizetésem a világ újságaira s egyelőre nem kell háborúban üvöltenem. Ordítok, mert szemem érzi, valami láthatatlan lopakodik felém, nagy, iszonyatos, lábnyomot se hagy maga után. Alakja elmosódott, se feje, se törzse, se térdkalácsa. Nem létezik, ám mégis itt van. Átfurakodik a kulcslyukon finom, lebegő porként, ölembe, öledbe ül, társalgásainkban is részt vesz, felcsendül verseimben is. Ne aludjatok. Tűrjétek fel ruhátok ujját, ragadjátok meg a borotvát s vágjátok le tunyaságotok zöldsörtéjű vadkanját. (Mihall­a György fordításai) „

Next