Ifjúmunkás, 1981 (25. évfolyam, 7-52. szám)
1981-02-15 / 7. szám
Szerkeszti: Cseke Gábor, Gergely Tamás és Zsehránszky István Képszerkesztő: Pusztai Péter Németi Rudolf HASONLATOK Ahogy elvadult kert bokrai rejtik maguk közé a villámsújtotta házat; ahogy a vén paraszt kiáll a jégverésbe s üveges szemmel nézi, hogy dől a búza; ahogy egy férget kikerülsz undorodva, s felöklendezed minden álmodat, ahogy a fáraók sírkamráját végül az utolsó aranylemezig kifosztják. ELLENFÉNYBEN A foncsort hagyd élni! te magad lapulj a kietlen üvegre, mosolyod némitsd el, ne kiálts árnyak támadtán hangtalan meredj a tátongó tükörbe, — árkok nőinek és hamu, zöldesre vált az arcod, de te álljál csak szótalan, pusztító ejsenményben is, hagyd a foncsort, hogy lobogjon — meddőhányóvá, hamuvá dőljön bele az arcod. Egyed Péter te FÉRFI DAL 1979-1980 Amikor mindenképpen fiatal voltál — úgy tűnik — oda sem figyeltél a sebeidre —, és arcod, mint a csónaktajték hányszor szántott végig a gyönyörű hajnali leheleteken amikor az álom csonka kövei közül feltört az első csobogásnyi szó — tudod, mire gondolok —, és a most óriások a léptei, szárnyát szegik térnek, időnek. A csónakbordák is féloldalra dőltek szárazon, napszíttán hevernek a homokban. Nem világít a városok völgybe temetett arca. S ha megkérded, hogy hol ratifikálják életed okmányait, s hogy a világgal milyen szerződést kötöttél — vonatfütty-kaláris, patkócsattogás a barlangban, kommandómosoly. ÚJABB FÉRFIDAL — a derékhadnak ajánlom Hát amit megteremtünk, miért lesz vajon a vermünk? — Mert csak egyet tudunk s ennek szegődtünk. LOBOGÁS Felcsapó gyertyatűzben élünk, egy leszedett asztal körül. Igen, egy asztal, és elhordott tálak, — mintha egy tisztáson szalonnáznál. A lobogás megvakit Tódor Domokos SOMFA kerti somfa áll ziláltan hiába a titkolt fészek, hófödte ösvényen vörösbegybe fagyott parányi dal. Balogh László mint emlékeimből kilépő végülis az embert saját humanizmusa veri szájon és saját szabadsága vezeti láncon mint emlékeimből kilépő háború utáni szakadt irhájú cigány a dobszóra is alig-alig mozduló s a mozgásra már csak belül jajduló medvét Hevesi József A MI UTCÁNKBAN korábban kelt fel a nap Virág úr miatt Szemében olyankor pipacsmezők égtek mint széltépte fáklyafények több úton s több kezet fogva jutottunk volna a földre, nem csillagokba, a jobb napokba. S most a férfikor mesterdala helyett szavunk tele a panasz panaszával, s nem segíthetünk már semmi kabalával, csak ha több utat s több kezet s fegyverszerű emlékezetet képzelünk újra a gerilla létben, perzselt szakáll-maszkban, védtelen, sebezhető télben. Ferencz Zsuzsanna FARSANG (Majtényi Eriknek) Ki minek öltözött? A mosdó — törölközőnek, az eső — köpönyegnek, a haraszt — szélnek, a kutyaharapás — szőrnek, a vetés — aratásnak, a tizenkilenc — húsznak, a munka — édes nyugalomnak, — a nyújtózkodás — takarónak, az egy tál — cseresznyének, a lassú járás — odaérésnek, eb ura — fakónak, a korsó — kútnak, a tű foka —a mennyek országának, az öregember — vénembernek, a vak — világtalant vezetőnek, a hazug ember — sánta kutyának, vagy pedig a Deákné vásznának. Korán reggelt lelt az arany. Hosszan tartott e tarka farsang. Ifjúmunkás 4 ________________________ Burján-Gál Emil LEPKECSONTVÁZ ÉS „BONCTAN“ — függőleges olvasat — Három kötete jelent meg Markó Bélának és mindenik a maga nemében egységes. A legújabb, a Lepkecsontváz költeményeiben is van az előbbi kettőhöz viszonyítva többlet, ami csak azok folytatásaként valósulhatott meg. Tán a továbblépő-megújuló azonosnak is mutatkozó költőiség foglalkoztatjavonzza a kötetek méltatóit. Olvashattuk Markó Béláról, hogy „Ő a rejtőző költő" (Székely János), költészetéről pedig, hogy: „... adekvát kritikai kód (pillanatnyi) hiányában minduntalan kicsúszik az elemzés hálójából." (Pukás Tivadar). Könnyen szert tehetne túlzott népszerűségre, mítoszt teremtve, de Markó Béla annál szerényebb, semhogy rejtélyeskedve ködösítsen, s mivel alkotó, fontosabb teendői vannak. Titka, ha van, főként az, hogy szuverén alkotó, költ és nem verset ír, nem leír, nem az általában értendő valóságot képezi le intenzíven vagy extenzíven. Ő csak építkezik és — többnyire — a vers mélyén, ezért lehetetlen kiragadott idézetekkel mutatni be, hogy mit „tud" Markó Béla, és lehetetlen pusztán a sorok, mondatok szétszedésével, szóképek, szakaszok szépségének elemzéséből következtetni a versebési többletre. (Többlet, amire botfülűek voltak mindig az epigonok.) Nála még a megverselt tárgy is — legtöbbször — körülírhatatlan pár szóban, pontosan azért, mert szerény szelete annak, amit a művészet tárgyának szokás nevezni. Más szóval, ha verselne és nem költene-alkotna, nem érezné a műfajt, műnemet, amitől irodalom a vers és amitől művészet ez a fajta irodalom, ellenben érzi azt is, ami mindezt emberi valóságunkhoz köti. Ennyiből áll az a kapcsolatív, amelyik a tulajdonképpeni tárgy és a „megverselt tárgy" egymást átfedéséből kibontható. Titka tehát, hogy együtt van (és együtt elemezhető) műveiben az, amit a művészetfilozófiában ún. tárgyi, tartalmi, formai és eszközbeli specifikum gyanánt emlegetnek. Egyszerűbben: az esztétikum igazsága, hitele, minősége, értéke. Ilyen szempontból legizgalmasabb (számomra) a Lepkecsontváz első, Visszajátszás című ciklusának a tíz verse. Kezdhetem szép sorjában, azaz visszafelé a boncolgatást, a visszajátszásnak megfelelően. 4. Milyen eszközökkel valósítja meg a visszajátszást és miért számít értéknek? Minden szava, szóhasználata, mondata közérthető, első olvasásra túlontúl is érthető, szinte kitapinthatóan részletező, szokatlan képzettársítássorozatai szintén szemléletesek, önmagukban és ugyanakkor áttételesen is megfejthetőknek tűnnek, nemcsak látvánnyá-látomássá állnak össze, de konkrétnak tetsző világgá is. Töretlenül fűzi egymásba, váltogatja, sorjáztatja végtelennek ható, kanyargós mondatversének képeit ,hogy mind a tíz versében végül is s honan ellenpontozza egy-egy (önmagban) körmönfontan megfogalmazót mondattal: „csak az emlékezhet igén rád, aki voltál" — „s tudni hogy az vagy ahol nem vagy" — „s vádaskodva tanúskodsz te is arról aki voltál vagy leszel." — „sohasem tudod meg azt amit megtudtál íme." Ez a fajta elenpontozás (megvan a többi versné is, de nem ilyen tautológikus és nem emelhető ki egyben a vers szövetből) megosztja a verset, annak belső szerkezetébe enged bepillantani. Ez a memfogalmazás-szerkezet az első részeitől sugallt, abból kikövetkeztetett gondolatainkat függőben hagyja, sem tejesíti, érvényteleníti, hatályon kívül helyezi. Nem tagadás vagy ellentmondás építi egybe a két részt és nem v vers rombolódik le (megtartja egysége), hanem a verseknek egy másik alósága teremtődik meg azzal, hogy mit versolvasói reflexeink, tudatunk »vetítenek, azt lebontja. Újraolvastata ez a szerkesztésmód a verset, vsszajátszatja. Átértékelted velünk anilógiás képzeteinket és megsemmisíti az olvasmányokhoz kapcsolódó utalásait. Ha szándéka az (amit mások íráaival kapcsolatban írt az Igaz Szóban— 1980/7 —), hogy „egyszeriségüknél logva semmi másra nem használhatói" kell legyenek a költői képek, akkor neki sikerült az olvasói beidegződése rendszerének „lebontásával" célját elérnie. Kilúgozza a félreértelmezett kölöiséget — vagy a költőiség közhelyszinű értelmezését — a versből és megrónád a vers versi mivolta. Mindkét megállapított tény együttvéve újdonság és ez az újdonság olyan érték, amit sem csupán a versolvasók irányába”' érvényesít. 3. Szerkesztési módjával, alkotói leleménnyel művészi formát valósított meg Markó Béla (mindenik versben más tartalommal), költői képek ellenpontozásával művészi képet (belső formát) , új versminőséget. A műalkotásban létrehozott művészi kép, belső formaelv a művészeti ág autonómiájához is tartozik, így objektív volta relativizálja azt, ami csupán költői képeinek vizsgálatával bizonyítható, azt például, hogy Markó Béla rejtőzködik. (Ami azonban egyfajta „bújj el s rikkants" féle játék, mivel legjobban úgy rejthető költői arca, ha már nem is ír, így meg már nem marad költő s legfönnebb civil arcát rejthetné.) Na de nem erről van szó, hanem arról a termékeny ellentmondásról, amely a költői képek , valamint azok mélyén rejlő művészi kép szintje között húzódik. E két szint egyidejűsége nemcsak azt hiúsítja meg, hogy őt lássuk-keressük sorai mögött. Fel lehet tételezni, a későbbi pontok fejtegetései szerint nem alaptalanul, hogy nem is akar ő fontos lenni, különben a formai objektivitásban van ilyen követelmény: kell lennie szubjektivitásnak, de a líra munkásaként, és nem közelképben. Meghiúsítja azt is, hogy a felsorakoztatott, felvillantott filmkockáira (s a megverselt tárgyra) figyelhessünk elsődlegesen. Nem őt és nem önmagukban a filmkockákat kell nézni, rögzíteni. Ne a szép és átszerkesztett látványt tartsuk fontosnak, ezt sulykolja belénk vagy kényszeríti ránk tehát azzal az arkhimédészi fix ponttal, amin a vers szerkezete átfordul. Átfordul és a vers fiktív jellegét átlendíti egy sajátos fiktivitásban, amelyen belül a fölfoghatót változtatja fölfoghatatlanná, hogy a fölfoghatatlanságot csalogassa fölfogható köreibe, azt, ami szokásos szerkezetű fikcióval nem közölhető. 2. Íme a termékeny ellentmondás gyümölcse: közös, de nem mondanivalót rejtve a sorok közé, hanem úgy, hogy a mondhatóra cáfol rá és a mondhatatlant, a foghatatlant, sőt, a még nem látható meglátandót, az elmesélendő még le nem irtat-írhatót csempészi elérhető köreibe. (Paradox módon ezt éppen az ellentmondás hullámhegyével, azaz feloldásával valósítja meg: plasztikus részletezés, „realizmus" által.) A még „sértetlen ’előtt’be" szeretne eljutni, amelyet még nem zavart meg a szubjektivitás, „mert mindenre / visszafénylik jogtalan emlékezésed" — írja és szándéka: az értelmezésre nem szoruló előzményeket hozni karnyújtásnyira. Nem tagadja a szubjektivitás jelenlétét, szerepét — enélkül nincs hitelesség az esztétikumon belül — sőt, ha úgy olvassuk, erre is érvényes A lehetséges dombvidék záró sora: „Síkság lenne itt, végtelen forró síkság." (A szubjektivitás hozzájárulása, az egyéniség ráadása nélkül az ábrázolás, leképezés mintha műszaki rajz, a leírás bármily precíz, holt és unalmas és élettelen lenne.) Nem akarja a szubjektivitást kizárni, hogy az „előzmények"-hez juthasson vissza, csak tán egy mostanig el nem képzelt teljesítményre készteti: túllátni, túljutni önmagán. Mert: „Míg emlékszel, nem vagy se itt, / se ott." Az önmagán túljutás nem elszemélytelenedés nála, csak helyzet- és határkő-bemérés, hogy az objektív külvilág felől is figyelhesse önmaga küszöbét, mert még „ehhez a tisztasághoz nincs közöd." (Az ötvenhatodik oldalon található idézet előrecsempészése jogos, mivel e második pont a tartalmi vetületeké, amelyek tán a kötet egészére is érvényesek.) Önmaga határán, kint is — bent is álló szubjektivitás-helyzet Markó Bélánál tudatosodott, erre fölösleges külön érvet felmutatni, mert ő maga bizonyítja a ciklus elején olvasható Szilágyi Domokos idézettel: „pajzsom ellen mért nincs fegyverem?" Ezen a ponton érinti a lírai fejlődésvonulatot alkotói leleményével, amelyet különösebb nehézség nélkül fel tudna használni látványos bravúrokhoz, inkább két terhet mozdít tovább s mindkettőt egyszerre kell: első a befogadás-sztereotípiák lebontása, a másik meg az előzmény felől nézni-láttatni azt a küszöböt, ahol mi kezdődünk és amikor a mű hitelessége kezdődik. Egy elemző beállítottságú tanulmányba tartozna, hogy a kötet egészében sikerült-e elérnie ezt a teljesítményt. Azt, hogy műfogásával, műfogásaival miközben gondolatunkat torpantja meg, hogy az így nem gondolhatóból mi következtethessünk egy gondolat előtti valamire, egy tapasztalást megelőző pillantással átfogható tisztaságra. 1. És ez a tisztaság kell legyen maga az igazság. Hogy idáig eljuthasson, nem esik végletes redukció hibájába, csupán „zárójelbe" teszi a szubjektivitást, amíg bizonyos fajta szubjektivitástól megszabadulhat, megtisztulhat. Végső alapokig ásott kötelességből, mert különben „csak idegen emlékekkel emlékezel" — figyelmeztet. Ahová eljuthatott, az egy küszöb-valóság, amely objektív és szubjektív világ egyszerre, az esztétikum szemszögéből: emberközpontú totalitás. Ez utóbbi törvényszerűségen belül nem újdonság amit tesz, az alkotó mégis, mert a saját háza táján nézett körül és söpört először, újított. Nem az egyénieskedő a kénye szerint tükröző vagy reagáló, hanem a maga hibáival leszámoló és a körülményekkel számoló szubjektivitás kellőt érdekelje. Mondhatni, csak a szubjektum objektíve szükségszerű viszonyulása érvényesülhet az alkotásban... és állhat mindennemű tett középpontjában. Bizonyára mindezt nem ilyen úton következtette ki Markó Béla, sőt, valószínű, fékezte volna egy ilyen vizsgálódás alkotó munkájában. Egy felismerés úgysem azon áll vagy bukik, hogy milyen gyakorlatban fogant. Elérkezett az elgondolható (felső és első) határához, miközben eleven és jól célzó fantáziával szőtte, ötvözte, fogalmazta és komponálta verseit. Ez a határ pedig letisztult és pontos horizontú. Játékosan érhetett az alapokig vissza, s hogy most mi a teendője, szintén ő jelzi, már ezúttal a második ciklus mottójával: „És mégis folytatnia kell, tovább találni és tovább keresni, hogy végül ott álljon fölépítve a kastély..." stb. Végül példaként csak egy verset említek, amelyben kamatoztatja az első rész kimutatott szerkesztési elvét, ahol az ellenpontozást sokszorosan alkalmazza (zárójeles beékeléssel), ahol a fiktivitással játszadozik sorozatosan — és éppen a fiktív levélműfaj mesteréről emlékezve. Megfigyelhető, hogy egyetlen ötvözet az, amivel és az, amiért alkot, vagyis a „hogyan", vagy divatosabban: „amint a szöveg önmagát teremti" és lesz „önalakú". A vers címe: M.K. kísérletei. Ha a kötet első tíz versét nem („úgy") olvastam volna, valószínű, elsiklok e vers érdekessége fölött, így pedig tudom (bizonyítani): nem voltak hiábavalók Markó Béla „kísérletei". BETHLEN GÁBOR ÚTJAIN Zudor János Hideglelős tócsákban tesped az ősz Lippára menet Marcsillye határában szobrot avat a képzelet Baljában kard jobbjában ekeszarv amellyel népe a kor ellen védte SZEÁNSZ (5.) t. (Valami mást) már kimerül az elme gépe pazar lángokat pazarol vak szemként úszó rakéta mint éj tapos és kaszabol valami mást! a homlokok holdján fekete lábnyomok VALAMI MÁST míg még VILÁG az amit megtagadok leszakadok most önmagamról ez lesz az első fokozat vak törvény pályái fenik maradékomra fogulat 2. (Noé kilátótornyi) (SZ. G.-nal) Túl későn érthetjük meg egymást hogy elkerüljük? Jöjjön aminek jönne kell? Tündököljenek e benzingőzös bioszférában vak kis villanótüzek? Széltillentő lelkűk szélviharok vad vigyorai táncolják körül és észre sem veszik! Hulljon szét ez a kerek Föld, ez a Glóbusz e maroknyi kis lehetőségostya, hulljon szét nyamvadt farkas-semező lágerekre? S hajJAJ DEHÁT MÁRIS... Jöjjön aminek jönnie kell? Túl későn? D. Mészáros Elek A VILÁG TEREMTÉSE I. hegyek és tengerek sugár-mankóval a nap ránehezedett a földre mankósebhelyek daganatai lettek a hegyek a földszem kínjában tengeri könnyezett Elekes Károly borítólapjai Bocskay Vince: Savonarola Sz. Varga Katiin rézkarca Nagy Géza rajza Tamás Blaier Klára rézkarca Bálintfi Ottó LÉTRETÖRŐ GONDOLAT Ha igaz az, amit Egyed Péter újabb kötetének* * első esszéjében állít, hogy a „Költészet ma már csak az emberiség totális viszonylatában képes artikulálódni, akkor minden, ami e költészet lehetőségéről, természetéről, működéséről és hatásáról elmondható, az átvitt értelemben az emberi szellem minden tartományára érvényes. Ugyanis, az emberiség totális viszonylatában artikulálódó (értelmet nyerő) költészet (egyáltalán a művészet) koncentráltan és szinte modellszerűen tartalmazza azokat az alapproblémákat, melyekkel minden korszerű és radikális reflexiós kísérlet szükségképpen szembekerül. E jelenség oka: a tények, a tiszta fakticitás elidegenítő-elidegenülő világában a művészet természete szerint az ellenállás közege, még akkor is, ha már annak hathatós eszköze nem lehet. A művészet legsajátabb természete éppen az, hogy azt, ami világunkban mindinkább szétválik: a fátummá merevedett adottságok uralmát és a monásszá degradált és monászként integrált individuumot* * a műalkotás egységében új, autentikusan emberi, evilági, szolidáris, teremthető és uralható egységre hozza. Félszemmel sandítva a van-ra, tehát kevesebb optimizmussal azt mondhatnánk: a művészetnek legalább ez egység emberi szükségletének tudatát kell ébrentartania, ha nem akarja visszavonhatatlanul feladni önmagát. A korszerű művészet tudatossága — folytonosságának előfeltétele. A tudatos művészet pedig a tudatosítás művészete is. Az ilyen művészetről való tudat így válhat a létről, az emberről, az emberi lehetőségről való tudattá. Minden reflexiós viszony arkhimédészi pontja az embernek a létezőhöz, egyáltalán a léthez (és ebben már benne van: a másik emberhez) való viszonya. Csak ebben a kölcsönös egymásra vonatkozásban határozódik meg a lét s benne az ember minősége. Ezért amikor Egyed Péter Füst Milán és T. S. Eliot líráját egybevető elemzése végén a költészetet mint a „szenvedés kritikáját" határozza meg, egyúttal, ha metaforikusan is, a létet és annak alanyát/tárgyát, a költőt/embert minősíti. Ha ugyanis a lét a szenvedés forrása, a létezés pedig maga a szenvedés, akkor az egyetlen igazán emberi, tehát szabad önmegvalósítás csak a szenvedés kritikája lehet. Ami viszont, éppen általános meghatározottsága révén, nem korlátozódhat pusztán a költészetre: szenvedő alanyból cselekvő alanynyá előlépni nem a költő előjoga, hanem költő létének, egyáltalán a költészet létének előfeltétele. Az alanyi megalósulás, a szabad tett és gondolat előfeltétele tehát a szenvedés és a szélvédő ember kritikája. A szenvedő ember kritikája közvetlenül azoknak a létérzékelési alakzatoknak és tudatformáknak a kritikája, amelyekben az igén saját létének meghatározásait meg- és átéli, illetve tudatosítja; közvete pedig azoknak a létformáknak a kínlata, amelyek ezeket az alakzatokat és tudatformákat létrehozzák, majd folyamatosan újratermelik. E folyamatosprodukció körkörösségének felszakítóában Egyed Péter a költészetnek (keddomnak) kitüntetett funkciót tulajdonít azzal, hogy az emberi lét evidenciái közvetíti és tudatosítja, a költészet éppen a lét (szenvedés) meghaladásánok lehetőségét és igényét tételezi. . .a megmenekedés útját természetesn a költészet sem mutathatja, de annak formájáról már mondhat valamit. Az evidencia az ember alanyiságának egész intencióét érintő sajátos létviszony. Létviszony amelyben közvetlenül tárul fel a tétiek mint folyamatszerű totalitásnak égik vagy másik alapvonatkozása. Hiszti az ember számára a létezés csak saját alanyiságára való vonatkozásában mer maradéktalan érvényt és értelmet. Az evidencia az alanyi létérzékelés csomópontja. Mivel alanyi, lényegében demokratikus. Mivel demokratikus, a legkevésbé manipulálható. Ebben a minőségében válik /válhat a létrejövő gondolat kiindulópontjává. De, mert az evidencia lételve az individuáció (az egyes alanyra vonatkoztatottság), a reflexió kiindulópontjaként csak a választott/vállalt evidenciák jöhetnek számításba. Adott evidenciák választása, bár ez még maga is alanyi mozzanat, már kilépés a tiszta közvetlenségből egyfajta közvetített és szerves totalitás, a helyzettudat irányába. Hogy a végiggondolt lét a meg- és átélt, ne pedig a manipulált létre vonatkozzon, a helyzettudat evidenciáiból kell kiindulni. De melyek a helyzettudat evidenciái? Azok, amelyek adott közösség létérzékelését, közérzetét, életvitelét, jövő- és identitástudatát a legmesszebbmenően meghatározhatják. A szenvedés kritikájának elsődleges feltétele: eljutni az evidenciákhoz. Eljutni az evidenciákhoz pedig annyit jelent, mint eljutni a léthez; levetkőzni, legyűrni a létérzékelés és kommunikáció kiüresedett vagy manipulatív formáit, avagy pozitíven fogalmazva: felfedezni, megalkotni, elsajátítani azokat az új lehetőségeket és formákat, amelyekben a jelen lét önnön történetiségének, tehát meghaladhatóságának valódi dimenzióiban mutatkozik meg. A világhoz nem lehet negatív módon viszonyulni, ha konkrétak akarunk maradni — írja Egyed Péter, majd így folytatja: „S ebből a perspektívából az egyén ontológiája a szenvedés kritikája is kell legyen, ez pedig a szolidaritás. Csak a szolidáris egyén juthat önmagához, s öntudatának fáklyája éppen a szolidaritástudat. Ez a humanisztikus mozgás, ez a szabad cselekedet ontológiájának feltétele, a méltóság alfája, és a fegyverek immanens kritikája." Az ontológiai érvényre emelt kritika így elsődlegesen pozitív jelentésre tesz szert: puszta eszköz-jellegét meghaladva, az egyénnek a közösség (nembeliség) szférájában való realizációját alapozza meg, mint annak elengedhetetlen feltétele. A szolidaritásban beteljesülő kritika ezért nem korlátozódhat csupán ideológiai funkciókra. Szerkezetében és konkrét megnyilvánulásaiban éppannyira érvényre kell jutnia a humánontológia minden eredendő dimenziójának. Csak így válhat — magunk ellen is fordítható — fegyverből a „fegyverek immanens kritikájává". A kritikának mint „a szabad cselekedet ontológiai feltételének" a kötet első esszéjében inkább metaforikusan körvonalazott összetevői és funkciói tárgyszerűbb alakban jelennek meg az ezt követő írásokban. Ezek közös módszertani elve, bármilyen furcsán hangzik is, egy analitikus redukció. Redukció, mert „a szellem igazságtartományához" tartozó evidenciák megragadására tör, és analitikus, mert maga a redukció módszeres (lebontó) elemzés révén valósul meg. Legyen szó bár a regény mai lehetőségéről, a szatíra természetéről, az utazás költészetéről, ízlésünk szerkezetéről, költő, költészet és közösség lehetséges viszonyairól, a kortárs történelmi versek erkölcsi-ideológiai-esztétikai összetevőiről, nyelv és költészet/élet viszonyáról, avagy a naplónak mint tiszta műfajnak önellentmondásáról. Egyed Péter e problémákat módszeresen a genezis, a szerkezet és a funkció kategóriahármas mezejében fejti ki. Ez teszi számára lehetővé, hogy e tárgykörök alapmeghatározásait (evidenciáit) az ontológia, etika, esztétika és az alanyi/közösségi praxis metszőpontjaiban ragadja meg. Az evidenciák így összeálló sorozata (elemzésükre a hely hiánya miatt sem térhetünk ki) sajátos helyzettudat és az ennek megfelelő cselekvési stratégia támpontjait előlegezi. Az egyébként diszkrét evidenciák reprezentatív sorozatba szerveződését az ontológiai megalapozás és a korszerűség követelményeinek érvényesítése szavatolja. A korszerűség, jelen esetben a megközelítés, a módszer, az értelmezés és értékelés sokoldalúságát, multidiszciplináris meghatározottságát és távlatos nyitottságát jelenti; az ontológiai megalapozottság pedig a tisztán ideológiai mozzanatok meghaladását, pontosabban a történelmi mozgás egészében való feloldását. Az igazsághoz tartozik, hogy Egyed Péter evidenciái előnyben részesített evidenciák. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint kötetének zárótanulmánya (A kitekintés elemei), amelyben ezek realitást és igazolást nyernek. A '70-es években feltűnt nemzedék reprezentatív költőinek, kritikusainak és elméletíróinak eddigi munkáiban ugyanis a szerző olyan alapot, irányt és távlatokat vél felfedezni, amelyek egyértelműen az általa előnyben részesített evidenciákra épülő helyzettudat és cselekvés igazolását perspektivikus megvalósítását jelentik. A kör tehát bezárul: az evidenciákról kiderül, hogy egy adott, szűkebb közösség sajátos helyzettudatának csak a művészi-alkotói szférában megnyilvánuló praxisának az evidenciái. Ennek megállapítása önmagában természetesen nem értékítélet Csak azt jelzi, hogy e helyzettudat még csak virtuálisan kapcsolható közvetlenül közösségi életünk totalitásához. Az viszont kétségtelen: Egyed Péter a létre és megvalósulásra törő gondolat avatott szószólója. A létrejörő gondolat lehetőségei pedig végtelenek. Igaz, egy feltétellel, amit a fiatal Marx így fogalmazott meg: „Nem elég, ha a gondolat megvalósulásra tör, a valóságnak magának is a gondolatra kell törekednie." Tehet-e mást a változástól terhes lét? Bízzunk benne, hogy nem! * Egyed Péter: A szenvedés kritikája. Facla Kiadó, Temesvár, 1980. ** Leibnitz monosz fogalma itt mint metafora funkcionál: az elidegenedettségében önmagába zárt, a közösségtől elszigetelt, a világ felé „ablaktalan" embert jelölt. Ifjúmunkás 5 im laintiorliagnai Klaus Hensel ÜNNEPI LAKOMA Vegyes erdők, délen magas bércek. Bivalytej s házi kenyér. A paraszt rikolt, a kuvik. Babona Telepszik a konyhaablakba. Személygépkocsi vagy semmi? Mire Gondolsz? Van, aki a mosdókagylót Az osztrigával téveszti össze. Nagyapa halott. Mi örököljük A kocát. Mikor vágjuk Le? Készen áll Minden. Vaksi,, de szívós Atyafiakként ülünk asztalhoz. Mozog a villa. Ó, honi táj! Algebrai Nagyság! Változó állandóság! Rolf Bessert OPTIMISTA VERS A napi munkám dühös fenevadként tör rám, süket fülem és törékeny, gyenge vállam közt nehézkedik rám. Vajon mi történne velem, ha nem lenne kezem ügyében egy megkezdett csomag bizalom is a szobában? Rolf Frieder Mormont ORDÍTOK Ordítok, mert jóllaktam, cipőm, se szorít, van ágyam, melyben álmodom, előfizetésem a világ újságaira s egyelőre nem kell háborúban üvöltenem. Ordítok, mert szemem érzi, valami láthatatlan lopakodik felém, nagy, iszonyatos, lábnyomot se hagy maga után. Alakja elmosódott, se feje, se törzse, se térdkalácsa. Nem létezik, ám mégis itt van. Átfurakodik a kulcslyukon finom, lebegő porként, ölembe, öledbe ül, társalgásainkban is részt vesz, felcsendül verseimben is. Ne aludjatok. Tűrjétek fel ruhátok ujját, ragadjátok meg a borotvát s vágjátok le tunyaságotok zöldsörtéjű vadkanját. (Mihalla György fordításai) „