Igaz Szó, 1944 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1944-01-04 / 1. szám

SZABAD, FÜGGETLEN MAGYARORSZÁGOT! 111. évfolyam 1. (58.) szám Döntő események előestéjén Az 1944. év első napjai mintegy íz­­lék­előt adnak abból, ami következik. Az orosz előnyomulás Kievtől nyugatra, dél­nyugatra és délre most kezd csak iga­zi arányaiban kibontakozni. Manstein tá­bornok november második felében meg­indított ellentámadása szörnyű kudarcba fulladt. Az a 22 hadosztály, melyet a né­metek Észak-Norvég­iától Görögországig kapartak össze, hogy Kiev visszafoglalá­sával legalább részben kiköszörüljék az 1943. év vereségeinek csorbáját, felmor­zsolódott. Vatutini szovjet tábornok had­seregcsoportja öt nap alatt visszavett mindent, amit a németek öt hét véres áldozatai árán megszereztek s utána napi 15—18 kilométeres sebességgel ül­dözik a szétvert hadosztályok menekülő maradványait. Nem egy helyen már több mint 200 kilométerre járnak Kievtől s a front egy hét alatt majdnem 150 kilomé­­terrel jött közelebb a magyar határhoz. Az orosz csapatok helyenként már köze­lebb vannak a Kárpátok medencéjéhez, mint Kolozsvár Budapesthez. Amellett a kievi fronton kívül is hol Nevestől nyu­gatra, hol a Dnyepr-kanyarnak 400 kilo­méterre előreugró részén lángolnak fel a sikeres orosz támadások és lehetetlenné teszik, hogy a német hadvezetőség csa­patokat dobjon át Kievtől délre, ahol a Vörös Hadsereg egyre jobban megköze­líti Hitler ukrajnai csapatainak utolsó ösz­­szeköttetési vonalait. Berlinben nem titkolják, hogy a hely­zet komoly, hogy a harcok nehezek s rendkívül súlyos veszteségekkel járnak. S a német nép nyomott hangulatát még komorabbá teszik a szakadatlan légi bombázások. A szövetségesek bombáz­ták Berlint a december 31-ére virradó éjjel s január elsején és másodikén újra olyan bombazápor hullott a német fővá­rosra, mely pusztító hatásában minden eddigit fölülmúl. S míutennek tetejébe ott a második front veszedelme. A né­met hadvezetőség már tudja, hogy kü­szöbön állanak azok a támadások, melye­ket Teheránban elhatároztak. A náci propaganda most minden erővel arra törekszik, hogy a nyugatról és délről új frontokon meginduló támadásokra előké­szítse a német népet, nehogy a kiszállá­sok sikere váratlanul érje s újabb meg­rázkódtatásokat okozzon. Ezek az események, természetesen, ko­mor hangulatot keltenek Magyarorszá­gon is. A kormányzó körökben nagy a csüggedés, a tanácstalanság. Az, hogy a háború elveszett, mindannyiuk számára világos. Egy részük szívesen otthagyná Hitlert, akihez­­a biztos győzelem remé­nyében csatlakoztak s akinek a vereségé­ben nem szeretnének osztozni. Ez a rész célozgatásokkal, tessék-i lássék gesztusok­kal sejtetni engedi, hogy ő legszíveseb­ben kiugrana a háborúból. De a Hitler­rel való szakításhoz a szándék, az óhaj nem elég: ehhez bátorság, elszántság, felelősség és kockázatok vállalása, meg a néptömegekre való apellálás kell, csu­pa olyan tulajdonság, amivel a magyar vezető réteg nem rendelkezik. A Hitler­rel való szakítás legfőbb akadálya az a kis, de befolyásos csoport, mely már any­­nyira kompromittálva van, sorsát annyira odakötötte Hitlerhez, hogy számára nincs visszaút. Ez a csoport — élén Horthyval- Kárlayval — főleg a magasabb tisztikar­ban, a vezérkarban, a csendőrségben ga­rázdálkodik s minden további nélkül ki­teszi az országot a háború irtózatos pusz­tításainak, azt remélve, hogy így néhány héttel, vagy néhány hónappal elodázza az elkerülhetetlen­­leszámolást. E csoport­tal szemben áll a magyar nép óriási több­sége, mely követeli a Hitlerrel való sza­kítást, mely haza akarja hozni az Uk­rajnába küldött hadosztályokat, fegyverre­ is hajlandó megakadályozni, hogy Hitler hordái az országon keresztül-kasul átvo­nuljanak s még az átmeneti német meg­szállást is előnyösebbnek tartja a nemzet jövője szempontjából, mint a mostani ál­lapotot. Az országot karmaiban tartó reakciós csoport makacs megátalkodottsága foly­tán nem történik semmi irányban döntés, hanem folytatódik a kivárás ürügyével. Hitler háborújának erőteljes támogatása. Az események menete napról-napra meg­hazudtolja azokat, akik a náci győzelem­re tették fel az ország jövőjét. De ezek kezében van az államgépezet, az erő­szak-szervezet. Ezek félnek attól, hogy osz­tozzanak a német összeomlásban, de fél­tik saját reakciós rendszerüket is. December óta a Hitlerre esküsző re­akciós kormányzat vad hajszát indított a hazafias elemek ellen, megtöltve velük a börtönöket, fenyegetésekkel, szerveze­tek feloszlatásával igyekszik megállítani az események elkerülhetetlen menetét. Az általános helyzet azonban annyira a háború ellenzőinek ad igazat, hogy ezek az üldözések csak olaj a tűzre, csak meggyorsítják a fejlődést. A helyzet kulcsa a hazafias ellenzéki szervezetek kezében van. Ezek a szerve­zetek beadványok, parlamenti felszólalások formájában elmondották a véleményüket és követelték a Hitlerrel való szakítást, a háború megindítóinak felelősségre vo­nását, az egész rendszer felszámolását. A hiba ott van, hogy ennél nem mentek tovább. Nem fordultak egyidejűleg a tö­megekhez és nem szólították fel őket arra, hogy azok csetekvőleg lépjenek fel. A magyar gazdatársadalom el van kese­redve a németek számára történő szaka­datlan rekvirálások miatt. Az ipari mun­kások csak kényszer alatt, fogcsikorgatva gyártják a hadianyagot Hitlernek, de gyártják. A hadsereg és a tisztikar zöme hallani se akar arról, hogy ugyanarra a sorsra juttassák őket, mint ami a 2. hon­véd hadsereget érte. Az értelmiség teljes erejével támogatná azokat, akik felhív­nák, hogy segítsen az országot a szaka­dék szélén megállítani. Soha jóvá nem tehető hibát követ az el, aki elmulasztja, hogy bátran és éle­sen ezekhez a tömegekhez forduljon és felhívja őket arra, hogy hatalmas akciók­kal, tüntetésekkel, sztrájkokkal, a hadse­regben nyílt szembeszegüléssel a haza­áruló parancsoknak, a népi megmozdulás száz más eszközével vessen véget a mos­tani egyhelyben topogásnak, a kivárás­nak. Az ilyen felszólításnak gyújtó hatá­sa volna. A nemzet mint egy ember kö­vetné s megmozdulásával nemcsak iga­zolná a testrehívókat, de magával ragadná a tétovázókat s elsöpörné azokat, akik életre-halálra Hitlerhez kötötték sorsukat. A hazafias tömegekhez kell fordulni: ez ma az az erő, mely új, helyes irány­ba löki az eseményeket, mely át tudja vinni az országot a holtponton, ahová Horthyék nemzetvesztő politikája követ­keztében jutott. Folyik a szövetségesek téli légi offenzívája Bombákkal búcsúzott az 1943. év Ber­lintől, bombákkal köszöntött Berlin­be 1944. A német fővárost december 30-án érte a múlt év utolsó légi támadása — ja­nuár 2-ára virradóra zúdult rá az új év első bombazápora. 30-án főleg Berlin keleti és déli kerületei szenvedtek. Nagy pusztításokat végzett a bombatámadás Neuköln és Tempelhof külvárosokban. Egy svájci szemtanú az Unter den Lindent, Berlin főuc­cáját, „házak csont­vázai szegélyezte kisértet-uccának“ ne­vezi. A belvárosban csak két ház maradt, mintegy csodaképpen sértetlenül. A január 2-i Berlin elleni támadással egyidejűleg Hamburgot is megtámadták a szövetséges repülők. A támadásról szóló első jelentések általánosságban nagy si­kerről számolnak be. Rendszeres támadások érik az Észak- Franciaországban lévő német célpontokat is. Az ó­év utolsó két napján Észak- Franciaország ellen végzett kirepülések számát 4500-ra teszik. December 31-én nagy amerikai kötelékek támadtak két Párizs melletti golyóscsapágy-gyárat. Angol hivatalos jelentés szerint 1943- ban minden tonna bombára, amelyet a németek dobtak Angliára, 64 tonna Né­metországra dobott angol bomba jut (az­­amerikai repü­lők­ dobta bombaterhet nem számítva !). A veszteségek és a ledobott bombák aránya a következő: a németek minden egyes Anglia fölött elvesztett repü­lőgépére 8 tonna ledobott bomba jut, míg az angolok minden Németország fölött elvesztett repülőgépük ellenében 47 tonna bombát dobtak Németországra. A németek Angliára az egész 1943. év­ben összesen kétmillió négyezer kilo­gramm bombát dobtak. Az angolok egyet­len éjszakán kétmillió háromszázezer ki­logramm bombát dobtak Berlinre. A pulit év november 18-a óta az angolok által Berlinre dobott bombák összsúlya: tizen­­négymillió kilogramm. Ez körülbelül annyi, mint ötven, egyenként 30 vagon­ból álló tehervonat teljes rakománya. A MAGYAR HADIFOGLYOK LAPJA A SZOVJETUNIÓBAN 1944 január 4. Új év—új győzelmek Az ó­év vége és az új év kezdete élénk mozgásban találta a szovjet-német fron­tot. Különösen két döntő fontosságú sza­kaszon került sor messze kiható jelentő­ségű eseményekre: az 1. balti hadsereg­­csoport és az 1. ukrán hadseregcsoport szakaszán. Egy pillantás a térképre meg­győz bennünket arról, hogy az e front­szakaszokon lefolyó események közvetlen kihatással vannak a szomszédos frontsza­kaszokra is. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az 1. balti hadseregcsoport győzel­mei az egész Baltikum és Bielorusszia sorsára kihatnak, míg az 1. ukrán had­seregcsoport most folyó harcai döntő jelentőségűek egész Ukrajna felszabadí­tása szempontjából. Nevei körül Itt két fő irányban folyik a Vörös Hadsereg előnyomulása: Vitebszk irányá­ban, Neveitől délre és délnyugatra, és — valamivel később megindult támadás fo­lyamán — Neveitől nyugatra és észak­nyugatra. A Vitebszk felé folyó előnyomulás en­nek a fontos és a németek védelmi rend­szerében elsőrendű szerepet játszó város­nak majdnem teljes körülzárásához veze­tett. Már múlt heti számunkban közölhet­tük, hogy a szovjet csapatok Vitebszk és Polock között úgy a vasúti mint a köz­úti összeköttetést elvágták. Azóta a Vi­­tebszket Orsóval összekötő országútat is elvágta a Vörös Hadsereg. A németek­nek most már csak egyetlen, az orosz tüzérség tüzének kitett vasútvonal — a vitebszk-orsói vonal — áll rendelkezé­sükre utánpótlásra, illetve Vitebszk ki­ürítésére. ! !■ ! A Vörös Hadsereg másik, Nevel mel­letti támadása: nyugatnak és északnyu­gatnak akkor indult meg, amikor Vi­tebszk körül már igen válságos helyzetbe jutottak a németek. Itt napról-napra ál­landó harcokban szorítja vissza a Vörös Hadsereg a németeket és sok tartós vé­dekezésre berendezett, megerősített hely­séget szabadít fel. A Nevel körüli harcokra jellemző a terep változatos sokfélesége. Hol nyílt sí­kon, hol erdőségben, majd dombok kö­zött folyik a harc. Itt is ott is tavak, mocsarak teszik nehézzé a terepet. Az utak szerepe télen, és különösen az efféle terepen, rendkívül nagy. Minden útvonal elvesztése újabb csapás a németekre. A terep kitűnő kihasználásával a Vö­rös Hadsereg egyik átkaroló mozdulatot a másik után hajtja végre. A németek, akik a sztálingrádi vereség óta halálo­san félnek minden olyan mozdulattól, ami a szárnyuk vagy a hátuk ellen irá­nyul, nem tudnak a Vörös Hadsereg tak­tikájával szemben hathatósan védekezni és gyakran fegyverzetük — különösen nehézfegyverzetük — hátrahagyásával me­nekülnek. Ukrajnában Az 1. ukrajnai hadseregcsoport új of­­fenzívája a Radomysl alatti áttöréssel kezdődött december 24-én hajnalban. Hogy mennyire váratlanul érte a né­meteket ez a támadás, az kiviláglik, nem utolsó sorban saját vallomásaikból. Heinz Magerlein, a német rádió harctéri tudó­sítója, például így írja le a december 24-i eseményeket: „Az egész fronton a zsitomiri körzetben megindult az orosz tüzérségi tűz, mégpedig az elképzelhető legnagyobb hevességgel. A föld megren­gett. Mikor a tüzérségi tűz még tovább erősödött, a tapasztalt katona már tudta, hogy ezzel a harcok új szakasza kezdő­dött ezen a fontos területen. Maga a tá­madás nem ért bennünket váratlanul,“ próbálja a német tudósító elhitetni hall­gatóival, de rögtön kénytelen bevallani, „de a támadás ily nagy méretére nem számítottunk.“ És a német hadvezetőség mentegetésére hozzáfűzi: „Az időjárás ugyanis két hét óta megakadályozta a légi felderítést“. Elfelejti a Goebbels-propaganda e fir­­konca — vagy szeretné, ha a közönség elfelejtené —, hogy a támadónak leg­alább épúgy szüksége van felderítésre, mint a védekezőnek és hogy az oroszok számára ugyanolyanok voltak az időjárási viszonyok, mint a németek számára. De az oroszokat ezek a nehézségek­ mégsem akadályozták abban, hogy nagyvonalú, mesteri haditerv alapján a legnagyobb pontossággal és az ellenség erőinek leg­részletesebb ismeretével hajtsák végre nagy győzelemre vezető hadműveleteiket. Orosz hang az ukrajnai harcokról Olvassuk, mit ír a Vörös Hadsereg lapja, a Krasznaja Zvezda, az 1. ukrajnai hadseregcsoport most folyó harcairól: „Az 1. ukrajnai hadseregcsoport csa­patai ugyanazon a területen nyomulnak most nyugat felé, amelyen néhány nap előtt az ellenség dühös támadásait a Dnyepr irányában visszaverték, s em­­beranyagukat, haditechnikájukat megsem­misítették. Köztudomású, mily kínos gonddal igyekeznek mindig a németek el­pusztított nehézfegyverzetük roncsait el­takarítani, egyrészt, hogy veszteségeik nyomait eltüntessék, másrészt, mert ipa­ruknak szüksége van az ócskavasra. Ez­úttal nem sikerült. Túl sok német ócskavas maradt a csatatéren, semhogy az eltaka­rításukkal elkészülhettek volna a németek.“ Megtudjuk a Krasznaja Zvezda tudósí­tásából, hogy még mindig nincs igazi orosz tél. Szemel az eső, sokhelyt áll a víz, másutt a hó alól buggyan fel a fe­kete pocsolya­ víz. Az orosz csapatok tá­madását ez a kedvezőtlen időjárás sem akadályozta meg. A Vörös Hadsereg lapja ezt írja a tü­zérségi előkészítésről, amelyben minden fajta és minden kaliberű löveg részt vett. »Negyven perccel a mi tüzérségi tű­zünk kezdete után szólaltak meg az el­lenséges tüzérségi és aknavető ütegek. De erejük percről-percre csökkent. Ne­héztüzérségünk egyik ellenséges üteget a másik után hallgattatta el.“ „Tüzérségi előkészítésünk nagy hatá­sáról panaszkodtak a foglyok is– írja a Krasznaja Zvezda tudósítója. „Helyen­ként a német gyalogság nem állta már a tüzérségi támadást sem és, elhagyva a tűz alá vett állásokat, menekült.“ Ilyen előkészítés után indult meg az a tank- és gyalogsági támadás, amelynek során a szovjet csapatok 80 kilométer kezdeti szélességben törték át a németek arcvonalát. A németek védelmi rendszere igen erős volt, a szovjet csapatoknak mélyen ta­gozott, sűrű, nagy tűzerejű állásokat kel­lett áttörniük. A németek, tudva, hogy mi forog kockán, egyik ellentámadást a másik után kísérelték meg, de sem a megerősített állások, sem az ellentámadá­sok nem segítettek. Az áttörés oly ha­ta­lmas­ erejű volt, hogy azon a németek minden kísérlete megtört. Hat nap után Hatnapos súlyos harc után a helyzet a németekre nézve még sokszorosan meg­rosszabbodott. Az áttörést sehol sem si­került elreteszelniök, sőt az oroszok ezt 300 kilométernyire kiszélesítették és 50—100 kilométernyire elmélyítették. E hat nap alatt felszabadult az egész terület, melyet a németek a Kievtől nyugatra folytatott ellentámadások során a kezük­be kerítettek. A szovjet csapatok ezen felül megtisztítottak a németektől e te­rülettől délre, délnyugatra és nyugatra fekvő jelentékeny nagyságú, sztratégiailag fontos vidékeket. A Vörös Hadsereg Radomysl után visszafoglalta Koroszten, Korosztisev, Csernyahov városokat és Zsi­­tomirig jutott el. Két napra rá merész tanktámadással és gyalogsági rohammal Zsitomirt is bevették a Vörös Hadsereg csapatai. Zsitomirt a németek elkeseredetten védték, de a szovjet csapatok nyugat fe­lől előnyomulva, a németek legfontosabb utánpótlási vonalait elvágták és a Zsito­­mir felé siető német tartalékokat vissza­vetették. Az orosz előnyomulás most sokkal szélesebb fronton folyik, mint november­ben, amikor Kiev elfoglalása után nyo­mult nyugat felé a Vörös Hadsereg. A támadás első hat napján több mint ezer helységet szabadítottak fel a szovjet csapatok, ezek között olyanokat, amelyek a további hadműveletek számára nagy lehetőségeket nyitnak. Felszabadította a Vörös Hadsereg Kazatin fontos vasúti csomópontot és Szkvira városát. Ezáltal Bjelaja­ Cerkov, az 1941-ben lefolyt har­cokból emlékezetes fontos ukrán város, félkörben be van kerítve. Ezt a mozdula­tot folytatva, a Vörös Hadsereg csapatai (Folytatás a 2. oldalon) A német visszavonulás útja Egy Voronyezs nem volt elég A voronyezsi katasztrófa egyik főbű­­nöse, a magyar történetem legnagyobb katonagyilkosa, Szombathelyi Ferenc honvédvezérkari főnök, újévi üdvözletet küldött a magyarságnak. Cikket írt újév­re a Magyar Katonaújságba, amelyben kertelés nélkül megmondja, hogy — sze­rinte — mit várhat a magyar az új esz­tendőtől. Ezt mondja: „A háború egyre inkább határainkhoz közeledik, sőt lehet­séges, hogy a határokon át is folyta­tódni fog a háború. A levegőből is tá­madások fogják érni az országot. Ezzel számolni kell és fel kell rá készülni. Hiába kívánunk békét, azt semmi áron sem kaphatjuk meg." Ez nyíllt beszéd. Ilyen messzire eddig még senki sem ment a magyar kormány­­politikusok közül. Ilyen cinikus őszin­teséggel eddig még senki sem mondta meg, hogy Magyarországból hadszíntér lesz, hogy Magyarországot össze fogják bombázni, hogy a magyar határok úgy­nevezett „védelme" eredménytelen lesz, mert a szövetséges hadak át fogják lépni a magyar határokat. Szombathelyi az el­ső, aki ezt kimondja. A vezérkari főnök úr, aki Csatay honvédelmi miniszter val­lomása szerint azért rendezte meg Voro­nyezsi, hogy ott egy 300 ezres hadsereg pusztulása árán alkalma legyen „tapasz­talatokat" gyűjteni, újra „tapasztalato­kat" akar szerezni arról, hogy milyen az, ha egy hadsereget a túlerő szétver, ha egy ország városai romokban hevernek, ha egy ország összeomlik. Szombathelyi Ferenc vezérezredes kísérteteket akar vé­gezni, kísérleti nyúlnak használja fel Ma­gyarországot, Hitler kísérleti nyálának. Folytatni Hitler háborúját először a Don­nál, aztán Kievnél, aztán a Kárpátoknál, aztán a Tiszánál, aztán a Dunánál, aztán a Bakonyban, folytatni egészen addig, amíg szusz van az országban, amíg van még fegyverbíró magyar férfi, amíg Hitler parancsolja: ez a magyar honvédvezérkar háborús programja. A magyar honvédve­zérkar főnöke újévi üdvözletében azt közli az országgal, hogy a magyar had­sereg vezetői el vannak szánva rá, hogy Németország gyepűjét, elővédjét csinálják Magyarországból. És hogy ezt a programot, mely ellen a magyar nép minden idegszálával tilta­kozik, elfogadtassa, hazudik, mint a paran­csolat. Miért kell Magyarországnak had­színtérré válnia, elvéreznie? Azért — ha­­zudja Szombathelyi —, mert „a békét semmi áron sem kaphatjuk meg". Semmi áron, Szombathelyi tudva állít valótlant. Moszkvában, Teheránban a szövetségesek nyíltan megmondták Hitler vazallusainak, hogy igenis kaphatnak békét, igenis van módjuk Újra beleilleszkedni a szabad népek nemzetközi családjába, ha szakí­tanak Hitlerrel és saját maguk járulnak hozzá szabadságuk kivívásához. Ezt Szom­bathelyi úgy fordítja le a maga nyelvére, hogy Magyarország „semmi áron" nem kaphat békét. Szakítani Hitlerrel, hozzá­járulni a magyar szabadság visszavívásá­­hoz: ez — mint békefeltétel — a vezér­kari főnök számára elfogadhatatlan! Az ő jelmondata ez: vagy Hitlerrel együtt bé­két kötni, vagy Hitlerrel együtt elpusz­tulni! És miután neki, mint vezérkari fő­nöknek, tisztában kell lennie a fasiszta tábor és a szövetségesek közti katonai erőviszonyokkal (ha nem lenne tisztában, nem írta volna, hogy a német visszavo­nulás a magyar határokon sem fog meg­állni), nyilvánvaló, hogy azt is tudja, hogy a Hitlerrel együttes békekötés és a Hitlerrel együtti elpusztulás két eshetősége közül csak az egyik reális: az elpusztulás. Ez Szombathelyi Ferenc vezérezredes újévi jókívánsága a magyarságnak. Újabb magyar segítség Hitlernek Schweinfurt, a Rajna-vidék, Észak- és Dél-Franciaország bombázása Németor­szágot golyóscsapágy-termelése 70 szá­zalékától fosztotta meg. A magyar kor­mány késznek nyilatkozott a magyar ter­melés javarészét Hitler rendelkezésére bocsátani. Egyidejűleg rendelkezése alá vonta az országban található összes go­­lyóscsapágy-készleteket, hogy ezeket Né­metországba szállíthassa. Betiltott irodalom elkobzása Magyarországon A Magyar Nemzet jelentése szerint a belügyminiszter elrendelte számos „isme­retlen nyomdában nyomtatott brosúra és röpirat” elkobzását. Többek között eze­ket: „A szakszervezeti tanács tudósítása a bérszabályokról“, „Orosz fogságból for­dulnak hozzátok“, „Követeljétek a bé­két“, „Reszkessenek az uralkodó körök!“, „A háború nyomort és pusztulást ho­zott“, „Amnesztiát a politikai foglyok­nak“.

Next