Igaz Szó, 1945 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1945-01-01 / 1. szám
2 „A német fasiszták az embergyűlölő fajelméletet választották ideológiai fegyverüknek, arra számítva, hogy a vadállati nacionalizmus hirdetése megteremti az erkölcsi és politikai előfeltételeket a német leigázóknak a rabszolgasorba taszított népek fölötti uralom számára.“ — Sztálin. Erre a hitlerista erkölcsre vet fényt a Szovjet Rendkívüli Állami Bizottság jelentése, a németek vadállati cselekedeteiről a lembergi körzetben. Büszkén írta 1942-ben a Völkischer Beobachter: „Galicia területén már érezhető a német kéz súlya.“ És így is volt. Lembergben a működésüket azzal kezdték, hogy öszszefogdosták a város hetven egyetemi tanárát, művészét, orvosát. Felnyalatták velük a négyemeletes házak lépcsőházát, a fogukkal kellett a szemetet összehordani, így kínozták a letartóztatott tudósokat, hogy előbb megtörjék emberi méltóságukat, azután lelőjték őket. A táborokba hurcolt békés polgárok és katonák élete pokol volt. A németek a fertőző betegségek megakadályozására nemhogy nem tettek semmi intézkedést, de a kiütéses tífuszos betegeket tres csoportokban helyezték el az egészséges emberek darakjaiban, hogy azokat is megfertőzzék. De az emberek pusztulásának gyorsasága nem elégítette ki a németeket, ezt fokozni kellett. Ebből a célból a német tisztek és altisztek naponként az orosz foglyok közé mentek ezzel a felkiáltással: „Na, gyerünk gyakorolni a lövészetet élő ’céltáblákon!“ Sokszor csak botokkal és csizmákkal verték szét az áldozataik fejét, mondván, hogy az orosz kutyák nem érdemlik meg a golyót. A januvi tábor parancsnoka — Wilhautz — sportból és felesége meg kislánya szórakoztatására, a parancsnoksági épület erkélyéről a műhelyekben dolgozó foglyok közé lőtt automatájával, majd átadta a feleségének a fegyvert, aki folytatta a lövöldözést. Hogy kilencéves kislányának örömet szerezzen, kettőnégyéves gyerekeket dobáltatott a levegőbe és beléjük lőtt, miközben a kislánya tapsolt és kiabálta: „Papa még!— Papa még!“ Ugyanezen Wilhautz, Hitler 54 éves születésnapján maga választott ki 54 foglyot és lőtt agyon. Máskor az emberek kínzását, meggyilkolását muzsikaszó mellett végezték. E célból zenekart szerveztek foglyokból, egy zenetanár karmesterrel. A zeneszerzőket „haláltangók“ megírására kényszerítették, míg nem, végre, a tábor likvidálása előtt valamennyiöket agyonlőtték. Arról azonban soha sem feledkeztek meg, hogy az áldozataikat német alapossággal kifosszák és a rablott holmit Németországba szállítsák. Igen sok külföldi állampolgárt az oroszokéhoz hasonló sors ért. A galíciai körzetbe hurcolták a német kormány parancsára a civil-, illetve katonafogoly külföldieket németországi koncentrációs táborokból. Az elvetemedett német rablógyilkosok aztán meggyilkoltak mindenkit, akiknek jelenléte nekik kényelmetlen volt. Mussolini bukása után a Lembergben állomásozó olasz katonáktól azt követelték, hogy esküdjenek hűséget Németországnak. Több mint kétezren ezt megtagadták, mire mindnyájukat kivégezték — köztük több generálist és magasrangú tisztet is. Hetenként érkeztek Németországból a francia hadifoglyok, akik hazaszökéssel kísérleteztek. Ellenük ez volt a vád: „Nem akartak dolgozni Németország védelméért.“ Szörnyen bántak velük is. Mikor ezért panaszra mentek, azt válaszolták nekik: „Ez a bánásmód még túlságosan jó a francia kutyák és disznók számára“. Mikor engedélyt kértek, hogy haza írjanak, ez volt a válasz: „Minek? A szüleiteket már biztosan agyonlőtték, a feleségeitekkel pedig német katonák hálnak“. 1943 júniusában a Vörös Hadsereg feltartóztathatatlanul gyors előnyomulása megijesztette a hóhérokat. Himmler főhóhér parancsára Katzmann SS-altábornagy rendeletet adott ki a hullák kiásására és elégetésére. 1200—1600 hullából nagy máglyákat csináltak, ezt leöntötték benzinnel és meggyújtották. A hamut, hogy az aranytárgyakat, fogkoronát, gyűrűt, órát kiszedhessék — átszitálták, aztán szétszórták a földeken, vagy elásták. A csontok számára külön csontzúzó gépet konstruáltak, amely a januvi láger területén épen került a Vörös Hadsereg kezébe. A Szovjet Rendkívüli Állami Bizottság adatai szerint a Zembergi körzetben 700.000 szovjet és külföldi polgárt öltek meg: a januvi táborban 200.000; a sembergi citadellában 140.000; a leszinszki erdőben 200.000, a zsidó gettóban 130.000 az áldozatok száma. A gonosztevők neve ismeretes. Felelni fognak! dr. FRIED DÉNES hdf. A lembergí pokol „Háború és béke'9 't folyó világháború Tolsztoj 80 előtt írott világhírű regényét a jelen legaktuálisabb könyv. Nemcsak a Szovjetunióban,gliában és Amerikában is egy, olvasva jelennek meg tömegkiadásai. Olvasók és bírálók lelkesen hangsúlyozzák, hogy a mai nap igazi megértésének költői kulcsa itt van. Ezt az igen érdekes jelenséget nem lehet egyszerűen Tolsztoj regényének páratlan irodalmi tökéletességével magyarázni. Igaz, nagy időkben az emberek szeretnek visszanyúlni a költészet legnagyobb alkotásai felé, hogy lelküket nagy feladataik színvonalára emeljék. De ez nem magyarázza meg miért lett a legnagyobb remekművek közül éppen Tolsztojnak ez a regénye éppen ma ilyen aktuálisan gyújtó hatású? Nem külsőségekről, nem a háború virtuóz leírásairól van itt szó. Ilyen leírásokat találunk más nagy alkotásokban is. Azonkívül a háborúk katonailag és társadalmilag rendkívül különböznek egymástól. Ha a külső ismertetőjeleket vesszük, alig találunk analógiát az 1812- es háború és a mai világháború között. Hol van mégis az a kapcsolat, amelyet sok százezer olvasó ösztönszerűen érez? Mindenekelőtt az orosz nép története fogja meg az embereket. Az egész világ előtt felmerült az a kérdés: miért éppen az orosz népnek sikerült győzni a világzsarnok Hitler ellen? Miért éppen az orosz népnek sikerült széttörni azt az igát, amely alá Hitler az összes szabad népeket hajtani akarta és időlegesen hajtotta is? Nemzeti sajátosságok pontos megrögzítése mindig kényes kérdés. Veszélyes elhanyagolni a különbségeket a korok között és így konstruálni valami a történelemtől független, a történelem felett lebegő „nemzeti szellemet“, „népi sajátosságot“. Aki a mai orosz népet igazán meg akarja érteni, aki tisztába akar azzal jönni, miért győzött éppen ez a nép, annak nemcsak az orosz népi fejlődés folytonosságát kell tekintenie, hanem ugyanakkor azt az óriási különbséget, azt a hallatlan ellentétet, amely a mai szabad Szovjetuniót a cárizmus idejétől elválasztja. Mégis — és ebben van a regény aktualitása — jogos, érdekes és megválaszolható kérdés: hogyan lett az orosz nép azzá, amivé ma lett. Erre a kérdésre ad választ Tolsztoj regénye. Csak a leglényegesebb vonásokat emelhetjük ki itt. Mindenekelőtt: Tolsztoj a háborút nemcsak a nép békebeli életével helyezi szembe, nemcsak megmutatja helyét a nép összéletében, hanem a háborút magát mint a nép fejlődésének meghatározott fontos szakaszát ábrázolja. Innen érthető az 1812-es népi, védekező, felszabadító háború sajátossága. Nem az első háború ez, melyet Tolsztoj e regényében leír. A regény elején elkísérjük az orosz sereget az austerlitzi megsemmisítő vereségig. A vereség szörnyű, pedig a hadsereg akkor sem rossz. Előttünk áll a tisztek dicsvágyó lelkesedése, a katonák elszánt hősiessége. Mégis, látjuk, elkerülhetetlen a vereség. Tolsztoj ábrázolásmódja szakadatlanul felveti a kérdést: mit keresnek az orosz katonai ruhába öltözött parasztok Ausztriában, Csehországban és Németországban? Aháború politikai értelmetlensége a nép jól felfogott érdekei szempontjából: ezt világítja meg Tolsztoj a hadjárat egész lefolyásában, ezzel magyarázza a katonailag jó hadsereg elkerülhetetlen vereségét. Ez az ellentét magyarázza meg az 1912 háború sajátosságát. 1812: háború a haza védelmére, a betolakodott ellenség ellen. A nép háborúja. Nemcsak a hivatásos hadsereg harcol, hanem az előrenyomuló és később a visszavonuló Napóleon hátában szakadatlanul alakulnak meg a hősies partizáncsapatok. Hadsereg és partizánok elválaszthatatlan egységet alkotnak: a nép törhetetlen akaratát az idegen járom lerázására. A nagy regény befejező szakasza egyszersmind előjátéka a 19. század orosz forradalmai közül az elsőnek, a dekabristák 1825-ös felkelésének. Maga a felkelés kívül esik a regény keretein, de a regény utójátéka egyúttal prológusa ennek a nagy eseménynek, felfedi azokat a szellemi és erkölcsi irányzatokat, amelyek szükségszerűen a dekabristákhoz vezették az orosz társadalom legjobbjait. Tolsztoj gondolkodó, mélyen érző, mélyen hazafias hőseinek fejlődése belső szükségszerűséggel visz ide. Ez a perspektíva adja meg Tolsztoj korképének igazi nagyszabású voltát. A nagy francia forradalom eszméinek, a demokratikus felszabadulás gondolatának elevenné válását éljük át az orosz népben. Tolsztoj megmutatja, hogy ezek az eszmék, melyek eleinte csak mint elvont gondolatok jelentkeznek, éppen az 1812-es szabadságharcon keresztül nőnek elevenekké, igazi mozgatóerőkké az emberekben. A népi szabadság nagy költészete ez: a haza felszabadítása a külső elnyomás alól és a belső igazerázása ugyanannak a folyamatnak szervesen összefüggő szakaszai. Ennek a kapcsolatnak hatalmas költői erővel történt megelevenítése teszi olyan izgatóan aktuálissá Tolsztoj regényét. Ennek az összefüggésnek ténye világítja meg a mai napot, teszi izgatóan érdekessé a mai nap társadalmi előtörténetét. 1917-ben fut össze az orosz társadalmi élet minden szála, mely addig külön-külön, bár objektív összefüggésben, létezett. Egy évszázad vágyainak teljesülése a nagy Október. Ezért magyarázata a mának az az irodalom, mely ennek előtörténetét megvilágítja. A magyar olvasó lelkesedéssel, szégyenérzettel és reménnyel olvassa ma ezt a könyvet. Lelkesedéssel, mert a Tolsztoj leírta korszak magyar kortársai, ha kissé később is, a reformkorszaktól 48-ig ugyanazon az úton jártak, mint Tolsztoj legjobb hősei. Szégyenérzettel, mert ennek az útnak közel száz éve végeszakadt és a magyar nép az ellenkező, dicstelen, romlást hozó utat választotta. Reménységgel, mert Magyarországon is földerengett a felszabadulás első hajnalhasadása és a magyar nép újból megmutathatja, hogy mégsem egészen méltatlan utódja 48 hősies nemzedékének. LUKÁCS GYÖRGY Igaz Szó Orosz élet — Egy svájci lap beszámolója — A Bemer Tagnacht című nagy svájci újság terjedelmes cikket közöl az orosz ember életéről. „Bár az orosz ember minden erejét a háború szolgálatába állítja — olvassuk a svájci tudósító cikkében — az élet mégsem veszíti el náluk szépségét és kellemes oldalait. Az összes orosz városokban minden színház nyitva van. A kitűnő hangversenyek egymást érik, a háború idején több helyen olyan nagy zenemű keletkezett, amelynek a művészetben korszakalkotó jelentősége van, mint például Sosztakovics hetedik szimfóniája, melyet az ostromlott Leningrádban írt. A tudományos élet a háború alatt különösen felvirágzott. Az új tudományos felfedezések és találmányok nagy részét a világ csak a háború után fogja megismerni. Az orosz ember érdeklődése tudományos kérdések iránt a háború alatt még fokozódott. Rengeteg népszerű ismeretterjesztő előadást hallgatnak. Akárhányszor előfordult — írja a svájci tudósító —, hogy a villamoson, vagy földalattin egy mellettem ülő minkásruhás férfi, vagy nő elmélyedve olvasott egy könyvet. Válla fölött átnézve láttam, hogy nem detektívregény, hanem fizika, vegytan, vagy mennyiségen foglalkoztatja ezt az egyszerű munkásembert. Bár millió és millió ember igyekszik behatolni a tudomány titkaiba, ez nem gátolja, hogy más milliók ugyanakkor vallásos hittel nézzék a világot. Akár természettudományi, akár vallási alapon álljon is az orosz ember, egyben mindenki megegyezik, hogy a háborút föltétlenül meg kell nyerni és, hogy mindenben követni kell a Sztálin vezetése alatt álló kormányt. A családi élet Oroszországban a háború alatt még bensőségesebb lett — állapítja meg a svájci újságíró. — A legnépszerűbb orosz költemény most Szimonov fiatal orosz költő »Várj reám!« című verse, amely az asszonyi hűség nagyságát dicséri. A rengeteg tragédiában, amelyet az orosz nép a fasiszta garázdálkodások alatt átélt, a szülői és gyermeki szeretet megnyilatkozásainak gyönyörű példáit láttuk. Egyetlen nép fiainak magánéletébe sem gázolt bele a fasizmus olyan kegyetlenül, mint az oroszéba, de ugyanekkor egyetlen egy nép sem tanúsított oly hősi ellenállást, mint az orosz. A háború az orosz nép minden rétegétől nagy áldozatokat követel. De sok tekintetben jelentős anyagi fellendülést is hoz. A parasztság jövedelme nagyon fokozódott. A rengeteg technikai újítás folytán a gyárakban állandóan emelkedik a munkásság jövedelme. Ugyanez áll a tisztviselőkre és a szabad értelmi foglalkozásúakra is.“ A svájci újságíró így fejezi be: „Aki az orosz embert meg akarja nevettetni, annak csak egyet ajánlhatok: mondja el neki, hogy micsoda bődületes sületlenségeket terjeszt róla a fasiszta propaganda. Nagyobb kacagást fog ezzel kiváltani, mint a világ legjobb humoristája.“ Mandarinsxüres Grúziában is BAKUBAN vasbetonból építenek petróleum-szállító hajókat. Néhány kétszáz tonnás hajó már elkészült. A SZOVJETUNIÓ LEGFELSŐBB TANÁCSA jóváhagyta a szovjet—francia egyezményt, melyet december 10-én kötöttek Moszkvában. A KJEV újjáépítése hatalmas léptekkel halad előre. A Dnyepr folyó partján elterülő 150 hektár kiterjedésű téren a Tudományos Akadémia növénytani kertjét létesítik. if KALMÜK-FÖLDÖN új üveggyár épült, mely a helyi lakosság szükségletét látja el. if ÖTVENEZER szovjet iskolásgyermek szanatóriumokban és téli üdülőtelepeken fogja tölteni a téli szünidőt, tanítók és orvosok felügyelete alatt. is TASKENT közelében egy új, hatalmas vízierőművet helyeztek üzembe. Építéséhez 1.800.000 köbméter földet ástak ki és 14.000 köbméter betont használtak fel. Ez a hatodik vízi erőmű, mely a háború alatt épült fel Üzbekisztánban. if HARKOVBAN megnyílt a Zeneművészeti Főiskola. if A VOLOGDA1 városi könyvtár tíz teljesen felszerelt iskolai könyvtárat küldött újévi ajándékul a felszabadított területekre. szorcsolyatáncosok víganejtenek a moszkvai jégpályán A szovjet sajtó az utóbbi napok folyamán regisztrálta azt az eseményt, hogy ötezernél több szovjet tanító a honvédő háború alatt a pedagógia és kultúrmunka területén szerzett érdemeinek elismeréséül magas kitüntetést kapott az államtól. A Szovjetunió népe osztatlan örömmel és elismeréssel vett tudomást a kultúra és népnevelés önzetlen harcosainak kitüntetéséről. A kitüntetés azonban nemcsak az említett ötezer pedagógusnak szólt, hanem a Szovjetunió valamennyi lelkes és harcos tanítójának és tanítónőjének. A cári Oroszországban nagyon alacsony szinten mozgott a népnevelés. Kevés volt a tanító. S az a kevés is örökös anyagi gondokkal küzdött s a nép széles rétegei kultúrátlanságba és tudatlanságba süllyedtek. Az ország összlakosságának 60%6-a nem tudott írni-olvasni. A tanítóképzés hiányossága, a tanítók alacsony kultúrszíntje, anyagi nyomora és a széles néprétegek elmaradottsága, mind-mind a cári kultúrpolitika kisérő jelenségei és függvényei. Csehov, a nagy orosz író, még a forradalom előtti időkben úgy nyilatkozót Maxim Gorkinak a tanítókról, hogy „kétségbeejtően elmaradottak, műveletlenek és szegények“. .. A nagy Szocialista Októberi Forradalom felszabadította a tanítókat megkötöttségeik alól, kiemelte a kultúra munkásait anyagi és szellemi nyomorukból és új alapokra rakta a nevelés ügyét. S a forradalom óta olyan hatalmas és szinte felmérhetetlen haladás és fejlődés állott be kulturális és szellemi síkon, amilyent a világ még nem látott. Gombamódra nőttek az iskolák, tanítóképzők, évről-évre zuhant az analfabéták száma, egyre több és több tanító terjesztette a kultúrát szerte az országban, messze keleten és északon, mindenütt, ahová a cárizmus népelnyomó politikája csak sötétséget és nyomort juttatott. Az a nagy erkölcsi és anyagi támogatás, megbecsülés és érdeklődés, amit a párt és a kormány tanúsított a tanítókkal szemben, a kultúra, népnevelés és tanítás valóságos héroszaivá emelte a népnevelés hatalmas táborát. Sztálin márványba kívánkozó szavakkal ecsetelte a tanítói munka nagy horderejét. „Országunk munkáshadseregének egyik legfontosabb része a néptanítók hatalmas sorfala, mely az új életet szocialista alapokon építi“. .. A szovjet népművelés alapját korunk leghaladottabb eszméje képezi, mely szoros kapcsolatot teremt elmélet és gyakorlat között és soha nem szakad el az élettől, a valóságtól. A szovjet tanító az ifjúsággal együtt él, irányít, tanít, formál és a szocialista haza iránti hűségre, munkaszeretetre, más népek megbecsülésére. Sztálin és Lenin útmutatásainak szellemében neveli az ország leendő polgárait. Ez a nevelési rendszer nem ismer nacionalista, soviniszta előítéleteket, vagy faji gyűlölködést. A szovjet haza iránti lelkes odaadásra és az ország valamennyi dolgozóinak megbecsülésére és szocialista szellemben tanítja az egész ifjúságot. Tény, hogy a Szovjetunió a három és fél év óta tomboló háború folyamán nemcsak gazdasági, katonai, politikai és technikai fölényét és erejét mutatta mega fasiszta Németországnak, hanem ideológiai és morális szilárdságát is. A szovjet tanítók, akik városon és falun ép úgy, mint a legtávolabbi országrészeken, fáradtságot nem ismerve tanították s nevelték a szovjet haza ifjúságát, olyan ideológiai és morális fegyvereket adtak tanítványaiknak, amelyek a világtörténelemben is egyedülálló harci cselekményekre és hőstettekre lendíti tette őket. RÓZSA JÓZSEF hdf. Buharát, az ezeregy éjszaka meséjében is helyet foglaló keleti csodavárost, a buharai oázist, a gyümölcskertek rengetegét nagy veszély fenyegeti. A Karakum felől mind közelebb tolódik hozzá futóhomokból álló dombok láncolata. Egyes helyeken a vándorló homokbuckák már el is érték az oázist. Ha a nagyszerű termést hozó barackfák törzsének egyharmadát ellepte a homok, a fa kiszárad. Ugyanez a sorsa a szöllőtőkének is. Mikor a hetekig tartó téli szelek felkerekednek, a homokdombok velük mennek, újabb és újabb területeket borítanak el az oázisból és sivataggá teszik. Afutóhomokot—ezt a halálos ellenséget — tulajdonkép az ember maga indította el pusztító útjára. A középázsiai félsivatagi területeket valamikor fűgyep borította, mely lekötve tartotta a homokot. A vihar elszáguldott a füves térségek felett, anélkül, hogy a homoktengert hullámzásba hozhatta volna. De jöttek a vándor törzsek és a gyepes területek legelőül szolgáltak marháiknak. A népvándorlások korában egyik törzs, egyik nép a másikat tolta, lökte előre és hátra és a legelőkön a nyájak sokasága haladt át. Százezernyi éhes állati száj tépte állandóan a füvet, de még számosabb pata taposta a fűgyökereket. A paták kirúgták, kiemelték a gyökerek jó részét és még mielőtt új gyep keletkezhetett volna, már jött az újabb vándorlások hulláma, új nyájak is és ennek eredményeként nagy területeken végleg megsemmisült a fűgyep. Elindultak a szelek és felkapták a már most szabad homokot. Az azóta sem állt meg és az állandó mozgás közben még finomabbra őrlődött, szinte folyékonnyá vált és futóhomok lett belőle. Végeznek-e a homokbuckák a buharai oázissal, annak viruló életével? Nem! A futóhomokot meg lehet állítani, ha bűvös kezek újból tetejébe borítják a fűgyepet. Hosszú tudományos vizsgálatok és kísérletek után megtalálták ennek módját és a buharai oázis kolhozparasztjai serényen alkalmazzák e varázseszközt. Hiába szórnánk fűmagot a homokra. A kibúvó gyökereknek nem volna mibe megkapaszkodniuk, a futóhomok magával ragadná a sarjadzó füvet. Előbb szilárd talajt kell biztosítani neki. Ezt a feladatot pedig a kandim-cserje végzi el. Már a kandim növény magja is dacosan védekezik az ellen, hogy a homok vastagon elborítsa és elpusztítsa. A mag olyan ruganyos, mint a gyermekláncfű magja. Ha a szél kezd fújni, a mag gyorsabban repül, mint a futóhomok és nem engedi magát betemetni. A kandim-cserje első hajtásai is védekeznek az élve-eltemetés ellen. A cserjének nincsenek levelei, csak vékony ágai. Ha nincs levél, a sodródó homokot nem fogja fel semmi, az ágak között az tovább haladhat és az új cserje érintetlenül ottmarad. A cserje olyan gyors növésű, hogy mindig magasabbra emelkedik, mint a körötte lerakódó homokrétegek. A növekvő kandim új és új ágakat bocsájt ki. Az alsó ágak a homok alá kerülnek, de megkötik azt. A kandim-cserjék mellett a homok megáll. Az álló homok tetején fűszálak sarjadnak ki. Visszatér a fűgyep, mely a futóhomok buckáit mozdulatlanságra kényszeríti. Persze nem szabad bízni a véletlenül odakerülő fűmagokban. Ott, ahol már legyökeredzett a kandim, a márlekötött területen bőven el kell szórni a fű-magot. Ez meggyorsítja a gyep megerősödését. A kandim-cserje és a fű-gyep végül győztesen kerül ki a harcból. A középázsiai sivatagokban számos romváros áll. Valamikor virágzó élet színhelyei voltak, de ma a halál csendje uralkodik düledező falai között. A futóhomok pusztította el kertjeiket, eltemette félig utcáikat és menekülésre késztette lakóikat. E tömegtragédiák azonban nem fognak megismétlődni. Nemcsak Buhara oázisának eredményes védelme van folyamatban. Mindenütt megindul a küzdelem a futóhomok megkötésére. 1945 január 1