Igaz Szó, 1945 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1945-01-01 / 1. szám

2 „A német fasiszták az embergyű­lölő fajelméletet választották ideoló­giai fegyverüknek, arra számítva, hogy a vadállati nacionalizmus hirdetése megteremti az erkölcsi és politikai elő­feltételeket a német leigázóknak a rabszolgasorba taszított népek fölötti uralom számára.“ — Sztálin. Erre a hitlerista erkölcsre vet fényt a Szovjet Rendkívüli Állami Bizottság jelentése, a németek vadállati cselekede­teiről a lembergi körzetben. Büszkén írta 1942-ben a Völkischer Beobachter: „Galicia területén már érezhető a német kéz súlya.“ És így is volt. Lembergben a működésüket azzal kezdték, hogy ösz­­szefogdosták a város hetven egyetemi tanárát, művészét, orvosát. Felnyalatták velük a négyemeletes házak lépcsőházát, a fogukkal kellett a szemetet összehor­dani, így kínozták a letartóztatott tudó­sokat, hogy előbb megtörjék emberi mél­tóságukat, azután lelőjték őket. A táborokba hurcolt békés polgárok és katonák élete pokol volt. A németek a fertőző betegségek megakadályozására nemhogy nem tettek semmi intézkedést, de a kiütéses tífuszos betegeket t­­res csoportokban helyezték el az egész­séges emberek darakjaiban, hogy azokat is megfertőzzék. De az emberek pusztulásának gyorsa­sága nem elégítette ki a németeket, ezt fokozni kellett. Ebből a célból a német tisztek és altisztek naponként az orosz foglyok közé mentek ezzel a felkiáltással: „Na, gyerünk gyakorolni a lövészetet élő ’céltáblákon!“ Sokszor csak botokkal és csizmákkal verték szét az áldozataik fejét, mondván, hogy az orosz kutyák nem érdemlik meg a golyót. A januvi tábor parancsnoka — Wil­­hautz — sportból és felesége meg kis­lánya szórakoztatására, a parancsnoksági épület erkélyéről a műhelyekben dolgozó foglyok közé lőtt automatájával, majd átadta a feleségének a fegyvert, aki foly­tatta a lövöldözést. Hogy kilencéves kislányának örömet szerezzen, kettő­­négyéves gyerekeket dobáltatott a le­vegőbe és beléjük lőtt, miközben a kis­lánya tapsolt és kiabálta: „Papa még!— Papa még!“ Ugyanezen Wilhautz, Hitler 54­ éves születésnapján maga választott ki 54 foglyot és lőtt agyon. Máskor az emberek kínzását, meggyil­kolását muzsikaszó mellett végezték. E célból zenekart szerveztek foglyokból, egy zenetanár karmesterrel. A zeneszer­­zőket „haláltangók“ megírására kénysze­rítették, míg nem, végre, a tábor likvi­dálása előtt valamennyiöket agyonlőtték. Arról azonban soha sem feledkeztek meg, hogy az áldozataikat német ala­possággal kifosszák és a rablott holmit Németországba szállítsák. Igen sok külföldi állampolgárt az oroszokéhoz hasonló sors ért. A galí­ciai körzetbe hurcolták a német kor­mány parancsára a civil-, illetve katona­fogoly külföldieket németországi koncent­rációs táborokból. Az elvetemedett német rablógyilkosok aztán meggyilkoltak min­denkit, akiknek jelenléte nekik kényel­metlen volt. Mussolini bukása után a Lembergben állomásozó olasz katonáktól azt követelték, hogy esküdjenek hűsé­get Németországnak. Több mint kétez­ren ezt megtagadták, mire mindnyáju­kat kivégezték — köztük több generá­list és magasrangú tisztet is. Hetenként érkeztek Németországból a francia hadifoglyok, akik hazaszökéssel kísérleteztek. Ellenük ez volt a vád: „Nem akartak dolgozni Németország védel­méért.“ Szörnyen bántak velük is. Mi­kor ezért panaszra mentek, azt válaszol­ták nekik: „Ez a bánásmód még túlsá­gosan jó a francia kutyák és disznók számára“. Mikor engedélyt kértek, hogy haza írjanak, ez volt a válasz: „Minek? A szüleiteket már biztosan agyonlőtték, a feleségeitekkel pedig német katonák hálnak“. 1943 júniusában a Vörös Hadsereg feltartóztathatatlanul gyors előnyomulása megijesztette a hóhérokat. Himmler fő­hóhér parancsára Katzmann SS-altábor­­nagy rendeletet adott ki a hullák kiásá­sára és elégetésére. 1200—1600 hullából nagy máglyákat csináltak, ezt leöntötték benzinnel és meggyújtották. A hamut, hogy az aranytárgyakat, fogkoronát, gyűrűt, órát kiszedhessék — átszitálták, aztán szétszórták a földeken, vagy elás­ták. A csontok számára külön csont­zúzó gépet konstruáltak, amely a ja­nuvi láger területén épen került a Vörös Hadsereg kezébe. A Szovjet Rendkívüli Állami Bizottság adatai szerint a Zembergi körzetben 700.000 szovjet és külföldi polgárt öl­tek meg: a januvi táborban 200.000; a sembergi citadellában 140.000; a leszin­­szki erdőben 200.000, a zsidó­ gettóban 130.000 az áldozatok száma. A gonosztevők neve ismeretes. Felelni fognak! dr. FRIED DÉNES hdf. A lembergí pokol „Háború és béke'9 't folyó világháború Tolsztoj 80 előtt írott világhírű regényét a jelen legaktuálisabb köny­­v. Nemcsak a Szovjetunióban,­gliában és Amerikában is egy­­, o­lvasva jelennek meg tömegkiadásai. Olvasók és bírálók lelkesen hangsúlyoz­zák, hogy a mai nap igazi megértésének költői kulcsa itt van. Ezt az igen érdekes jelenséget nem lehet egyszerűen Tolsz­toj regényének páratlan irodalmi tökéletességével ma­gyarázni. Igaz, nagy időkben az embe­rek szeretnek visszanyúlni a költészet legnagyobb alkotásai felé, hogy lelküket nagy feladataik színvonalára emeljék. De ez nem magyarázza meg miért lett a legnagyobb remekművek közül éppen Tolsztojnak ez a regénye éppen ma ilyen aktuálisan gyújtó hatású? Nem külsőségekről, nem a háború vir­tuóz leírásairól van itt szó. Ilyen leírá­sokat találunk más nagy alkotásokban is. Azonkívül­ a háborúk katonailag és társadalmilag rendkívül különböznek egymástól. Ha a külső ismertetőjeleket vesszük, alig találunk analógiát az 1812- es háború és a mai világháború között. Hol van mégis az a kapcsolat, amelyet sok százezer olvasó ösztönszerűen érez? Mindenekelőtt az orosz nép története fogja meg az embereket. Az egész vi­lág előtt felmerült az a kérdés: miért éppen az orosz népnek sikerült győzni a világzsarnok Hitler ellen? Miért éppen az orosz népnek sikerült széttörni azt az igát, amely alá Hitler az összes szabad népeket hajtani akarta és időlegesen haj­totta is? Nemzeti sajátosságok pontos megrög­zítése mindig kényes kérdés. Veszélyes elhanyagolni a különbségeket a korok között és így konstruálni valami­ a tör­ténelemtől független, a történelem felett lebegő „nemzeti szellemet“, „népi sajá­tosságot“. Aki a mai orosz népet iga­zán meg akarja érteni, aki tisztába akar azzal jönni, miért győzött éppen ez a nép, annak nemcsak az orosz népi fejlő­dés folytonosságát kell tekintenie, ha­nem ugyanakkor azt az óriási különbsé­get, azt a hallatlan ellentétet, amely a mai szabad Szovjetuniót a cárizmus ide­jétől elválasztja. Mégis — és ebben van a regény ak­tualitása — jogos, érdekes és megvála­szolható kérdés: hogyan lett az orosz nép azzá, amivé ma lett. Erre a kérdés­re ad választ Tolsztoj regénye. Csak a leglényegesebb vonásokat emel­­hetjük ki itt. Mindenekelőtt: Tolsztoj a háborút nemcsak a nép békebeli életével helyezi szembe, nemcsak megmutatja he­lyét a nép összéletében, hanem a háborút magát mint a nép fejlődésének megha­tározott fontos szakaszát ábrázolja. In­nen érthető az 1812-es népi, védekező, felszabadító háború sajátossága. Nem az első háború ez, melyet Tolsztoj e regé­nyében leír. A regény elején elkísérjük az orosz sereget az austerlitzi megsem­misítő vereségig. A vereség szörnyű, pedig a hadsereg akkor sem rossz. Előt­tünk áll a tisztek dicsvágyó lelkesedése, a katonák elszánt hősiessége. Mégis, látjuk, elkerülhetetlen a vereség. Tolsz­toj ábrázolásmódja szakadatlanul felveti­­ a kérdést: mit keresnek az orosz katona­i ruhába öltözött parasztok Ausztriában,­­ Csehországban és Németországban? A­­háború politikai értelmetlensége a nép jól felfogott érdekei szempontjából: ezt világítja meg Tolsztoj a hadjárat egész lefolyásában, ezzel magyarázza a kato­nailag jó hadsereg elkerülhetetlen vere­ségét. Ez az ellentét magyarázza meg az 1912 háború sajátosságát. 1812: háború a haza védelmére, a betolakodott ellen­ség ellen. A nép háborúja. Nemcsak a hivatásos hadsereg harcol, hanem az előrenyomuló és később a visszavonuló Napóleon hátában szakadatlanul alakul­nak meg a hősies partizáncsapatok. Had­sereg és partizánok elválaszthatatlan egységet alkotnak: a nép törhetetlen akaratát az idegen járom lerázására. A nagy regény befejező szakasza egy­szersmind előjátéka a 19. század orosz forradalmai közül az elsőnek, a dekab­risták 1825-ös felkelésének. Maga a fel­kelés kívül esik a regény keretein, de a regény utójátéka egyúttal prológusa ennek a nagy eseménynek, felfedi azokat a szellemi és erkölcsi irányzatokat, ame­lyek szükségszerűen a dekabristákhoz vezették az orosz társadalom legjobb­jait. Tolsztoj gondolkodó, mélyen érző, mélyen hazafias hőseinek fejlődése belső szükségszerűséggel visz ide. Ez a­ per­spektíva adja meg Tolsztoj korképének igazi nagyszabású voltát. A nagy francia forradalom eszméinek, a demokratikus felszabadulás gondolatának elevenné vá­lását éljük át az orosz népben. Tolsztoj megmutatja, hogy ezek az eszmék, me­lyek eleinte csak mint elvont gondola­tok jelentkeznek, éppen az 1812-es sza­badságharcon keresztül nőnek elevenek­ké, igazi mozgatóerőkké az emberekben. A népi szabadság nagy költészete ez: a haza felszabadítása a külső elnyomás alól és a belső iga­zerázása ugyanannak a folyamatnak szervesen összefüggő sza­kaszai. Ennek a kapcsolatnak hatalmas költői erővel történt megelevenítése teszi olyan izgatóan aktuálissá Tolsztoj regényét. Ennek az összefüggésnek ténye világítja meg a mai napot, teszi izgatóan érde­kessé a mai nap társadalmi előtörténe­tét. 1917-ben fut össze az orosz társa­dalmi élet minden szála, mely addig kü­­lön-külön, bár objektív összefüggésben, létezett. Egy évszázad vágyainak telje­sülése a nag­y Október. Ezért magyará­zata a mának az az irodalom, mely en­nek előtörténetét megvilágítja. A magyar olvasó lelkesedéssel, szé­gyenérzettel és reménnyel olvassa ma ezt a könyvet. Lelkesedéssel, mert a Tolsztoj leírta korszak magyar kortársai, ha kissé később is, a reformkorszaktól 48-ig ugyanazon az úton jártak, mint Tolsztoj legjobb hősei. Szégyenérzettel, mert en­nek az útnak közel száz éve végeszakadt és a magyar nép az ellenkező, dicstelen, romlást hozó utat választotta. Remény­­séggel, mert Magyarországon is földe­rengett a felszabadulás első hajnalhasa­dása és a magyar nép újból megmutat­hatja, hogy mégsem egészen méltatlan utódja 48 hősies nemzedékének. LUKÁCS GYÖRGY Igaz Szó Orosz élet — Egy svájci lap beszámolója — A Bemer Tagnacht című nagy svájci újság terjedelmes cikket közöl az orosz ember életéről. „Bár az orosz ember minden erejét a háború szolgálatába ál­lítja — olvassuk a svájci tudósító cikké­ben — az élet mégsem veszíti el ná­luk szépségét és kellemes oldalait. Az összes orosz városokban minden színház nyitva van. A kitűnő hangversenyek egy­mást érik, a háború idején több helyen olyan nagy zenemű keletkezett, amely­nek a művészetben korszakalkotó jelen­tősége van, mint például Sosztakovics hetedik szimfóniája, melyet az ostrom­lott Leningrádban írt. A tudományos élet a háború alatt különösen felvirág­zott. Az új tudományos felfedezések és találmányok nagy részét a világ csak a háború után fogja megismerni. Az orosz ember érdeklődése tudományos kérdések iránt a háború alatt még fokozódott. Rengeteg népszerű ismeretterjesztő elő­adást hallgatnak. Akárhányszor előfor­dult — írja a svájci tudósító —, hogy a villamoson, vagy földalattin egy mellet­tem ülő minkásruhás férfi, vagy nő el­mélyedve olvasott egy könyvet. Válla fölött átnézve láttam, hogy nem detek­­tívregény, hanem fizika, vegytan, vagy mennyiségen foglalkoztatja ezt az egy­szerű munkásembert. Bár millió és mil­lió ember igyekszik behatolni a tudo­mány titkaiba, ez nem gátolja, hogy más milliók ugyanakkor vallásos hittel nézzék a világot. Akár természettudo­mányi, akár vallási alapon álljon is az orosz ember, egyben mindenki megegye­zik, hogy a háborút föltétlenül meg kell nyerni és, hogy mindenben követni kell a Sztálin vezetése alatt álló kormányt. A családi élet Oroszországban a háború alatt még bensőségesebb lett — állapítja meg a svájci újságíró. —­ A legnépsze­rűbb orosz költemény most Szimonov fiatal orosz költő »Várj reám!« című verse, amely az asszonyi hűség nagysá­gát dicséri. A rengeteg tragédiában, amelyet az orosz nép a fasiszta garáz­dálkodások alatt átélt, a szülői és gyer­meki szeretet megnyilatkozásainak gyö­nyörű példáit láttuk. Egyetlen nép fiai­nak magánéletébe sem gázolt bele a fa­sizmus olyan kegyetlenül, mint az oro­széba, de ugyanekkor egyetlen egy nép sem tanúsított oly hősi ellenállást, mint az orosz. A háború az orosz nép minden rétegétől nagy áldozatokat köve­tel. De sok tekintetben jelentős anyagi fellendülést is hoz. A parasztság jöve­delme nagyon fokozódott. A rengeteg technikai újítás folytán a gyárakban ál­landóan emelkedik a munkásság jövedel­me. Ugyanez áll a tisztviselőkre és a szabad értelmi foglalkozásúakra is.“ A svájci újságíró így fejezi be: „Aki az orosz embert meg akarja nevettetni, annak csak egyet ajánlhatok: mondja el neki, hogy micsoda bődületes sületlen­ségeket terjeszt róla a­ fasiszta propa­ganda. Nagyobb kacagást fog ezzel ki­váltani, mint a világ legjobb humoris­tája.“ Mandarinsxüres Grúziában is BAKUBAN vasbetonból építenek petróleum-szállító hajókat. Néhány két­száz­ tonnás hajó már elkészült. A SZOVJETUNIÓ LEGFELSŐBB TANÁCSA jóváhagyta a szovjet—francia egyezményt, melyet december 10-én kö­töttek Moszkvában. A KJEV újjáépítése hatalmas léptek­kel halad előre. A Dnyepr folyó partján el­t­er­ülő 150 hektár kiterjedésű téren a Tudományos Akadémia növénytani kert­jét létesítik. if KALMÜK-FÖLDÖN új üveggyár épült, mely a helyi lakosság szükségle­tét látja el. if ÖTVENEZER szovjet iskolásgyer­mek szanatóriumokban és téli üdülőtele­peken fogja tölteni a téli szünidőt, taní­tók és orvosok felügyelete alatt. is TASKENT közelében egy új, hatal­mas vízierő­művet helyeztek üzembe. Építéséhez 1.800.000 köbméter földet ás­tak ki és 14.000 köbméter betont hasz­náltak fel. Ez a hatodik vízi erőmű, mely a háború alatt épült fel Üzbekisz­­tánban. if HARKOVBAN megnyílt a Zene­művészeti Főiskola. if A VOLOGDA1 városi könyvtár tíz teljesen felszerelt iskolai könyvtárat kül­dött újévi ajándékul a felszabadított te­rületekre. szorcsolyatáncosok vígan­­ejtenek a moszkvai jégpályán A szovjet sajtó az utóbbi napok fo­lyamán regisztrálta azt az eseményt, hogy ötezernél több szovjet tanító a honvédő háború alatt a pedagógia és kultúrmunka területén szerzett érdemei­nek elismeréséül magas kitüntetést ka­pott az államtól. A Szovjetunió népe osztatlan örömmel és elismeréssel vett tudomást a kultúra és népnevelés ön­zetlen harcosainak kitüntetéséről. A ki­tüntetés azonban nemcsak az említett ötezer pedagógusnak szólt, hanem a Szovjetunió valamennyi lelkes és harcos tanítójának és tanítónőjének. A cári Oroszországban nagyon ala­csony szinten mozgott a népnevelés. Ke­vés volt a tanító. S az a kevés is örö­kös anyagi gondokkal küzdött s a nép széles­ rétegei kultúrátlanságba és tudat­lanságba süllyedtek. Az ország összla­kosságának 60%6-a nem tudott írni-olvas­­ni. A tanítóképzés hiányossága, a taní­tók alacsony kultúrszíntje, anyagi nyo­mora és a széles néprétegek elmaradott­sága, mind-mind a cári kultúrpolitika ki­sérő jelenségei és függvényei. Csehov, a nagy orosz író, még a forradalom előt­ti időkben úgy nyilatkozót Maxim Gor­­kinak a tanítókról, hogy „kétségbeejtő­en elmaradottak, műveletlenek és­­ sze­gények“. .. A nagy Szocialista Októberi Forrada­lom felszabadította a tanítókat megkö­töttségeik alól, kiemelte a kultúra mun­kásait anyagi és szellemi nyomorukból­­ és új alapokra rakta a nevelés ügyét. S a forradalom óta olyan hatalmas és szin­te felmérhetetlen haladás és fejlődés ál­lott be kulturális és szellemi síkon, ami­lyent a világ még nem látott. Gomba­módra nőttek az iskolák, tanítóképzők, évről-évre zuhant az analfabéták száma, egyre több és több tanító terjesztette a­­ kultúrát szerte az országban, messze ke­leten és északon, mindenütt, ahová a­­ cárizmus népelnyomó politikája csak sö­tétséget és nyomort juttatott. Az a nagy­­ erkölcsi és anyagi támogatás, megbecsü­lés és érdeklődés, amit a párt és a kor­mány tanúsított a tanítókkal szemben, a kultúra, népnevelés és tanítás valóságos héroszaivá emelte a népnevelés hatalmas táborát. Sztálin márványba kívánkozó szavak­kal ecsetelte a tanítói munka nagy hord­­erejét. „Országunk munkáshadseregének egyik legfontosabb része a néptanítók hatalmas sorfala, mely az új életet szo­cialista alapokon építi“. .. A szovjet népművelés alapját korunk leghaladottabb eszméje képezi, mely szo­ros kapcsolatot teremt elmélet és gya­korlat között és soha nem szakad el az élettől, a valóságtól. A szovjet­ tanító az ifjúsággal együtt él, irányít, tanít, formál és a szocialista haza iránti hűségre, mun­kaszeretetre, más népek megbecsülésére. Sztálin és Lenin útmutatásainak szelle­mében neveli az ország leendő polgá­rait. Ez a nevelési rendszer nem ismer nacionalista, soviniszta előítéleteket, vagy faji gyűlölködést. A szovjet­ haza iránti lelkes odaadásra és az ország vala­mennyi dolgozóinak megbecsülésére és szocialista szellemben tanítja az egész ifjúságot. Tény, hogy a Szovjetunió a három és fél év óta tomboló háború folyamán nemcsak gazdasági, katonai, politikai és technikai fölényét és erejét mutatta meg­­a fasiszta Németországnak, hanem ideo­lógiai és morális szilárdságát is. A szovjet tanítók, akik városon és falun ép úgy, mint a legtávolabbi or­szágrészeken, fáradtságot nem ismerve tanították s nevelték a szovjet­ haza if­júságát, olyan ideológiai és morális fegy­vereket adtak tanítványaiknak, amelyek a világtörténelemben is egyedülálló har­ci cselekményekre és hőstettekre lendít­i tette őket. RÓZSA JÓZSEF hdf. Buharát, az ezeregy éjszaka meséjében is helyet foglaló keleti csodavárost, a bu­­harai oázist, a gyümölcskertek rengete­gét nagy veszély fenyegeti. A Karakum felől mind közelebb tolódik hozzá futó­homokból álló dombok láncolata. Egyes helyeken a vándorló homokbuckák már el is érték az oázist. Ha a nagyszerű termést hozó barackfák törzsének egy­­harmadát ellepte a homok, a fa kiszárad. Ugyanez a sorsa a szöllőtőkének is. Mi­kor a hetekig tartó téli szelek felkere­kednek, a homokdombok velük mennek, újabb és újabb területeket borítanak el az oázisból és sivataggá teszik. A­­futóhomokot—ezt a halálos ellenséget — tulajdonkép az ember maga indította el pusztító útjára. A középázsiai félsiva­tagi területeket valamikor fű­gyep borí­totta, mely lekötve tartotta a homo­kot. A vihar elszáguldott a füves térsé­gek felett, anélkül, hogy a homoktengert hullámzásba hozhatta volna. De jöttek a vándor törzsek és a gyepes területek legelőül szolgáltak marháiknak. A nép­vándorlások korában egyik törzs, egyik nép a másikat tolta, lökte előre és hátra és a legelőkön a nyájak sokasága haladt át. Százezernyi éhes állati száj tépte ál­landóan a füvet, de még számosabb pata taposta a fűgyökereket. A paták kirúg­ták, kiemelték a gyökerek jó részét és még mielőtt új gyep keletkezhetett vol­na, már jött az újabb vándorlások hul­láma, új nyájak is és ennek eredménye­ként nagy területeken végleg megsem­misült a fű­gyep. Elindultak a szelek és felkapták a már most szabad homokot. Az azóta sem állt meg és az állandó mozgás közben még finomabbra őrlődött, szinte folyékonnyá vált és futóhomok lett belőle. Végeznek-e a homokbuckák a buharai oázissal, annak viruló életével? Nem! A futóhomokot meg lehet állí­tani, ha bűvös kezek újból tetejébe borít­ják a fű­gyepet. Hosszú tudományos vizsgálatok és kísérletek után megtalál­ták ennek módját és a buharai oázis kol­hozparasztjai serényen alkalmazzák e varázseszközt. Hiába szórnánk fű­magot a homokra. A kibúvó gyökereknek nem volna mibe megkapaszkodniuk, a futóhomok magá­val ragadná a sarjadzó füvet. Előbb szi­lárd talajt kell biztosítani neki. Ezt a feladatot pedig a kandim-cserje végzi el. Már a kandim növény magja is dacosan védekezik az ellen, hogy a ho­mok vastagon elborítsa és elpusztítsa. A mag olyan ruganyos, mint a gyer­mekláncfű magja. Ha a szél kezd fújni, a m­ag gyorsabban repül, mint a futó­homok és nem engedi magát betemetni. A kandim-cserje első hajtásai is védekez­nek az élve-eltemetés ellen. A cserjének nincsenek levelei, csak vékony ágai. Ha nincs levél, a sodródó homokot nem fog­ja fel semmi, az ágak között az tovább haladhat és az új cserje érintetlenül ott­marad. A cserje olyan gyors növésű, hogy mindig magasabbra emelkedik, mint a körötte lerakódó homokrétegek. A növekvő kandim új és új ágakat bo­­csájt ki. Az­ alsó ágak a homok alá ke­rülnek, de megkötik azt. A kandim-cser­­jék mellett a homok megáll. Az álló homok tetején fűszálak sarjadnak ki. Visszatér a fű­gyep, mely a futóhomok buckáit mozdulatlanságra kényszeríti. Persze nem szabad bízni a véletlenül odakerülő fűmagokban. Ott, ahol már legyökeredzett a kandim, a már­­lekötött területen bőven el kell szórni a fű-ma­got. Ez meggyorsítja a gyep megerő­södését. A kandim-cserje és a fű-gyep végül győztesen kerül ki a harcból. A középázsiai sivatagokban számos rom­város áll. Valamikor virágzó élet színhelyei voltak, de ma a halál csendje uralkodik düledező falai között. A futó­homok pusztította el kertjeiket, eltemet­te félig utcáikat és menekülésre kész­tette lakóikat. E tömegtragédiák azon­ban nem fognak megismétlődni. Nemcsak Buhara oázisának eredményes védelme van folyamatban. Mindenütt megindul a küzdelem a futóhomok megkötésére. 1945 január 1

Next