Irodalmi Ujság, 1957 (8. évfolyam, 1-15. szám)

1957-05-15 / 1. szám

2 Az elejétől a végéig csak egyetlen hős van: a nép... MICHELET Irodalmi Újság 1957 május 15 Egy igazmondó kommunista szemtanú — Peter Fryer könyve — séf őrizte. ,,A becsületes kommu­nisták”, írja Fryer, „látták, hogy gyalázatos hírbe keveredett a párt s az ideológia bűzlik azoknak a szegény embereknek az orrában, akiknek a sorsát minden odaadá­sukkal meg akarták szépíteni. Csoda-e, ha a népforradalom mellé álltak, csoda-e, ha ők is ellentáll­­tak a szovjet támadásnak?” Moszkva úgy tanítja, hogy a tör­ténelem immár a szocialista orszá­gok mintázó kezébe került s a szo­cialista országok élén a példamu­tató Szovjetunió áll. Ez a tanítás: parancs, az alattvalói hűség, job­bágyi engedelmesség és alakítható gondolkodás próbaköve. Harich professzor titkos emlékiratának bizonysága szerint ma már a leg­több kommunista is tagadja ezt a hittételt a szovjet tömbben, ha nem orosz anyától született, a ma­gyarok azonban tovább mentek s pár hónapig a kötelező szovjet történelemfilozófia ellen csináltak világtörténelmet a szabadságharc­ban s később az önkéntes sztráj­kok alatt. Muszáj tehát ráfogni a magyar népforradalomra, hogy el­lenforradalom volt, máskülönben megsemmisül a szovjet nagyhatal­mi politika világnézeti elkendőzése, szétfoszlik a hamis ige az „első szocialista ország” abszolút kivált­ságáról a történelmi fejlődésben. Aki nem hiszi el, hogy tavaly ős­­szel Magyarországon fasiszta ellen­­forradalom dúlt, nem hisz többé a Szovjetunió rangelsőségében sem, felrúgja a hatalmi rangsort, ame­lyet a Kreml a moszkvai ültetvé­nyesek és keleteurópai rabszolgáik közt elrendelt. Ezért olyan fontos Peter Fryer tanúvallomása. „Szembe kell néznünk egy mo­rális kérdéssel”, idézi magyar kommunista barátját. „Van-e jo­gunk rákényszeríteni a párt ural­mát egy országra, ha a lakos­ság nagy többsége nem kér belőle? Még ha objektíven, még ha az általunk imádott történelmi szükségszerűség szerint a párt kép­viseli­­ is az ország s a nép legjobb érdekeit! Még akkor is, ha ezek az érdekek — mondhatnám nagyha­talmi érdekek — kiterjednek egy szomszéd szocialista országra.” A tisztulás idejére, teszi hozzá a ma­gyar kommunista, a pártnak be kell érnie másod- vagy harmad­rendű szereppel egy Népfront-kor­mány hátsó ülésein. Nem egészen két hónappal a könyv megjelenése s körülbelül öttel e budapesti be­szélgetés után hasonló önbírálat derült ki a tíz évre ítélt Wolfgang Harich keletberlini kommunista professzor titkos emlékiratából. Fryer s a többi megvilágosodó szakadár kommunista hosszan tar­tó morális elvakulás és belső le­mondás után szégyennel vegyes bűnbánattal visszafordul ahhoz a kigúnyolt, osztályfeletti morálhoz, amely előbb-utóbb minden politi­kai rendszerben fellázad az intéz­ményesített emberkínzás, elvekkel takargatott önkény s az öncsalást követelő hűség ellen. Rengeteg a friss hant Budapesten, a gyermek­sír az utcákon, ismét megtelnek ár­tatlanokkal a börtönök, elhurcol­­takkal a határmenti faluk, mene­kültekkel az idegen országutak, de­­ talán még több azoknak a száma, akik október óta megint pirulás nélkül nézhetnek a tükörbe s nem kell többé meghasadt lélekkel jár­niok a világban. O V Az a hatalom, amelynek kétszázezer orosz szuronyra volt szük­sége ahhoz, hogy feltápászkodjék a porból, ahová az isteni igazság­szolgáltatás és halálosan sebesült hazám sújtotta — az a hatalom elfojtott minden jogot, minden törvényt és minden szabadságot szerencsétlen, jobb sorsa méltó hazámban. KOSSUTH LAJOSA kommunizmus, úgy látszik, olyan hitvallás, amelyben kiábrándulás által lehet megvilágosodni. Ahhoz, hogy az igazság megkönnyebbítő nyugalma leszálljon a lélekre s önbíráskodó komédiák után az elnyomott tisz­tesség felüli kerekedjék a taktikázó rajongáson, a kommunista hívő­nek meg kell tagadnia mindazt, ami eddig politikailag testet öltött az Igéből. Ritkán mondják a sza­­kadárok, hogy az Ige hamis. Csu­pán annyit vallanak be, legtöbbször maguknak is, hogy terjesztése apostolok helyett latrok kezébe ke­rült. A föld alatt rejtőzve a kom­munisták szívesen hasonlítják ma­gukat az őskeresztény vértanúk­hoz; megvilágosító kiábrándulásuk közben aztán rájönnek, hogy a hit­nek eddig csak Simon mágusai voltak s nem Szent Páljai. A régebbi szakadárok vagy hite­­hagyók, például ,,A ledőlt bál­vány” — The God that Failed — című önvallomás-gyűjtemény szer­zői: Koestler, Si­lone s a néger Richard Wright a harmincas évek­ben csömörlöttek meg a tisztogató perektől, tatár vérfürdőtől s mind­attól, ami zárt ajtók mögött le­folyt önkéntes lealacsonyodásban, mellverő aljasságban és önbecsmér­lésben Katalóniától New Yorkig. Koestler ironikus hasonlatával élve, úgy jártak, mint a kötéltán­cos, akinek elpattan a kifeszített drótja — a világnézeti drót — s ott hempereg és vergődik a polgári társadalom mentőhálójában. Jóval szerencsésebbek voltak azok a mostani szakadárok: az angol Pe­ter Fryer, a francia Claude Roy, a német Wolfgang Harich s az olasz Eugenio Reale, akiket egy nemze­dék múlva a magyar szabadság­­harc térített észre s úgy szakadtak el Moszkvától, hogy rögtön újjá­született bennük a hit az ember­(Folytatás az előző oldalról.) Most hány éves is vagyok? És ősz van. Mellettem a kazal alsó lankáin feleségem és fiam. Milyen nyelven fogsz megszólalni, te egy­éves? Mi lesz velünk valamennyi­ünkkel? Fénycsóva. Autó. Idegen han­gok. Az asszonyokat és gyermeke­ket összeszedik a kazlakból. A fér­fiakért legközelebb jönnek. Az as­­­szonyok riadtan néznek férjükre, aztán a gyerek miatt mégis csak el­mennek. A férfiak egyedül marad­nak. A szél zizegteti a szalmát, a távolból (a távolból? a hazából!) hallani a gránátok undok vakkan­­tásait és a közelben egy korai ka­kas kukorékol. Jelenet a huszadik század má­sodik feléből. Az apa fekszik a kazal aljában és látja, a mennyire látja, a jövőt. A hazát újra beborítja a rémkorszak. A gyűlölt és ezerszeresen leleple­ződött hazugságok újra elöntenek majd mindent. Az elmúlt tíz esz­tendő minden szennye és gazsága felújításban kerül színre. Jön a borzalom, és már meglepe­tés se lesz. Jönnek a szólamok és a porok, jönnek a munkaversenyek és a káderlapok, jön a kötelező ön­kéntesség és az önkéntes elalja­­sulás. A táborokat újra megnyitják és a börtönök megtelnek. A fóru­mon százszorta hitelüket vesztett gyilkos senkik fognak ágálni és a nyomdák ontani fogják a sortelmét a türelmes papiroson. A keleti táborokban az éhség, a reménytelenség és a düh fogja sor­vasztani az elhurcolt férfiak ezreit, míg asszonyaik támolyognak, amíg bíznak céltalan életükben. A Nyugat persze jó lesz. Ad alig hordott meleg ruhát és erős cipőt, M ben. Nem hontalanok a világban, mint voltak a korábbi hitehagyók és elpártolók, nem fuldokolnak a sívó parton, kivetve a közösség langyos tengeréből, nem hempe­regnek egymás hegyén-hátán a polgári társadalom mentőhálójá­ban. Azt a naiv fiatalkori rajon­gást szerezték vissza a magyarok által, amely eredetileg hamis útra vezette őket, a Simon mágusok közé. Koestlerék hamis bálványt imádtak ifjúságukban, a bálvány később milliószámra nyerte fiatal áldozatait a megszállt területeken, de nem tudta megemészteni. Az öregek csak elpártoltak tőle, egyenként, a magyar ifjúság belül­ről hasította fel, egyszerre. P­eter Fryer, kommunista angol újságíró, éveken át a lon­doni Daily Worker s a bu­dapesti Szabad Nép munkatársa Magyarországon járt a szabadság­­harc alatt s szemtanúként bízza a történelem ítélőszékére vallomását, hogy az októberi forradalom egye­temes népfelkelés volt. Ugyanaz a hadsereg öldökölte 1956-ban az or­szág legjobb fiait s hengerelte tan­kok alá a népakaratot, amely ti­zenegy évvel előbb leszámolt Hit­ler zsoldos helyőrségével, írja Fryer. De a mészárlás szerinte csak az egyik tragédia. A másik, mélyebb tragédia az, hogy a párt, amelynek ő Angliában önfeláldozó hittel másfél évtizedig szolgált, nyolc éves korlátlan magyarországi uralma alatt nem adott egyetlen jó napot a népnek, ellenkezőleg: rettegésbe és nyomorúságba re­kesztette s azzal a szemforgató ürüggyel, hogy védi a kizsákmá­­nyolók visszatérése ellen, rászaba­dította szadista zsoldos söpredékét s cenzúrával, szellemi kényszer­­zubbonnyal, börtönnel, kínzókamrá­val, gyilkolással egy helytartó olig­archia hatalmát, villáit és fényűző­ad tejkonzervet és tágas tábort, munkát és lehetőséget új életre. Az elcsigázott tízezrek hozzáláthatnak új életet építeni. Idegen hangok, színek, szagok, ízek kavargásában próbálnak majd tájékozódni,ügyes­kedni. Ki szerencsés lesz, ki nem. Ki tudja a nyelvet, ki nem. Ki ha­mar otthonra talál, ki hónapokig éli majd az egyre áporodó tábor­létet, míg végre ... Míg végre mi? Letelepedés? Ideiglenesen, vagy véglegesen? Igaz, ha majd éjjel kopognak, tudni fogjuk, hogy csak a távirat­kihordó lehet. Igaz, az adott szó adott szó lesz. Az élet nem fog ha­rapni, mint otthon. Aztán lassan megkettőződünk valahányan. Nyelvében él a nem­zet és nekünk két nyelvünk lesz. Régi mozdulataink lassan lekop­nak, s újfajta mozgásunk lesz. Ínyünk csak nagynéha idéz fel fe­ledt ízeket és néha egy-egy táj tor­kon ragad majd, mert egy másikra emlékeztet. Gazdagabbak leszünk kettős nyelvünkkel és énünkkel és szegényebbek, mert az egyik, az az egyik már sohasem lesz olyan igazi. De esténként egy hanglemez, egy verskötet, vagy regény újra visszahoz mindent. Újra eggyé vá­lunk, újra önmagunkká válunk, s talán ráébredünk arra, hogy mindent megmenthetünk, írnunk kell és olvasnunk. Lehet, hogy a haza mi vagyunk. Lehet, hogy a nagyvilág, ahol szétszóró­dunk az Ararát hegye, s ezen vé­szeljük át az időt, amíg a gonosz áradat szennyes tajtékja elül, s a hajnali piros égbolton megjelenik a fehér galamb a zöld gallyal. agyarország volt az első ide­gen ország, amit Peter Fryer, a fiatal angol kom­munista évekkel ezelőtt megláto­gatott. Tizennégy évig dolgozott a pártban, kilencig a Daily Worker szerkesztőségében, elég gyakran írt a Szabad Népbe, részt vett a Rajk­­per tárgyalásán, magyarán bevette az egész maszlagot s múlt év júliu­sában járt utoljára a forradalom előtti Magyarországon. Az októ­beri napok alatt Nagy Imre utasí­tására kapott vízumot a londoni követségtől s 27-én jutott Bécs­­ből Hegyeshalomra. Az első, amit Fryer az országban látott, az ávó műve volt Magyaróváron. Később bement Győrbe, járt a bábolnai állami gazdaságiban s október 31-én egy osztrák kocsin eljutott Budapestre. A baj sztálinista gazdáival már a magyaróvári vérfürdőnél elkez­dődött. „A város szegény”,’írja könyvében, „s a szegénységen nem könnyített a szocialista máz, a vö­rös csillag, a sok jelszó, Lenin, Sztálin s (az utolsó napokig), Rá­kosi arcképe, a köszöntés, hogy elvtárs s a kötelező május elseji felvonulás . . . Tizenegy évi népi demokrácia után eddig jutottunk. A titkosrendőrség olyan távol élt a néptől, annyira idegen volt, olyan gonosz és kegyetlen, hogy a védte­len tömegre fordította fegyverét s gyilkolta a népet, amely állítólag ura volt az országnak ... Ez nem fasiszták és reakciósok szervezett ellenforradalma! Az egész nép tá­madt fel s vele együtt az egyszerű párttag a szocialista társadalom­nak álcázott rendőri diktatúra el­len, amely a szovjet hadseregre támaszkodott.” Effélék álltak Fryer jelentésében, amit lapjának, a Daily Workernek írt a magyar­óvári halottasház szagával az orrá­ban, ezrek zokogásával a fülében, a lassan pergő arany levelek alatt. A cikk sose jelent meg. „A Daily Worker sztálinistái”, írja a könyv vége felé „a vörös Csepel hosiers puszta öklével szemben odaálltak a robbanólövedékkel exportált szo­cializmus mellé”. Győrött munka közben látta a forradalmi tanácsokat, vagyis a mélyből feltörő s nem az idegen fegyverekkel felülről diktált forra­dalmat. Mint minden társadalmi földindulásban, ezúttal is sok volt a beszéd, vita, szófecsérlés, jövés­menés, küldöttség — egyébként is sok szóból ért a magyar ember —, de ugyanakkor polgári büszkeség­gel s kirobbanó szervező érzékkel végre az élre kerültek azok a fia­tal férfiak és nők, akik az orosz elnyomásnál is rondább ávós rém­uralom alatt sorvadoztak. „Olyan embereket láthat itt”, mondták neki Győrben, „akik napról napra fejlődnek”. Bábolnán Fryer egyet­len idegen szemtanúként „mikro­­kozmosz”-ban figyeli az országos feltisztulást: elpárolgott az állami gazdaság városból szalasztott kis­királya, egy stréber vasmunkás, odavaló emberek veszik kezükbe az igazgatást, napvilágra kerülnek a káderlapok, az üzem a szeme láttára kezd tapogatózni a demok­ratikus önkormányzat felé. Mint az egy-két napos bábolnai csikók, még botladozik, bukdácsol az első lépéseknél. „Kicsit lassan megy a dolog”, mentegetőznek előtte az ülésen, „de hát értse meg, nincs semmi gyakorlatunk a választás­ban”. Akkor szakadt le az utolsó hályog Fryer szeméről. któber 31-én ért be Buda­pestre. A hatalom megosz­lott Nagy Imre kormánya s a fegyveres nép közt, amelyet a forradalmi tanácsok képviseltek. A tanácsok, írja a győri fejezet­ben, egyszerre voltak a felkelés s a népi önkormányzat szervei. Buda­pest utcáin üvegcserepek, kibele­zett házak és tankok, temetetlen holtak — egy vérbefagyott aggas­tyán, cipóval a hóna alatt — és diadal; a város, írja Fryer, beik­tatta halhatatlan nevét a bilincs­törő, harcos városok: Párizs, Pet­rograd, Kanton, Madrid, Varsó sorába. „Olyan égő hévvel gyako­rolták a demokráciát, mintha Bu­dapest népe a csontjában érezné, hogy rövid a közjáték.” Diadal­mas szerelem volt ez a véres rom­halmazon, halálra szánt serdülők szemérmetlenül vad és szép szeret­kezése a szabadsággal. Nem vélet­len, hogy ugyanezekben a napok­ban egy francia írót arra a képre emlékeztetett, amelyet Delacroix festett 1830-ban a forradalmi Pá­rizsról. Frigiai sapkás, félmezte­len, zászlótartó fiatalasszony lép át a holtakkal felavatott torlasz­­ tetején. Franciaország, a népsza­badság, a forradalom géniusza a vérforraló júliusi nap alatt. Körü­lötte a feltámadt nép, egy piszto­­lyos gyerek, Hugo füttyös, szem­telen kis hősének, Gavrochenak az őse, egy puskás férfi — a festő ön­arcképe —, ingujjban rohamozó munkások, polgárok s hátul a Notre-Dame kettős tornya lőpor­füstben. Lesz még egyszer márványból egy ilyen zászlótartó lány a Gel­­lért-hegy tetején is v­olt-e hát ellenforradalom Magyarországon, kellett-e orosz beavatkozás az „im­perialista és ellenforradalmár puccs” ellen? Tizennégy esztendős párthűség után Fryer szenvedélyes tiltakozással fordul a rágalom ellen a magyar nép önkéntes tanúja­ként. Nem igaz, hogy Nagy Imre túlságosan jobbra csúszott. A no­vember 3-i kormány volt 1947 óta első ízben a népakarat kifejezője, egy ország állt mögötte, elég ereje lett volna elbánni a felbukkanó el­lenforradalmárokkal. De a magyar nép amúgy sem áhítozott a hajdani állapotokra. Munkások, bányá­szok, diákok s közkatonák kezében volt a fegyver, éppen úgy, mint negyven év előtt P­éterváron, ezút­tal azonban egy szovjetellenes szo­cialista forradalom védelmében s a maguk életének megszépítésére. A tankokat munkás- és diáktanácsok ellen s nem fehérgárdistákra szö­gezték az oroszok. Nem volt fehér terror Magyarországon, írja Fryer, s aztán, mintha hirtelen torkig tel­ne a felesleges mentegetéssel, oda­vágja a szemforgató sztálinisták­nak: „a kommunisták szabadon jártak, az ávó lábánál fogva a fá­kon lógott, kivégezték a kivégző­­ket”. Abból, amit látott, édeskevés került a Daily Worlderbe. Magyar­óvári cikkét eltüntették, buda­pesti jelentéséből a szerkesztői fé­­sücske kitépett 455 szót, egy csomó kifejezést átírtak. Kimaradt, hogy a nép 1947 tavasza óta először örült az életnek, kimaradt minden rossz szó Rákosiról, a magyar sztá­linistákról s a titkosrendőrségről. „Jobb meghalni, mint élni, ahogy eddig éltünk” — idézte a szabad­ságharcosokat. Ez is kimaradt. Két oldalon át olvassa könyvében a szerkesztő fejére az „apróbb hú­­zások”-at. November 4-én átment a követ­ségre az angol újságírókkal, ott ta­lálkoztak vele a beszorult oxfordi diákok. Tőlük hallottam később — bevallom, tamáskodva — Fryer magatartásáról, ő volt legjobban megrendülve a tudósítók közül. Ügy meg volt rendülve, mint akit egy vallásos szertartás titkaiba avattak be. Az is történt csak­ugyan: az igaz szó szent titkába vezették be a magyar serdülők. E­gy hét múlva Fryer kijött a leterített városból, Bécs­­ben megírta az igazságot a szabadságharcról, inkább prózaköl­teményt, semmint tudósítást, s el­küldte a Daily Workernek. A kéz­irat még a munkatársak szeme elé se kerülhetett. Fryer már Bécsben megtudta az elsikkasztást; akkor s azért határozta el, hogy leköszön állásáról. Hazatérése után kizárás­sal fenyegették, ez a könyv volt a válasza, december végén aztán csakugyan kitaszították. Tizennégy évi párttagság s napszámos bérért vállalt újságírás után kilépett a szabad levegőre. Egy becsületes emberrel több van a világon, aki ezentúl a lelkiismeretére hallgat­hat. A magyaróvári halottasház­ban, kinyújtóztatott gyermekholt­testek fölött gyúlt ki ez a lelki­ismeret. „Az angol kommunista párt vál­sága”, írja Fryer a berekesztésben, „beleértő­zik a kommunista moz­galom világválságába . . . Sztálin halott, de akiket ő tanított ki a politikai erkölcstelenség undorító módszereire, ma is uralkodnak ál­lamok és kommunista pártok sorsa felett. A Magyarország elleni szov­jet támadás a sztálinizmus makacs feltámadásának a jele a szovjet politikában s nagyrészt megsemmi­sítette azt a jó munkát, amit há­rom éven át a nemzetközi feszült­ség­ enyhítésére végeztek . . . Meg­csonkított minket a sztálinizmus, kiherélte erkölcsi szenvedélyünket, elvakított a gaztettek iránt, ha a kommunizmus nevében követték el az ember ellen. Mi, kommunis­ták felháborodunk az imperializ­mus gaztettein — s ilyen van ép­pen elég —, de a felháborodás va­lahogy hamisan hangzik az ajkun­kon s elhúzza tőle száját az angol munkás, aki egy-kettőre felismer s eltaszít magától minden szemfor­gatást.” Fryer ma is kommunistának vallja magát. cs. sz. 1. Pálóczi-Horváth György

Next