Irodalmi Ujság, 1957 (8. évfolyam, 1-15. szám)

1957-05-15 / 1. szám

1957 május 15 Irodalmi Újság „Mi lenne, ha hangszer lenne?” — játszottuk gyerekkorunkban. Déry persze cselló lenne. Cselló, amely oly emberien tud szomorú és vidám lenni, megértően és szé­pen, megragadóan és megnyug­tatóan, békítően és felkavaróan. Mikor születik meg az író egy­­egy emberben? Többnyire nehéz eldönteni. Déry Tiborban nagyon korán. A baljós huszadik század kezdetén egy valószínűtlenül nagy feketeszemű kisfiút — épp hat éves volt — szülei ágyba fektet­tek. Csonttuberkulózisa volt és négy esztendőn át feküdt az ágy­ban, türelmesen és illedelmesen, szívében kis bátortalan vágyakkal. Ágyból végezte el a négy elemit. Ágyban született meg benne az író. Rengeteget olvasott. Nem volt „csodagyerek”, csak a kegyetlen lét furcsa szele korán érintette. Nem volt keserű kisfiú. Ágy­börtönéből élvezte a soványka örömöket, amiket az élet neki is juttatott. Késő tavasszal tárva­­nyitva állt az ablak, s figyelhette a kinti életet. Oly közel volt és oly távol is egyben a kintiek élete, azoké, akik igazán éltek. Aztán felkelhetett és ajándékba kapta az életet. Ekkor szeretett bele reménytelenül a világba és az emberekbe. Tudta — ő ne tud­ta volna? —, hogy az élet tud ri­deg is lenni és kegyetlen. Tudta, jaj de nagyon tudta, hogy az em­berek esendőek, még egy beteg kisfiúról is megfeledkeznek olykor. Okosan, kissé kiábrándult szívvel, de meleg ragaszkodással szerette az embereket. És írt róluk. Korán kezdett írni, s csak olyankor szokott felhagyni az írással, amikor éppen börtön­ben van. Mint például most. Tehetős, művelt polgári család­ból származott, de a szegények oldalára állt, mert a sokak boldog­ságáért akart harcolni. Megélte az első világháborút, volt katona és forradalmár. Első elbeszélése 1917-ben jelent meg a nagyhírű „Nyugatiban. 1919-ben kommu­nista lett és harminchat éven át volt éppen, hogy megtűrt párttag, mert a komisszárok nehezen bo­csátják meg, ha valaki komolyan veszi az eszmét, amit ők csak ki­rakatnak használnak, s azt, hogy valaki a „tömegekben” is csak em­bereket lát és fontosnak tartja a ma élők boldogságát. Megjárta a börtönök, az emig­ráció, a világcsavargás nagy isko­ DÉRY TIBOR fáját. Európai író lett, mielőtt ha­zája igazán megismerte. Elítélték, mert kommunista, elítélték, mert Andre Gide-et fordított, s most harminchat esztendős forradalmár lét után a Fő utcai ÁVH kínzó­kamráiban vívódik, mint „ellen­forradalmár”. Hatvanhárom éves és csak a fizikai létét vehetik el. Déry Tibor, az író élete csak most kezdődik igazán. Most meg­jelennek majd művei a nagy világ­nyelveken, s a cselló hangja be­zsongja a világot. Déryről, az íróról csak ilyen né­hány sorban lehet megemlékezni, vagy egy egész tanulmánykötet­ben. Drámáiról, versesköteteiről, sok-sok nagyszerű novellásköny­­véről és több regényéről aligha beszélhetünk most. De a „Befeje­zetlen mondat” történetét el kell még mondani nagy sietve. Csak barátainak és tisztelőinek kis köre tudta az 1930-as években, hogy Déry egy nagy regényen dolgozik, ami aligha jelenhetik meg. Négy éven át írta asztalfiókjának a „Be­fejezetlen mondat” három hatal­mas kötetét, tudva tudván, hogy Horthy-Magyarországon nem je­lenhetik meg. Aztán elkészült a mű, az európai regényirodalom egyik remeke, s a kis kör elol­vasta. Illyés Gyula, a nagy költő és kitűnő ember, kritikát írt a Nyugatban a kéziratról, amely csak nyolc év múlva jelent meg. ★ Több magyar írónemzedék vall­ja mesterének és az 1956-os ma­gyar ifjúság egyik vezérének. Ott menetelt velük, karonfogva, az első sorban a nagy felvonuláson, amely megrázta a világot. Nagy író, bátor férfi és igaz ember. — czi Dionisio Ridjuejo írót, a Falange egyik alapítóját, miután tévedéseivel leszámolt és a madridi egyetem diákjait a fasiszta rendszer megdöntésére szólította fel, letartóztatták. Ebből az alkalomból a Magyar Írók Szövetsége k­ülföldön a következő táviratot tette közzé a világsajtóban: FRANCISCO FRANCO TÁBORNOK ŐEXCELLENCIÁJÁNAK. MADRID Tudomásunkra jutott, hogy Dionisio Ridjuejo spanyol és Déry Tibor magyar írót egy és ugyanaznap tartóztatták le Madrid­ban, illetve Budapesten. Minden ember elidegeníthetetlen joga, az írónak pedig egyenest erkölcsi kötelessége, hogy véleményét szabadon nyilvánítsa. Mi, magyar írók, e meggyőződésünkért jártuk meg a totalitárius rémuralom börtöneit és keserves, de cseppet sem megszégyenítő tapasztalataink árán megtanultuk: mindegy, hogy milyen előjelű zsarnokság zárja ránk a börtön­ajtót és jobb halántékunk, vagy bal halántékunk felől fenye­­geti-e a zsarnokság gumibotja. Ezért Ridjuejo és Déry írótár­saink letartóztatása ellen egyidőben, ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazzal a felháborodással tiltakozunk. MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE KÜLFÖLDÖN Ignotus Pál elnök, Pálóczi-Horváth György titkár. A világsajtó• DÉRY LETARTÓZTATÁSÁRÓL A Times, a Daily Telegraph, a Manchester Guardian és más angol lapok részletesen ismertették a Ma­gyar Írószövetség feloszlatásának és Déry letartóztatásának körülmé­nyeit. Közölték a Magyar Írók Szö­vetsége külföldön nyilatkozatát, mely egyebek között ezeket mondja: ,,A Magyar Írók Szövetsége kül­földön felhívja a művelt világ fi­gyelmét a szellemi szabadság ama megsértésére, melyet a Magyar­­országon működő hatóságok követ­tek el a Magyar Írók Szövetségé­nek feloszlatásával. Ez a testület a magyar irodalmi élet legkülönb képviselőit tömörítette, kommunis­tákat és nem kommunistákat egy­aránt. Gyűjtőhelye volt annak a magyar értelmiségnek, mely min­den erejével az ország demokratizá­lását, a törvényesség helyreállítá­sát kívánta siettetni és ugyanakkor a magyar nép szenvedéseinek és sé­relmeinek kifejezője volt. E lépés egybeesett azzal, hogy letartóztat­ták Déry Tibort. Nem ő volt az első magyar író, akit az utóbbi idő­ben fogságba vetettek. Minthogy a magyar népnek most nincs módja érzelmeit kifejezésre juttatnia, Dé­rynek a szabad világon szétszórt barátaira és a külföldi magyarokra hárul a kötelesség, hogy kimond­ják: együttéreznek e kiváló, emel­kedett szellemű férfiúval és meg­vetik azokat a módszereket, me­lyeknek áldozatául esett." A Magyar Írók Szövetségének felszámolása és Déry Tibor letar­tóztatása mély megdöbbenést kel­tett Franciaországban. Az irodalom­­kedvelő francia közönség és a fran­cia írók egyaránt jól ismerik és nagyrabecsülik Déry Tibort. Ami­kor a „Szerelem” című novellája megjelent a Lettres Nouvelles című folyóiratban, a Le Monde remek­műnek nevezte ezt az írást. Déry Ti­bort számos baloldali francia író vallja személyes barátjának; ezek az írók jól tudják, milyen hamisan csengenek a „fasiszta” és „összees­küvő” jelzők a Déry Tibor ellen koholt vádakban. A következő kommentárok a francia közvélemény felháborodását tükrözik: Franc Th­eur: Déry börtönben van. ,,A téglafal mögött” című novellájában, amely a sztálinizmustól sanyargatott dol­gozók nyomorát tárja fel, egy párt­funkcionárius felesége ezt kiáltja: „Jaj, szegények, szegény, szegény emberek! Jaj nekünk is, mikor lesz már a szegény embernek békesség!” Magyarországon méginkább, mint másutt, most ez a jelszó: hallgassa­nak a szegények és mindazok, akik nevükben szólanak! Ezért ül ma Déry börtönben. Déry, a Nobel­­díjra javasolt nagy író és huma­nista, az egész magyar értelmiség jelképe és képviselője, — írja Georges Altman, a lap főszerkesz­tője. Figaro: Kádár börtönbe vetette Déry Tibort, a Nobel-díj esélyesét. A néhány francia kommunista írónak, aki még Emile Zolára, Romain Rol­landra hivatkozik és ismeri Déry műveit, tudnia kell, hogy Déry nem összeesküvő, Magyarországon és Franciaországban egyaránt kiván­csiak az emberek, hogyan reagál­nak ezek az írók Déry letartózta­tására. Demain: A nagy író lakását a letartózta­tás előtt éjjel-nappal rendőrök őriz­ték. Két gépkocsi is állt a kapu előtt. Az egyik autó az írót, a má­sik vendégeit követte. Ilyen körül­mények között nehéz lett volna összeesküvést szőni — állapítja meg a lap, majd hozzáteszi —, ugyanak­kor, amikor a kommunista írókat letartóztatják, kitüntetésekkel hal­mozzák el a népiesek csoportjához számító művészeket, mint Kodály Zoltánt, Németh Lászlót és Szabó Lőrincet. Kádárék ugyanis a „kor­rumpálj és uralkodj” jelszót köve­tik. Politikájuk mégis kudarcba fullad, mert akiket meg akarnak vesztegetni , nem megveszteget­­hetők. L’ Express: Előrelátható volt, hogy Déry a forradalom idején tanúsított bátor magatartásával előbb-utóbb kihívja maga ellen a neo-sztalinisták dühét. Déry egy ideig a nép lelkiismereté­nek szószólója volt. Les Temps Modernes: Egész írónemzedék tanítója ő, akit a becsületesség, hivatásszere­tet, műgond, bátorság és kemény­ség jellemez, író, aki egy jelzőért éppúgy tudott verekedni, mint az emberiségért­ harcos, aki a népért éppúgy tudott szenvedni, mint egy teljesértékű hasonlatért. Déry Tibor TALÁLKOZÁS A Rákóczi út s a Nagykörút sarkán, egy keresztben haladó vil­lamos megállította a nagy Chev­­rolet-kocsit. A szokottnál többen jártak az éjszakai utcán, feltehető­leg a Nemzeti Színházból jövet, ahol nyilván épp véget ért az elő­adás. Kemény hideg volt, ha az ember a jól fűtött kocsiból kiné­zett a járdákra, szinte hallani vélte a fázós, gyors cipők alatt a frissen hullt hó ropogását. A sar­kon, az éjjel-nappal KÖZÉRT egyik kirakata elé, melyből a kivi­lágított pezsgősüvegek vastag ezüst dugóikkal az ezüst hó felé céloztak, néhány ember sorako­zott fel önkéntes fekete céltáblá­nak, egy darabig álldogáltak, majd — minthogy semmi sem tör­tént — tovább baktattak a hóban. — Most lassan hajtson, Kukics elvtárs — mondta a főosztályve­zető a sofőrnek. — Hajtson lépés­ben! A sofőr nem felelt. Öt perce, amikor az Opera elől elindultak, azt az utasítást kapta, hogy sies­sen. A főosztályvezető, díszelő­adásokról jövet, mindig sietett, halálosan fáradt volt. A sofőr is, a várakozástól. Gazdája a Lágymá­nyoson lakott, a kocsi a Józsefvá­rosban garazsírozott, villamoson ötnegyedórányira Óbudától, a so­főr lakásától. Ez többnyire éjjel egyre ért haza és sötétben kelt, hogy hétre újra a Lágymányoson lehessen. — Lassabban hajtson ... lépés­ben! — ismételte a főosztályve­zető. Lépésben hajtott. Hátul, a ko­csiban, gazdája közelebb ült az ablakhoz, hogy jobban figyelhesse a járdán ballagó öregembert. Szép szál öregember lett volna, fejjel magasabb egy mellette elszánkázó suhancnál, ha a háta nem kornya, s ha a nyakát fázósan be nem húzza kopott, fakózöld kabátja gallérjába. Kissé csámpásan is járt, ennyivel is alacsonyabban, óriási negyvennégyes lába nyoma tisztán látszott a friss hóban. A lábnyomok észrevétlenül felizgat­ták a főosztályvezetőt. Már gye­rekkorában undorodott apja óriási lábától. — Lassabban hajtson! — mondta a sofőrnek. De néhány pillanat múlva el­vesztette szem elől az öreget. Egy TEFU teherkocsi-sor előtte, nyolc-tíz darab négytonnás döm­per, melyek közvetlenül a Chev­rolet előtt befordultak a Bérkocsis utcába. Elől az egyik elakadt, az utolsó kettő vastag benzingomo­­lyokat eregetve pufogtatóján, el­állta az utcakereszteződést. Az öreg, úgy látszik, még idejében átjutott előttük a túlsó sarokra. Csak a lábnyomai látszottak, ő maga eltűnt a lámpafényes híg árnyékban. — Gyorsabban hajtson — mondta a főosztályvezető a sofőr­nek. A Rákóczi térnél érték utól, épp átvágott a Körút túlsó oldalára. — Lassabban, Kukics elvtárs — mondta a főosztályvezető. — Lépésben hajtson! Még három percig követték. Itt már kevés ember járt az utcán, a csikorgó hidegben, kocsi alig jött, ment, néha egy-egy hármas villamosszerelvény, az utolsó éj­szakai autóbuszok vágtattak az éjszakai hóban. A Baross utcánál a főosztályvezető kiszállt, átment a túlsó oldalra. — Fatter! — mondta az öreg mellé kerülve. Ez nem állt meg, csak a fejét fordította oldalt, gúnyosan hunyo­rogva, szótlanul nézte a fiát. — Szervusz, öreg — mondta a főosztályvezető. — Megláttál? — Miért ne láttalak volna meg? — felelt egy idő múlva, s lapo­san pillantva előbb a fiára nézett, majd fejét lassan fordítva, a Kör­út túlsó oldalára, a Chevroletra. Szája még foghíjasabb volt, mint amilyenre a főosztályvezető emlé­kezett, hátul az alsó zápfogak kö­zött, ha tátott szájjal nevetett, a fekete odúból két ezüstfog lát­szott ki. Arca erősen ráncosodott, de tiszta volt, a homloka magas, a szeme világoskék. Ha oldalvást fújt a szél, a sapka ellenzője alá gyűrt ősz haja kiszabadult s a sze­mébe lobogott; ilyenkor baljával felemelte a sapkát, s jobbjával, visszakézről az elszabadult fürtö­ket a sapka alá vasalta. — Fázol? — kérdezte a fia. Az öreg kényelmesen tovább ballagott, csak a száját húzta el. — Még a régi üzemedben dol­gozol? Szemközt jövet két hosszú bőr­kabátos sofőr szemével lefényké­pezte a kopott öregembert s a mellette lépegető jólöltözött fia­talt. Az egyik vissza is fordult utánuk. Az öreg baljával ismét felemelte a sapkát s jobbjával visszanyomta elszabadult haját. — Hol is dolgoztál utoljára? — kérdezte egy idő múlva a főosz­tályvezetőt. Minthogy megint nem kapott választ, a szeme sarkából az apjá­ra lesett. Ennek mozdulatlan volt az arca, de a szeme körül mintha össze-, majd újra szétszaladtak volna a finom szürke hajszálrán­cok. Kinevet? — kérdezte magá­ban a főosztályvezető. Arca elvö­rösödött a dühtől. — Idefigyeljen, fatter — mond­ta, önkénytelenül visszatévedve a gyerekkori magázásba — ide­figyeljen! ... Az isten tegye akár­­hová, hát nincs időm elmenni ma­gukhoz, napi tizennégy meg tizen­hat órákat dolgozom. Nekem ne játssza a sértődöttet! Arról sem tehetek, hogy... hogy nem akar fejlődni s mindenből kimarad! Az öregember ősz fürtjei újra ki­szabadultak a sapka alól. Megállt, de ezúttal nem simította vissza őket, úgyhogy a ki-kilobogó sár­gásfehér haj a sapka alatt időn­ként egy próféta huncut karikatú­ráját rajzolta a villany­ erezte sö­tét levegőbe. A főosztályvezetővel szembefordulva, világoskék tekin­tetét mozdulatlanul ennek vastag gyapjúsáljára szegezte. Mind a ketten hallgattak. — Ha nem akar velem beszélni, mondja meg! — szólalt meg egy idő múlva a fiatalabb. Az öregember felemelte hegyén barnára pácolt, repedezett körmű mutatóujját. — A cipőd is külföldről van? — kérdezte. A másik nem válaszolt. — Jó cipő — mondta az öreg. A főosztályvezető megvárta, míg egy közeledő több tagú han­gos társaság el nem hagyja őket. — Tizenkét éves koromig mezít­láb jártam — mondta vérvörös arccal, s még egyszer hátrafordul­va a társaság után nézett. — Itt nincs mese ... Akarsz száz forin­tot ? Az öregember foghíjas szájával elnevette magát. — Isten fizesse meg — tegye bele hátulról! mondta a falujabeli koldusok mód­jára az első mondatot vékonyan énekelve, a másodikat rekedt mély hangon, majd fiának hátat fordítva csámpásan tovább baktatott. — Siessünk, Kukics elvtárs — mondta a főosztályvezető. A sofőr a tábla kivilágított vil­lanyórájára nézett, egy fél órával kevesebb alvás. Rákapcsolt, nyolc­vanas tempó, a C-kocsikat nem állítja meg a rendőr. (Megjelent a ,,Béke és Szabad­ság" 1956. május 23-i számában.)

Next