Irodalmi Ujság, 1957 (8. évfolyam, 1-15. szám)
1957-05-15 / 1. szám
1957 május 15 Irodalmi Újság „Mi lenne, ha hangszer lenne?” — játszottuk gyerekkorunkban. Déry persze cselló lenne. Cselló, amely oly emberien tud szomorú és vidám lenni, megértően és szépen, megragadóan és megnyugtatóan, békítően és felkavaróan. Mikor születik meg az író egyegy emberben? Többnyire nehéz eldönteni. Déry Tiborban nagyon korán. A baljós huszadik század kezdetén egy valószínűtlenül nagy feketeszemű kisfiút — épp hat éves volt — szülei ágyba fektettek. Csonttuberkulózisa volt és négy esztendőn át feküdt az ágyban, türelmesen és illedelmesen, szívében kis bátortalan vágyakkal. Ágyból végezte el a négy elemit. Ágyban született meg benne az író. Rengeteget olvasott. Nem volt „csodagyerek”, csak a kegyetlen lét furcsa szele korán érintette. Nem volt keserű kisfiú. Ágybörtönéből élvezte a soványka örömöket, amiket az élet neki is juttatott. Késő tavasszal tárvanyitva állt az ablak, s figyelhette a kinti életet. Oly közel volt és oly távol is egyben a kintiek élete, azoké, akik igazán éltek. Aztán felkelhetett és ajándékba kapta az életet. Ekkor szeretett bele reménytelenül a világba és az emberekbe. Tudta — ő ne tudta volna? —, hogy az élet tud rideg is lenni és kegyetlen. Tudta, jaj de nagyon tudta, hogy az emberek esendőek, még egy beteg kisfiúról is megfeledkeznek olykor. Okosan, kissé kiábrándult szívvel, de meleg ragaszkodással szerette az embereket. És írt róluk. Korán kezdett írni, s csak olyankor szokott felhagyni az írással, amikor éppen börtönben van. Mint például most. Tehetős, művelt polgári családból származott, de a szegények oldalára állt, mert a sokak boldogságáért akart harcolni. Megélte az első világháborút, volt katona és forradalmár. Első elbeszélése 1917-ben jelent meg a nagyhírű „Nyugatiban. 1919-ben kommunista lett és harminchat éven át volt éppen, hogy megtűrt párttag, mert a komisszárok nehezen bocsátják meg, ha valaki komolyan veszi az eszmét, amit ők csak kirakatnak használnak, s azt, hogy valaki a „tömegekben” is csak embereket lát és fontosnak tartja a ma élők boldogságát. Megjárta a börtönök, az emigráció, a világcsavargás nagy isko DÉRY TIBOR fáját. Európai író lett, mielőtt hazája igazán megismerte. Elítélték, mert kommunista, elítélték, mert Andre Gide-et fordított, s most harminchat esztendős forradalmár lét után a Fő utcai ÁVH kínzókamráiban vívódik, mint „ellenforradalmár”. Hatvanhárom éves és csak a fizikai létét vehetik el. Déry Tibor, az író élete csak most kezdődik igazán. Most megjelennek majd művei a nagy világnyelveken, s a cselló hangja bezsongja a világot. Déryről, az íróról csak ilyen néhány sorban lehet megemlékezni, vagy egy egész tanulmánykötetben. Drámáiról, versesköteteiről, sok-sok nagyszerű novelláskönyvéről és több regényéről aligha beszélhetünk most. De a „Befejezetlen mondat” történetét el kell még mondani nagy sietve. Csak barátainak és tisztelőinek kis köre tudta az 1930-as években, hogy Déry egy nagy regényen dolgozik, ami aligha jelenhetik meg. Négy éven át írta asztalfiókjának a „Befejezetlen mondat” három hatalmas kötetét, tudva tudván, hogy Horthy-Magyarországon nem jelenhetik meg. Aztán elkészült a mű, az európai regényirodalom egyik remeke, s a kis kör elolvasta. Illyés Gyula, a nagy költő és kitűnő ember, kritikát írt a Nyugatban a kéziratról, amely csak nyolc év múlva jelent meg. ★ Több magyar írónemzedék vallja mesterének és az 1956-os magyar ifjúság egyik vezérének. Ott menetelt velük, karonfogva, az első sorban a nagy felvonuláson, amely megrázta a világot. Nagy író, bátor férfi és igaz ember. — czi Dionisio Ridjuejo írót, a Falange egyik alapítóját, miután tévedéseivel leszámolt és a madridi egyetem diákjait a fasiszta rendszer megdöntésére szólította fel, letartóztatták. Ebből az alkalomból a Magyar Írók Szövetsége külföldön a következő táviratot tette közzé a világsajtóban: FRANCISCO FRANCO TÁBORNOK ŐEXCELLENCIÁJÁNAK. MADRID Tudomásunkra jutott, hogy Dionisio Ridjuejo spanyol és Déry Tibor magyar írót egy és ugyanaznap tartóztatták le Madridban, illetve Budapesten. Minden ember elidegeníthetetlen joga, az írónak pedig egyenest erkölcsi kötelessége, hogy véleményét szabadon nyilvánítsa. Mi, magyar írók, e meggyőződésünkért jártuk meg a totalitárius rémuralom börtöneit és keserves, de cseppet sem megszégyenítő tapasztalataink árán megtanultuk: mindegy, hogy milyen előjelű zsarnokság zárja ránk a börtönajtót és jobb halántékunk, vagy bal halántékunk felől fenyegeti-e a zsarnokság gumibotja. Ezért Ridjuejo és Déry írótársaink letartóztatása ellen egyidőben, ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazzal a felháborodással tiltakozunk. MAGYAR ÍRÓK SZÖVETSÉGE KÜLFÖLDÖN Ignotus Pál elnök, Pálóczi-Horváth György titkár. A világsajtó• DÉRY LETARTÓZTATÁSÁRÓL A Times, a Daily Telegraph, a Manchester Guardian és más angol lapok részletesen ismertették a Magyar Írószövetség feloszlatásának és Déry letartóztatásának körülményeit. Közölték a Magyar Írók Szövetsége külföldön nyilatkozatát, mely egyebek között ezeket mondja: ,,A Magyar Írók Szövetsége külföldön felhívja a művelt világ figyelmét a szellemi szabadság ama megsértésére, melyet a Magyarországon működő hatóságok követtek el a Magyar Írók Szövetségének feloszlatásával. Ez a testület a magyar irodalmi élet legkülönb képviselőit tömörítette, kommunistákat és nem kommunistákat egyaránt. Gyűjtőhelye volt annak a magyar értelmiségnek, mely minden erejével az ország demokratizálását, a törvényesség helyreállítását kívánta siettetni és ugyanakkor a magyar nép szenvedéseinek és sérelmeinek kifejezője volt. E lépés egybeesett azzal, hogy letartóztatták Déry Tibort. Nem ő volt az első magyar író, akit az utóbbi időben fogságba vetettek. Minthogy a magyar népnek most nincs módja érzelmeit kifejezésre juttatnia, Dérynek a szabad világon szétszórt barátaira és a külföldi magyarokra hárul a kötelesség, hogy kimondják: együttéreznek e kiváló, emelkedett szellemű férfiúval és megvetik azokat a módszereket, melyeknek áldozatául esett." A Magyar Írók Szövetségének felszámolása és Déry Tibor letartóztatása mély megdöbbenést keltett Franciaországban. Az irodalomkedvelő francia közönség és a francia írók egyaránt jól ismerik és nagyrabecsülik Déry Tibort. Amikor a „Szerelem” című novellája megjelent a Lettres Nouvelles című folyóiratban, a Le Monde remekműnek nevezte ezt az írást. Déry Tibort számos baloldali francia író vallja személyes barátjának; ezek az írók jól tudják, milyen hamisan csengenek a „fasiszta” és „összeesküvő” jelzők a Déry Tibor ellen koholt vádakban. A következő kommentárok a francia közvélemény felháborodását tükrözik: Franc Theur: Déry börtönben van. ,,A téglafal mögött” című novellájában, amely a sztálinizmustól sanyargatott dolgozók nyomorát tárja fel, egy pártfunkcionárius felesége ezt kiáltja: „Jaj, szegények, szegény, szegény emberek! Jaj nekünk is, mikor lesz már a szegény embernek békesség!” Magyarországon méginkább, mint másutt, most ez a jelszó: hallgassanak a szegények és mindazok, akik nevükben szólanak! Ezért ül ma Déry börtönben. Déry, a Nobeldíjra javasolt nagy író és humanista, az egész magyar értelmiség jelképe és képviselője, — írja Georges Altman, a lap főszerkesztője. Figaro: Kádár börtönbe vetette Déry Tibort, a Nobel-díj esélyesét. A néhány francia kommunista írónak, aki még Emile Zolára, Romain Rollandra hivatkozik és ismeri Déry műveit, tudnia kell, hogy Déry nem összeesküvő, Magyarországon és Franciaországban egyaránt kiváncsiak az emberek, hogyan reagálnak ezek az írók Déry letartóztatására. Demain: A nagy író lakását a letartóztatás előtt éjjel-nappal rendőrök őrizték. Két gépkocsi is állt a kapu előtt. Az egyik autó az írót, a másik vendégeit követte. Ilyen körülmények között nehéz lett volna összeesküvést szőni — állapítja meg a lap, majd hozzáteszi —, ugyanakkor, amikor a kommunista írókat letartóztatják, kitüntetésekkel halmozzák el a népiesek csoportjához számító művészeket, mint Kodály Zoltánt, Németh Lászlót és Szabó Lőrincet. Kádárék ugyanis a „korrumpálj és uralkodj” jelszót követik. Politikájuk mégis kudarcba fullad, mert akiket meg akarnak vesztegetni , nem megvesztegethetők. L’ Express: Előrelátható volt, hogy Déry a forradalom idején tanúsított bátor magatartásával előbb-utóbb kihívja maga ellen a neo-sztalinisták dühét. Déry egy ideig a nép lelkiismeretének szószólója volt. Les Temps Modernes: Egész írónemzedék tanítója ő, akit a becsületesség, hivatásszeretet, műgond, bátorság és keménység jellemez, író, aki egy jelzőért éppúgy tudott verekedni, mint az emberiségért harcos, aki a népért éppúgy tudott szenvedni, mint egy teljesértékű hasonlatért. Déry Tibor TALÁLKOZÁS A Rákóczi út s a Nagykörút sarkán, egy keresztben haladó villamos megállította a nagy Chevrolet-kocsit. A szokottnál többen jártak az éjszakai utcán, feltehetőleg a Nemzeti Színházból jövet, ahol nyilván épp véget ért az előadás. Kemény hideg volt, ha az ember a jól fűtött kocsiból kinézett a járdákra, szinte hallani vélte a fázós, gyors cipők alatt a frissen hullt hó ropogását. A sarkon, az éjjel-nappal KÖZÉRT egyik kirakata elé, melyből a kivilágított pezsgősüvegek vastag ezüst dugóikkal az ezüst hó felé céloztak, néhány ember sorakozott fel önkéntes fekete céltáblának, egy darabig álldogáltak, majd — minthogy semmi sem történt — tovább baktattak a hóban. — Most lassan hajtson, Kukics elvtárs — mondta a főosztályvezető a sofőrnek. — Hajtson lépésben! A sofőr nem felelt. Öt perce, amikor az Opera elől elindultak, azt az utasítást kapta, hogy siessen. A főosztályvezető, díszelőadásokról jövet, mindig sietett, halálosan fáradt volt. A sofőr is, a várakozástól. Gazdája a Lágymányoson lakott, a kocsi a Józsefvárosban garazsírozott, villamoson ötnegyedórányira Óbudától, a sofőr lakásától. Ez többnyire éjjel egyre ért haza és sötétben kelt, hogy hétre újra a Lágymányoson lehessen. — Lassabban hajtson ... lépésben! — ismételte a főosztályvezető. Lépésben hajtott. Hátul, a kocsiban, gazdája közelebb ült az ablakhoz, hogy jobban figyelhesse a járdán ballagó öregembert. Szép szál öregember lett volna, fejjel magasabb egy mellette elszánkázó suhancnál, ha a háta nem kornya, s ha a nyakát fázósan be nem húzza kopott, fakózöld kabátja gallérjába. Kissé csámpásan is járt, ennyivel is alacsonyabban, óriási negyvennégyes lába nyoma tisztán látszott a friss hóban. A lábnyomok észrevétlenül felizgatták a főosztályvezetőt. Már gyerekkorában undorodott apja óriási lábától. — Lassabban hajtson! — mondta a sofőrnek. De néhány pillanat múlva elvesztette szem elől az öreget. Egy TEFU teherkocsi-sor előtte, nyolc-tíz darab négytonnás dömper, melyek közvetlenül a Chevrolet előtt befordultak a Bérkocsis utcába. Elől az egyik elakadt, az utolsó kettő vastag benzingomolyokat eregetve pufogtatóján, elállta az utcakereszteződést. Az öreg, úgy látszik, még idejében átjutott előttük a túlsó sarokra. Csak a lábnyomai látszottak, ő maga eltűnt a lámpafényes híg árnyékban. — Gyorsabban hajtson — mondta a főosztályvezető a sofőrnek. A Rákóczi térnél érték utól, épp átvágott a Körút túlsó oldalára. — Lassabban, Kukics elvtárs — mondta a főosztályvezető. — Lépésben hajtson! Még három percig követték. Itt már kevés ember járt az utcán, a csikorgó hidegben, kocsi alig jött, ment, néha egy-egy hármas villamosszerelvény, az utolsó éjszakai autóbuszok vágtattak az éjszakai hóban. A Baross utcánál a főosztályvezető kiszállt, átment a túlsó oldalra. — Fatter! — mondta az öreg mellé kerülve. Ez nem állt meg, csak a fejét fordította oldalt, gúnyosan hunyorogva, szótlanul nézte a fiát. — Szervusz, öreg — mondta a főosztályvezető. — Megláttál? — Miért ne láttalak volna meg? — felelt egy idő múlva, s laposan pillantva előbb a fiára nézett, majd fejét lassan fordítva, a Körút túlsó oldalára, a Chevroletra. Szája még foghíjasabb volt, mint amilyenre a főosztályvezető emlékezett, hátul az alsó zápfogak között, ha tátott szájjal nevetett, a fekete odúból két ezüstfog látszott ki. Arca erősen ráncosodott, de tiszta volt, a homloka magas, a szeme világoskék. Ha oldalvást fújt a szél, a sapka ellenzője alá gyűrt ősz haja kiszabadult s a szemébe lobogott; ilyenkor baljával felemelte a sapkát, s jobbjával, visszakézről az elszabadult fürtöket a sapka alá vasalta. — Fázol? — kérdezte a fia. Az öreg kényelmesen tovább ballagott, csak a száját húzta el. — Még a régi üzemedben dolgozol? Szemközt jövet két hosszú bőrkabátos sofőr szemével lefényképezte a kopott öregembert s a mellette lépegető jólöltözött fiatalt. Az egyik vissza is fordult utánuk. Az öreg baljával ismét felemelte a sapkát s jobbjával visszanyomta elszabadult haját. — Hol is dolgoztál utoljára? — kérdezte egy idő múlva a főosztályvezetőt. Minthogy megint nem kapott választ, a szeme sarkából az apjára lesett. Ennek mozdulatlan volt az arca, de a szeme körül mintha össze-, majd újra szétszaladtak volna a finom szürke hajszálráncok. Kinevet? — kérdezte magában a főosztályvezető. Arca elvörösödött a dühtől. — Idefigyeljen, fatter — mondta, önkénytelenül visszatévedve a gyerekkori magázásba — idefigyeljen! ... Az isten tegye akárhová, hát nincs időm elmenni magukhoz, napi tizennégy meg tizenhat órákat dolgozom. Nekem ne játssza a sértődöttet! Arról sem tehetek, hogy... hogy nem akar fejlődni s mindenből kimarad! Az öregember ősz fürtjei újra kiszabadultak a sapka alól. Megállt, de ezúttal nem simította vissza őket, úgyhogy a ki-kilobogó sárgásfehér haj a sapka alatt időnként egy próféta huncut karikatúráját rajzolta a villany erezte sötét levegőbe. A főosztályvezetővel szembefordulva, világoskék tekintetét mozdulatlanul ennek vastag gyapjúsáljára szegezte. Mind a ketten hallgattak. — Ha nem akar velem beszélni, mondja meg! — szólalt meg egy idő múlva a fiatalabb. Az öregember felemelte hegyén barnára pácolt, repedezett körmű mutatóujját. — A cipőd is külföldről van? — kérdezte. A másik nem válaszolt. — Jó cipő — mondta az öreg. A főosztályvezető megvárta, míg egy közeledő több tagú hangos társaság el nem hagyja őket. — Tizenkét éves koromig mezítláb jártam — mondta vérvörös arccal, s még egyszer hátrafordulva a társaság után nézett. — Itt nincs mese ... Akarsz száz forintot ? Az öregember foghíjas szájával elnevette magát. — Isten fizesse meg — tegye bele hátulról! mondta a falujabeli koldusok módjára az első mondatot vékonyan énekelve, a másodikat rekedt mély hangon, majd fiának hátat fordítva csámpásan tovább baktatott. — Siessünk, Kukics elvtárs — mondta a főosztályvezető. A sofőr a tábla kivilágított villanyórájára nézett, egy fél órával kevesebb alvás. Rákapcsolt, nyolcvanas tempó, a C-kocsikat nem állítja meg a rendőr. (Megjelent a ,,Béke és Szabadság" 1956. május 23-i számában.)